A Felső-Bodrogköz településfüzére az egykori medervonalakat követve, a Tisza, a Latorca, A Bodrog, a Tice és a Karcsa hordalékkúpjain alakult ki. A chrisztianizációt követő időszakban, majd a középkorban, sorra épültek a különböző építészeti stílusú, illetve azok ötvözetéből létrejött templomok, kezdve a román, majd folytatva a gótikus, barokk, klaszicista, eklektikus és más stílusokkal, egészen a modernkori építészeti módozatokig.
A történelmi egyházakat tekintve, a felekezeti hovatartozás is sokrétű vallásszerkezetről tesz tanubizonyságot. Jellemzően többségben van a római katolikus konfesszió, de jelentős a református egyház, illetve azon belül is a kissebb protestáns gyülekezetek megléte is. Érdekességként megemlíthető az evangélikusok jelenléte Nagtárkány településen. A folyamatos észak-déli lakosságmozgásnak köszönhetően a harmadik legjelentősebb felekezetté a görögkatolikus egyház nőtte ki magát. A XVII. századtól kezdődően erősödőben volt az izraelita hitközösség is, egészen a második világháború végéig, amikoron a tragikus események következtében e felekezet gyakorlatilag megszűnt a kistérségünkben.
Látogassunk hát el Királyhelmecre, a Felső-Bodrogköz, a monarchia-beli Bodrogközi járás szívébe, ahol megtekintjük a mai szlovákiai Bodrogköz felbecsülhetetlen értékű szakrális hagyatékának legpompásabb ékköveit, mint a királyhelmeci római, illetve református templomot, a helmeci zsinagógát, a leleszi premontrei rendházat, a Szent Gotthard hidat, ahol egykoron Nepomuki Szent János szobra állott, a bodrogszentesi árpád-kori templomot, a perbenyiki Székhelyi Mailáth család kastélyában lévő családi kápolnát, II. Rákóczi Ferenc keresztelő templomát és szülőházát Borsiban, a bodrogszögi árpád-kori templom romjait, és nem utolsó sorban a zempléni református és görög katolikus templomokat. Kiemelendő a bodrogszentmáriai Mária zarándokhely, ahol éves szinten négy búcsút is tartanak a hívek számára. A Felső-Bodrogköz egyetlen egyházi működtetésű természeti iskolája a Szent Lukács Erdei Iskola Szőlőske településen. Ezeken kívül számos más, ódon jellegű értékes helyszín marad felfedezetlenül a látogatók számára, hogy legyen mit felfedezniük többszöri idelátogatásuk alkalmával is. Ennek érdekében csatolunk egy összegző jellegű listát a Felső-Bodrogköz szakrális emlékeiről, templomairól, valamint műemlékeinek listáját.
Mintegy kiegészítve jelen tematikus út fő csapásvonalát, a napi programok szintjén javaslatot teszünk az egyes helyszíneken fellelhető más témakörökben is jelentős súllyal bíró látványosságok, természeti értékek meglátogatására, – akár programjainkhoz kapcsolódóan, de szabadon választot, akár más időpontban megszervezett látogatások formájában is, úgymint a térség természeti védett területei, a NATURA 2000 védett élőhelyei, de akár az egyes jelentős kulturális gasztronómiai és borászati fesztiváljai is.
A Bodrogköz kistérség alföldi jellegű táj, mely a mai rohanó világunkban egy valódi oázis. Egyike a Kárpát-medence legszárazabb vidékeinek, jellegzetes vulkáni talajaival és „futó” homokjaival. Manapság már kevés olyan térség van, melyek oly erős identitással és jellegzetes jelleggel rendelkeznek. Délen a Zempléni Hegység láncolata nyílik meg. Az élőhelyek sokszínűsége egy ilyen aránylag kis területen, a gazdag növény-, és állatvilág előfeltételét képezi. A folyók partjai, a homok dünék, a fűzesekkel és nyarasokkal övezett morotvák gazdag vízi-, és mocsári világa, a gyönyörű rétek és dús legelők, leginkább tavasszal és ősszel csaábítanak kirándulásra. Egy valódi szigetről van szó, melyet három folyó: a Bodrog, Latorca és a Tisza övez. A környező világgal csupán néhány híd köti össze. A kommunikációs és földrajzi zártság okán, a terület megtartotta archaikus népi kultúráját. Legsűrűbben lakott része a kistérség közepén fekszik, míg a Bodrogzug a Bodrog és a Tisza egybekelésének táján terül el.
A Bodrogközt kettészeli a szlovák-magyar államhatár. A terület szlovákiai része Szlovákia ukrajnával határos részén, míg a magyarországi, Magyarország északkeleti trérségében található. Lévén, hogy a „szlovák Bodrogköz” túlnyomó része védett.
Királyhelmec
A Bodrogköz legnagyobb városának bejárását a polgármesteri hivatal előtti Millénium Téren kezdjük. Az idegenvezető segítségével megismerhetjük a téren található jelképeket. Egy jelkép-rendszerrő van szó, ahol láthatunk egy koronát jelképező szökőkutat és egy kiállító falat. Itt található a három szent király, I. István, Imre herceg és I. László szobra. És akkor mutatkozzon be a város: Királyhelmec a Bodrogköz természetes közigazgatási központja. A város 4 kilométerre fekszik a magyar, míg az ukrán határtól 11 kilométerre. Királyhelmec területe már a bronzkorban lakott volt. A település létezéséről első ízben az 1214-ben keltezett írásos említésekből értesülünk. Az eredetileg királyi birtokot II. Endre király a közeli leleszi premontrei rendháznak adományozza.
A tatárjárást követően több nemzettség is birtokolja a várost. Kedvező fekvésének köszönhetően a város fejlődésnek indúl, már a 14. század elején mezőváros (oppidum) egy gótikus kőtemplommal és iskolával. A Helmeci dombság vulkáni lejtői ideálisak a szőlőtermesztésre. Mi sem tanúskodik erről jobban, mint a város gótikus címere, melyen egy szőlőindákkal körbe font szőlőfürtöt láthatunk. A 16. századi ingatlan jegyzékből kitűnik, hogy Királyhelmecet többen lakják, mint Terebest és Nagymihályt. A város felvirágoztatásának záloga ezidőtájt a Pálócziak, majd a későbbiek során Perényi Péter koronaőr voltak, aki a 16. század elején megerősített várkastélyt építettett e helyen. A 17. század kezdetén a város a Rákócziak birtokába kerül, egyben a térség az Erdélyi Fejedelemség része lesz. Lórántffy Zsuzsanna, I. Rákóczi György özvegye jelentős szerepet vállalt a kálvini reformáció, egyben a műveltség terjesztésében a Zemplénben. A 17. század végén újra a premontreiké lett. Az előjogok elvesztése és a kuruc háborúkat követő járványok a város hanyatlásához vezettek, ez a folyamat nagyjából a 18. század második feléig tartott. A 19. század második felében Királyhelmec járási székhely lett, több hivatalnak is otthont adva. Ennek köszönhetően viharos fejlődésnek indult a szolgáltatások, pénzügyi szféra, az egészségügy és aiskolaügy is. A város mezőgazdasági mivolta folymatosan polgári jelleget ölt. Az 1960-as közigazgatási változásokat követően a város elveszti járási székhely státuszát. A városban számos kultúrtörténeti emlék található.
Az Itália Panzióba vezető úton további két nemzeti műemléket találunk: a Szentlélek tiszteletére felszentelt római katolikus templom, és a református templom.
A Szentlélek tiszteletére felszentelt római katolikus templom a város központjában, a Hősök Terén található. Eredetileg egyhajós római katolikus (Szentlélek-) plébániatemplom volt. Mai állapotában egy egyhajós, poligonális bevégződésű presbitériummal, hozzáépetett sekrestyével, és egy beépített toronyal rendelkező templomról van szó. A barokkos külalakot a 18. században kapta. Jelentősebb felújításon a 20. század 60-as éveiben esett át. A beltér rekonstrukciója 2012-2013 folyamán zajlott. 1963-ban lett nemzeti kulturális műemlékké nyílvánítva.
A református templom eredetileg türelmi rendelet utáni templom 1787-ben épült. Majd 1900-ban lett kibővítve pszeudogótikus stílusban. A teremtér empóriummal és orgona-kórussal gazdagított. A beltere neogótikus jellegű. Az út mentén láthatjuk Lórátffy Zsuzsanna, Rákóczi György özvegyének reneszánsz kastélyát. Jelenleg az épületben a Művészeti Alapiskola működik. A bejárat fölött látható a Rákóczi és a Lórántffy család címere, melyek az eredeti bortokosok érdemeire hívják fel a látogató figyelmét.
Gyalogosan haladunk a Mailáth József utcában lévő Múzeumba. A Királyhelmeci múzeumot a Bodrogközi és Ung-vidéki Közművelődési Intézet működteti. Állandó tárlata gróf Mailáth József előtt tiszteleg, és a család erdélyi ágának örökségét, valamint munkásságuk kultúrára és társadalmi fejlődésre gyakorolt hatását mutatja be. Megismerkedünk a Bodrogköz és Ung-vidék történelmével, népi kultúrájával, valamint borászati hagyományával. A pincében található külön részleg a térség különösen gazdag borászati és szőlészeti hagyományát hivatott bemutatni. Az állandó tárlat mellett a múzeumban számos további időközi és tematikus kiállítás is megtekinthető.
Az enyhén emelkedő Rákóczi Ferenc utcán haladva jutunk el a Csonkavár romjaihoz, amely más várakkal ellentétben csupán a 15. század folyamán, miközben a 1214-ből származó feljegyzésekből visszaigazolható, hogy a város rendelkezett a vásárok rendezésének jogával. A vár egyik legjelentősebb birtokosa Perényi Péter koronaőr volt. A várat I. Habsburg Ferdinánd király parancsára rombolták le 1548-ban. Az objektumnak kastély típusú nemesi székhely jellege volt. A tererpszinten csupán a téglalap alakú kétszintes lakóépület torzói láthatóak. A várrom alatti részen található a mai Művészeti iskola épülete, mely az egykori Lórántffy kastélyban kapott elhelyezést.
Az új kastélyt Lorántffy Zsuzsanna, I. Rákóczi György özvegye építette 1654 előtt, amely 1692-ben udvarházként van említve. A mai napig láthatóak az objektum 180 cm magas, széles támfalai, mely 1 méter széles közfallal volt elosztva. E közfal 9 méteres szakasza a mai napig fennmaradt. Az első emeleten, a keleti falban fennmaradt két kőkeretes ablak, félíves vállboltozattal. A várdombon a szabadtéri színpad és több családi ház is található.
A város külterületében található a Nagyhegy védett terület, amely egyben európai jelentőséggel is bír, egyben a NATURA 2000 része. 2011-ben lett védetté nyílvánítva, kiterjedése 251.300 m2.
A a terület védettségének célja az alábbi európai értékű élőhelyek védelme:
Meszes altalajokat kedvelő, szárazságtűrő füves-lágyszárú és cserjés növényzet az Orchidaceae (6210) és Tölgyes-csertölgyes erdők (91M0) és európai védettséget élvező fajták jelentős fellelhetőségével: magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica), leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), nagy szarvasbogár (Lucanus cervus), fürge gyík (Lacerta agilis), rézsikló (Coronella austriaca), békászó sas (Aquila pomarina), tövisszúró gébics (Lanius collurio), erdei pacsirta (Lullula arborea) és kerti poszáta (Sylvia nisoria).
Pribeník
A városnézést és rövid pihenőt követően ellátogatunk a székhelyi Mailáth grófi család perbenyiki kastélyába, a kastélykápolnában megtekintjük a Róth Miksa által készített ólom-üveg kompozíciókat, valamint az udvarban álló műemléki védettséget élvező víztornyot is. A kastélyban jelenleg mezőgazdasági szakközépiskola működik. Ezt követően autóbuszra szálva megérkezünk a falu központjában lévő felújított zsinagógába, mely napjkainkban a Nemzetek galériájának ad helyet.
A település, vármegye-monográfia szerinti 1905-ös leírása:
„A Tárkányiak ősi birtoka. 1417-ben Nagytárkányi György az ura, de Perényi Miklósnak is van benne része. Ez időben nevét Perbenyk alakban írják. 1418-ban az Agárdiak is birtokosai; 1501-ben Vassay Istvánt, 1550-ben pedig Vékey Ferenczet iktatják némely részeibe. 1570-ben Vékey Ferencz a maga birtokrészét unokájára, Palugyay Erzsébetre hagyja; 1579-ben Paczoth Ferenczet és nejét, Palugyay Erzsébetet iktatják e részekbe. Az 1598-iki összeíráskor Sarkantyús András, Tárkányi János özvegye, Paczoth Ferencz, Gombos György és Herczeg Ferencz a földesurai. 1654-ben a Tárkányiak újabb részekre kapnak királyi adományt. 1688-ban ’Sennyey III. István örökli a Tárkányiak birtokát, melynek egy része azonban már 1629-ben, házasság útján, a báró ’Sennyey Sándoré lett. 1742-ben a báró Dőryek is birtokosai. Most gróf Mailáth Józsefnek van itt nagyobb birtoka, mely egyszersmind uradalmainak középpontja. Az urasági lak földszinti része 1798-ban épült, az emeleti részét mostani birtokosa rakatta rá 1899-ben s ez a nagyszabású újabb kastély szép nagy park közepén áll. Van régi ev. ref. temploma, újabb kastély szép nagy park közepén áll. Van régi ev. ref. temploma, továbbá az 1900-ban épült gör. kath. templom és a grófi kastélyban nyilvános kápolna, a róm. kath. hívek részére.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.)
A Mailáth-család birtokosságáról és a kastély történetéről Cap György összefoglalása:
„[Mailáth József] feleségül vette Sennyey Antóniát, s ekkor az összes itteni Sennyey-birtokkal együtt Perbenyiket is hozományul kapta, melyet uradalmi központtá tett. Itt római katolikus kápolnát építtetett, valamint kastélyt is, ám ez az épület még földszintes volt. […] 1899-ben […] az épületet teljesen átalakították, emeletet húztak rá és kibővítették. A munkálatokat Hubert József budapesti műépítész vezette, aki például a bajmóci várkastélyt is építette. Ekkor a kápolnát is átépítették, üvegképeit egyébként a kor egyik legnagyobb magyarországi mestere, Róth Miksa készítette. […] Gróf Mailáth Antal országosan jegyzett reformpolitikus, magyar királyi udvari kancellár és Zemplén vármegye főispánja volt. Kazinczy Ferenc egyik levelében Zemplén örömének és reményének nevezte őt. Perbenyikben mások mellett vendégei volt Kossuth Lajos és Széchényi István is. Ez utóbbival együtt alapították 1846-ban Leleszen a Bodrogközi Tiszaszabályozó Társulatot. 1872 augusztusában nyitották meg a magyarországi észak-keleti vasút Sátoraljaújhely–Csap–Ungvár szakaszát. Mivel Királyhelmec elöljárói rövidlátóan azzal az indokkal utasították el a vasutat, hogy a vonat füstje belepi majd a szőlőket, Antal gróf megengedte, hogy a birtokán haladjon keresztül a nyomvonal, és kivágatta Nyesés nevű erdejének egy részét. A gróf gyermektelenül halt meg 1873-ban, birtokait – így Perbenyiket is – keresztfiára, Mailáth (V.) Józsefre hagyta. Ő és felesége, Széchenyi Mária hosszú évekig a Bodrogköz meghatározó személyisége volt. […] Mailáth Antal egyébként végrendeletében kikötötte, örököse köteles Királyhelmecen közkórházat létesíteni. József ennek eleget téve 1895-ban meg is nyitotta az általa építtetett intézményt. Nagytárkányban római katolikus templomot emelt, Perbenyikben óvodát és iskolát, hitelszövetkezeteket, lengyárat alapított, és még sorolhatnánk. […] [1920 után] A hitelező csehszlovák pénzintézet később lefoglalta Mailáthék perbenyiki birtokát, a kastély berendezését pedig elárvereztette. Ezután az idős házaspár már Budapesten élt. Széchenyi Mária 1932-ben, Mailáth József 1940-ben hunyt el, később a földi maradványaikat Perbenyikbe szállították, és a kastély parkjában helyezték örök nyugalomra. […] Az épület 1938 után a katonaság tulajdona lett, 1944-ig méntelep-parancsnokság működött benne. A belső tereket átalakították, hogy a tisztek családjainak lakásokat rendezhessenek be. A háború után a kastélyban gyermekotthon működött, 1952-ban itt nyílt meg a Bodrogköz első magyar tanítási nyelvű gimnáziuma. Ezután a mezőgazdasági szakközépiskola költözött az épületbe.” (Cap – Leczo 2009)
Gróf Mailáth Antal (1801–1873): Zemplén vármegye főispánja (1830–1839), alkancellár
(1836–1839) majd kancellár (1839–1847) volt. Kazinczy Ferenc a főispáni beiktatásáról cikket írt a Magyar Kurírba: Gróf Majláth Antal beiktatása (1830. aug. 20. és 24., 14–15. szám, 118–119, 129–132). Továbbá verset is írt tiszteletére: GRÓF MAILÁTH ANTALNAK, midőn 1830. Aug. 5d. Personális Mailáth György által Zemplényi Fő-Ispánnyá iktattatott (Kazinczy, Költemények 2017, I., 974)
Perbenyiken élt Kulcsár Tibor (1938–1993): „Tanár, költő, műfordító. Királyhelmecen érettségizett (1956), a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán magyar–szlovák szakon diplomázott (1960). 1960–1983-ban előbb rendes, majd óraadó tanár a pozsonyi magyar gimnáziumban. 1970–1991 között az Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttes igazgatója. Tankönyveket, módszertani segédkönyveket is írt, kisszínpadi összeállításai is megjelentek Cseh és szlovák költőket fordított magyar nyelvre. Az 1960–1970-es években hosszú ideig irányította gimnáziumának Forrás Kisszínpadát. 2006-tól országos vers- és prózamondó verseny viseli a nevét, ill. Kulcsár Tibor-díjjal jutalmazzák a vers- és prózamondó mozgalom kiemelkedő szereplőit. 2009-ben Perbenyikben felavatták emléktábláját. – Fm. Pogány imádság (v., 1965); Arcképünk tükörben (v., 1986); Fábry Zoltán pályakezdése (tan., 1994); Arc tükörben (vál. v., 2002).” (http://adatbank.sk/lexikon/kulcsar-tibor/
Lelesz
Lelesz a Felső-Bodrogköz második legnagyobb települése. Itt megtekintjük a kolostort/ rendházat, és ha szerencsések vagyunk, sikrül megtekinitenünk a kolostor kora-középkori freskóit is.
A helységben már mint a 9. századból származó település létezett. Majd 1182-ben a meredek kaptatón épült meg a premontrei rendház és kolostor, aminek köszönhetően a környék központjává vált. A kereskedelmi útvonalak mentén való elhelyezkedése, valamint a mezőgazdálkodásra és szőlészetre alkalmas adottságok ösztönzőleg hatottak a kisváros fejlődésére. 1941-ben csatolták a településhez Kaponyát, melyet az írásos források már 1287-ben említenek.
A leleszi rendház a Zemplén legrégibb monostora, templomát a Szent Kereszt tiszteletére szentelték fel és 1188 – 1212 között, Boleszló váci püspök által lett megalapítva. A tatárjárás idején az eredeti épület súlyosan megsérült, illetve egy része megsemmisült, de nem kellett sokat várni a felújítására. A kolostor részét képezi a román-kori Szent Mihály kápolna, melyben értékes, a 14. század feléből származó gótikus freskókat találtak. A hagyomány szerint, II. András király a kolostorba helyeztette el meggyilkolt felelsége szívét. A reformáció során 1556-ban megsemmisültek a gótikus boltívek és ablakok. A festmények súlyosan megsérültek, de a premontrei rendnek köszönhetően, az értékes freskókat tartalmazó kápolna belterét sikerült felújítani. A leleszi, premontrei rendház történelmi érdekességei között említhetjük azt a tényt, hogy egyike volt a mai Szlovákia területén lévő ún. hiteles helyeknek. Hiteles helyként azokat a kiváltságokkal bíró káptalanok és kolostorok voltak, amelyek jogában állott az okiratok kiadása, másolása és hitelesítése az ügyfelek felkérésére, minek köszönhetően egyfajta közjegyzői, illetve levéltári funkciót is elláttak.
Ezene túlmenően a rendházban kanonoki iskola is működött. Ennek köszönhetően Lelesz település a környék jelentős központjává vált. Az egyházi rendek csehszlovákiai kommunista hatalom általi erőszaklos betiltását követően a kolostorban mezőgazdasági szakközépiskola működött, míg az értékes kápolna műtrágya lerakatként szolgált. Majd 1994-ben a már tönkretett helyiségek, valamint a kolostor letarolt környéke, visszakerült a premontreiek birtokába.
A település szélén, a fő út mentén megállunk a Szent-Gotthard hídnál. Egy 70 méter hosszú és 5 méter széles, a 14. századból származó gótikus kőhídról van szó. A romantikus, tőrténelemmel átitatott híd nagy valószínűséggel nem csak Szlovákia, de a Kárpát-Medence legódonabb kőből rakott hídja. A múltban alatta folyt a Tisza mára már kiszáradt eredeti medre, a Tice. A 18. században a szerzetesek kihelyezték Szent-Gotthard szobrát, akinek a tiszteletére a hidat elnevezték. Szent-Gotthard szobra egészen 1948-ig volt a híd ékessége. Ma a híd turisztikai látványosságként szolgál, a szép séták és a kellemes pihenés helye. Védettségének köszönhetően motoros gépjárművek nem közlekedhetnek rajta.
Más források szerint:
Az egykori Zemplén vármegyei település mai hivatalos szlovák neve: Leles. Neve feltehetően a magyar Lél személynévből ered. (Kiss Lajos 1978, 376.)
A települést 1142 körül alapították, templomát Szent Kereszt titulusra szentelték, a ma is álló épületet 1356-ban építették. A helység 1369-ben még falu (villa), egy 1431-ben kiadott oklevélben már mezővárosként (oppidium) szerepelt. Nagy Lajos és Zsigmond királyok idején országos vásárokat tarthatott, 1405 körül a Csicseri család szegényházat és kórházat is alapított itt. A helység kiemelkedő szerepet játszott a középkorban nemcsak Zemplén vármegye, hanem Magyarország történetében is. Leleszen alapították meg a premontrei szerzetesrend Szent Kereszt prépostságát, amely egyházi és közigazgatási központ is volt. (KatLex, Lelesz szócikk. Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye, 356.)
A premontreiek szerzetesrendjét Szent Norbert, Laon püspöke alapította, aki a hozzá csatlakozó, apostoli életre törekvő papokat Prémontréban telepítette le. Az első szerzetesek 1121 karácsonyán tették le a szerzetesi fogadalmat. A rend tagjai a szigorú szerzetesi élet mellett lelkipásztori tevékenységet is folytathattak és így plébániákat is szervezhettek és vezethettek. Öltözetük (habitusuk) után fehér kanonokoknak is nevezték őket. A leleszi monostor az elsők között alakult meg Magyarországon, a legrégebbi ismert premontrei kolostorjegyzék már említette 1235-ben. Lelesz közvetlenül Prémontré monostora alá tartozott, annak filiája volt. A leleszi monostor templomában, az oklevelek tanúsága szerint, plébániai, lelkipásztori munkát is végeztek. Lelesz hiteleshelyként okleveleket állított ki az Árpád-korban. Lelesz és Jászó birtokait 1710-ben a morvaországi Louka apátja nyerte el, majd néhány szerzetessel prépostot nevezett ki élére. II. József Leleszt 1787-ben feloszlatta. A második újjáéledés I. Ferenc 1802. évi rendeletével kezdődött meg, amelynek eredményeként a premontreiek Magyarországon tanítórenddé alakultak. Ma jelentősen átépítve áll Lelesz. (MaMűL, premontreiek szócikk, szerzői: Hervay Ferenc Levente – Mezey Alice.)
A leleszi monostor Magyarország egyik legnagyobb, 21 vármegyére kiterjedő hiteleshelye is volt. A hiteleshely (lat. loca credibilia, testimonialia) egy sajátos, 13. sz. óta létező magyar intézmény, amely a bíróságokat hiteles oklevelek kiállításával, hitelességre számot tartó pecsétjével segítette, hitelességét az egyházi intézmény tekintélye biztosította. Lelesz 1874-ig volt hiteles hely. (KatLex, Hiteleshely és Lelesz szócikk.)
A leleszi prémontrei prépostság története a vármegye-monográfia összefoglalásában:
„Lelesz maga eredetileg várföld volt, melyet Boleszló, a későbbi váczi püspök, megkereszteltetése alkalmával nyert II. Béla királytól, a ki ez alkalommal a keresztapai tisztet töltötte be. Alapítási évét 1180 tájára tehetjük, de már a XIII. század első éveiben is sok viszontagságot szenvedett. Boleszló püspök pártütése alkalmával (1199), a ki Endre herczeg egyik bizalmasa volt, a király Leleszt elfoglalta, miként azt III. Incze pápa panaszoló levele említi. II. Endre, trónraléptekor, nem késett egyik kedvelt híve adományának helyreállításával. 1214-ben kelt megerősítő levelével nem csupán az eddigi javait adta vissza a prépostságnak, hanem újabb birtokokkal is megajándékozta. II. Endre különben is kimutatta a prépostság iránt érzett jóindulatát, a midőn meggyilkolt neje testének egy részét a leleszi templomban helyeztette nyugalomra; ez alkalommal a Nagyváradhoz közel eső Mikusa pusztának felét adta a monostornak azért, hogy lelki üdvéért két áldozópap mindörökre szent misét mondjon.
A tatárjárás előtti korszakban a kegyúri jogokat a király gyakorolta, de idővel Andrásra, a Miklós bán fiára, IV. László pedig 1290-ben kelt adománylevelével a Baksa nemzetség tagjaira ruházta. A rend leleszi templomát III. Péter prépost (1315–1366) építtette; a szentély szabályos csúcsíves izlésben épült, de a templom hajója e stilusnak nem egészen felel meg.
A prépostság a maga birtokaiért, főleg a XIV. században, szűntelen harczokat vívott, úgy a szomszéd birtokosok, mint az egyes elhatalmasodó főurak ellen. […] 1403-ban azonban a Pálócziak részéről szenvedett a prépostság oly erőszakos támadást, mely az akkori durva erkölcsök mellett is feltűnést keltett. Pálóczi Mátyás és Imre, nagybátyjoknak, Domonkos leleszi préspostnak haláláról értesülvén, be sem várva a halott eltemettetését, éjnek idején megrohanták a leleszi monostort, minden kincseitől megfosztották s a védekező szerzeteseket embertelenül megkínozták, úgy hogy Pál kanonok sebeiben meghalt, János pedig megtébolyodott. […]
A prépostság legrégibb birtokai voltak: Lelesz, Királyhelmecz, Nagykapos (Ung várm.), Kiskapos (Ung várm.), Polyán, (Leleszpolyán), Csernő (Ágcsernő), Sislócz, Lakarth, Trask, Viszoka, Szalóka, Vajdácska és Kanyár (Szabolcs várm.); végül Batt és Agárd helységekben nagyobb részjószágok. A XV. században a leleszi prépost Lelesz, Királyhelmecz, Csernő, Szalók, Agárd, Kaponya és Polyán helységekben bírt földesúri joggal. 1448-ban Kis-Géresen is. […]
A leleszi konvent levéltára – mint hiteles hely – talán egyik leggazdagabb tárháza középkori okleveles emlékeinknek. Hiteles helyi jogát a XIII. század második felében nyerhette, mert a Csicseri család levéltárának adatai szerint, 1271-ben, már e jog birtokában volt. […] A midőn 1403-ban a Pálócziak, nagybátyjuknak halála után a monostort megrohanták, a levéltár is nagy veszteséget szenvedett; maga János levéltári őr is a levéltár védelme közben vesztette életét. A XV. század közbiztossági viszonyai mellett, nem csoda, hogy Márton prépost, midőn 1453-ban Hunyady János kormányzó meghívására a török ellen táborba szállott, a levéltár nagy részét magával vitte, de a hadjárat alatt az oklevelek egy része odaveszett.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye, 361–362.)
„A mohácsi vész után az ellenkirályok viszálykodásaitól sokat szenvedett a leleszi konvent, melynek tagjai János király pártján állottak s így alkalmat adtak a Ferdinánd-pártiaknak arra, hogy Leleszt megrohanják és kifoszszák (1527-ben). Néhány évvel ezután, 1533-ban, várszerűen megerősítették a kolostort, s erős kőfallal vették körül. Egy emberöltővel később, 1557-ben, Perényi Gábor azonban mégis elfoglalta és három évig ült birtokában, mígnem Telekessy onnan kiűzte. A leleszi konvent ez időtájt már hanyatlani kezdett. Szerzetesei kivándoroltak, vagy elhaltak, úgy hogy 1567-ben elárvult a leleszi uradalom s azt a prémontreiek távozása után a világi egyház kapta. A törökök ellen vívott háborúk alatt a prémontreiek többi rendházai nagy összegekkel segítvén a királyokat, ezért 1697-ben ismét visszahelyezték a prémontrei rendet régi jogaiba és Lelesz birtokába, sőt egy későbbi királyi rendelet (1710-ben) a prépostkinevezés jogát is a rend kiváltságaihoz fűzte s így királyi kinevezés helyett maga a konvent választotta ezután a fejét. II. Rákóczy Ferencz Munkács várába vitette a konvent levéltárát s akkor sok becses okiratot ágyúfojtásra használtak fel; Bercsényi Miklós az okiratok nagy részét megmentette; ezek az ú. n. „Bercsényi-iratok” a káptalan levéltárában. II. József 1787-ben eltörölvén a rendet, a leleszi híres levéltárat Budára vitték. Mikor 1802-ben a rendet ismét visszaállították, levéltára is visszakerült Leleszre.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye, 77–78.)
A monostor történetének egy sarokpontja, hogy egy oklevél szerint II. András (II. Endre) megerősítette Boleszló váci püspöknek a leleszi premontrei monostor javára tett adományát, ezzel mintegy újraalapította a monostort. Hóman Bálint azonban már a XX. század elején megállapította, hogy az 1214-re keltezett és 1334. évi átírásban fennmaradt leleszi oklevél hamis: „A leleszi oklevél hamis volta első olvasásra szembeötlik (Katona: Hist. Critica. V. 180–193. p.). Az érveket ld. Erdélyinél, 11–12., 21. és 28. lapon; hozzáveendő, hogy II. András 1214-ben nem nevezheti fiát: Bela rex quartus-nak s hogy az alapítás története ellentétben áll IV. Bélának egy 1252. évi – e tárgyat érintő – hiteles oklevelével. (Fejér IV/2. 140. l.)” (Hóman Bálint, Adó vagy földbér, 1913, 9. lábjegyzet = Hóman 1938. – Az említett érvek itt: Erdélyi 1912.) Szentpétery Imre szerint „Az oklevelet szerkezete is hamisítványnak mutatja.” (Szentpétery 1923, 97.) Ennek ellenére számos forrás (wikipedia/Lelesz/Leleszi alapítólevél, Bogoly 1994) figyelmen kívül hagyja e forráskritikai megjegyzéseket.
E kétes hitelű oklevél története Gertrúd királyné halálához is kötődik. Katona József Bánk bán című drámájából jól ismert, hogy 1213. szeptember 28-án Péter ispán és Simon (Bánk nádor veje) meggyilkolta a pilisi erdők közelében II. András feleségét. A király ekkor Leleszen tartózkodott, innen fordult vissza. Gertrúd holttestét a pilisszentkereszti ciszterci monostorban temették el. Több helyen olvasható (ám sehol sincs bizonyítva), hogy a „király néhai felesége szívét (némely források szerint talán jobb kezét is) Leleszen temetette el, hol a szörnyű hír érte. Egy évvel később sort kerített az általa kegyhellyé nyilvánított monostor alapítólevelének kiadására, amelyben deklarálja az újraalapítást, felsorolja a monostor privilégiumait és rendezi vagyoni hátterét.”
(https://archivum.ujszo.com/cimkek/szulofoldunk/2004/08/12/790-eves-az-alapitolevel)
–––
Kazinczy Ferenc az okleveleket, mint történeti forrásokat őrző helyként tisztelte elsősorban a monostort, és „leveleinknek ezen őr helyéről” Lelesz Zemplény Vármegyében címmel cikket írt. (Hazai Tudósítások, 1808, 276–277.)
Petőfi Sándor előtt már nem sok tekintélye volt a szerzeteseknek. Kerényi Frigyeshez címzett Úti levelei-ben ezt írta 1847-ben: „Valami egy órányira Király-Helmectől van Lelesz. Nagyszerű… hizlaló hely. Van benne roppant barátklastrom.” (Petőfi 1847)
Dobóruszka
Utunkat Dobóruszkán kezdjük, ahol a római katolikus templomban van örök nyugalomra helyezve Dobó István, Eger várának egykori kapitánya. Az egykori Ung vármegyei település a mai szlovák–ukrán határ szlovák oldalán fekszik, szlovák neve Ruská. Neve a ruszin nemzetiségű lakóira és birtokosaira, a Dobó családra utal. A 14. századból ismert első említése Ruska néven történt, első ismert birtokosa a Panki család volt. E családtól eredt a Pálóczy és a Dobó család is. A Dobó család a 14. századtól Ruszkáról vette a nemesi előnevét, és a 17. század elejéig e család birtokolta a települést. (Nagyiván.) A család kihalta után a kincstáré lett a község, majd a Perényi, Daróczy és Lorántffy család birtokolta. Lorántffy Zsuzsanna, I. Rákóczi György felesége, a sárospataki kollégiumnak adományozta 1659-ben dobóruszkai uradalmat. (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.) A Rákóczy-szabadságharc bukása után a kincstárré lett, majd a 18. század elejétől az Aspremont, a század végétől a Buttler család birtokolta.
Római katolikus templomát a Dobó család építtette 1500 körül, majd 1797-ben építették át a mai formájára. Itt temették el 1572-ben az egri hős Dobó Istvánt. Vörös márvány szarkofágját a fia, Dobó Ferenc készíttette 1601-ben. Ma az eredeti fedőlap az egri Vármúzeumban látható, Dobóruszkán egy másolat fedi a síremlék eredeti oldallapjait. A templomban a 2006-ban végzett ásatások során vélhetően Dobó István földi maradványait találták meg. 2008-ban e maradványokat újratemették a szarkofágba.
A sír fedőlapja egy különös történet során került Egerbe. Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényéhez egy valóban megtörtént házasság szolgált mintául. A főhős Buttler János grófot egy valóban élő személyről, Buttler Jánosról mintázta meg az író. A gróf a valóságban is pert indított a házassága érvénytelenítéséért. Az elsőfokú elutasító ítélet ellen a gróf fellebezett a prímási bírósághoz: „Valószínűsíthető, hogy a felperesi fellebbezés kedvezőbb elbírálása érdekében került sor arra, hogy Buttler 1833-ban – a falu földesuraként – szétbontatta a várvédő hős Dobó István dobóruszkai síremlékét, és a fedlapot Egerbe szállíttatva az egri vár kultuszán munkálkodó Pyrker érseknek adományozta, remélve, hogy ezzel elnyerheti fellebbezéséhez a főpap jóindulatú támogatását.” (Petrasowszky 2017, 89.) A gróf igyekezete eredménytelen maradt, házasságát nem tudta érvényteleníteni. Buttler áttért református hitre, több református intézmény és a Ludovika bőkezű támogatója lett. Dobóruszkán halt meg 1845-ben, és a palágykomoróci református templomban temették el.
Bodrogszentmária
Szentmária vagy Bodrogszentmária, más néven Szentmáriafölde, szlovák hivatalos neve: Svätá Mária. Első említése: „1261/1271: Zenthmaria”. (Mező 1996)
Mai elhelyzkedése már az “új falu”, eredetileg a Tice medrének jobb partján feküdt. A XIX. és XX. század fordulóján a többször ismétlődő árvízek következtében a lakosok “áthelyezték” a falut Pálfölde és Körtvélyes közé. A “régi” faluban maradt a temető és a templom, amelyet az árvizek okozta statikai károsodás folytán, az épület veszélyességére hivatkozva, leromboltatott a hivatalos vezetés. Ezzel párhuzamosan a lakosok engedélyt kaptak arra, hogy az “új faluban” tamplomot építsenek.
A vármegye-monográfia 1905-ös leírása:
„Bodrogszentmária, a Ticze folyó mellett fekvő magyar kisközség, melynek azelőtt egyszerűen Szentmária volt a neve. Van 66 háza és 501, túlnyomó számban róm. kath. vallású lakosa. Az egri püspökség ősi birtoka. IV. Bélának az egri püspökség jogait megerősítő oklevelében már Szent István óta a püspökséghez tartozó faluként van említve. 1534-ben Garany várához csatolták és ekkor Losonczy István és Forgách Zsigmond voltak az urai. 1598-ban rövid ideig Melith Pál is birtokosául szerepel. 1603-ban Árky Andrást és Miskolczy Simont iktatják egy itteni nemesi kúria birtokába, 1615-ben pedig Girincsy Istvánt, 1627-ben Melith Györgyöt, 1635-ben Pesty Andrást egyes részeibe, de 1638-ban özv. Forgáchné, szül. Pálffy Kata a Forgách-féle részt visszaadja az egri püspökségnek s ezé az még a XVIII. század végén is. Majd a kassai püspökségé lesz, mely itt ma is birtokos. 1831-ben a kolera dúlt lakosai között, s e miatt ezek fellázadtak; 1888-ban pedig árvíz okozott nagy kárt. Katholikus templomának építési ideje ismeretlen. A községnek Szomotor a postája, távírója és vasúti állomása.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.)
A falu határában 1995-ben kápolna épült egy állítólagos régi Mária-jelenés helyén. „A hagyomány szerint a falu közelében egy alkalommal nyájat őrzött egy pásztor. Elfáradva egy bokor alá heveredett és elaludt. A bokorra fehér galamb szállt le. A szárnysuhogástól a pásztor felriadt, és ostorral ütötte meg a galambot, amely továbbrepült. Másnap a falu népének ugyanazon a helyen megjelent a Szűzanya, arcán az ostorcsapás sebével. Galamb képében akarta megjelölni tiszteletének helyét, de elriasztották és a galamb továbbszállt Máriapócsra. A jelenésnek a helyét ma is ismerjük, mivel Ócskay Antal kassai megyéspüspök azon a helyen kőkeresztet emeltetett. Ma a romja látható, mellette egy fakereszt áll. E helytől 200 méterre állt a falu románkori temploma, amit az 1980-as években felrobbantottak, hogy a közben új helyre áttelepült faluba új templomot építhessenek a hívek.” (http://bucsujaras.hu/bodrogszentmaria/bodrogszentmaria.htm [Letöltve: 2018. aug. 30.]
A történet szerint 1696-ban vagy ez előtt történt a ’jelenés’, hiszen Máriapócson a hagyomány szerint ekkor jelent meg Mária. Megjegyzendő, hogy ekkor került a Mária- előtag a Pócs helynévhez, ehhez képest e település nevében már a 13. században szerepelt Mária neve. Ocskay Antal 1838-tól volt kassai püspök, tehát legalább 140 év telt el az állítólagos jelenés és a helyének kijelölése között.
A megsértett szent története számos változatban ismert: „a kegykép megsértőinek isteni büntetéséről is csodatörténetek […], folklórszövegek sora szól. Az isteni személy, illetve képmásának megsértése (a büntetés motívuma nélkül) rendszerint a kegyképen látható sérülés magyarázatául is szolgál, többnyire olyan formában, hogy a kép egy uradalmi kocsis/gőgös földesúr/ álmából felriadó pásztor ostorcsapásának a nyomát viseli magán […]. Különösen figyelemre méltóak a máriapócsi kegyképre vonatkozó bodrogközi, Ondava menti adatok, melyek arról szólnak, hogy a galamb képében megjelenő Szűzanya e sértés következtében repült át Máriapócsra, s létesült ott a kegyhelye (az eredetileg kiszemelt Bodrogszentmária helyett).” (Magyar 2015, 232.)
A hívek évente többször is elzarándokolhatnak a bodrogszentmáriai kegyhelyhez.
Rad – minorita klastrom-rom
Ma a határ szlovák oldalán található település neve szlovákul is Rad. A név feltehetően a ’Radi’ vagy ’Rad’ személynévből ered. (Kiss Lajos 1978, 534.)
A vármegye-monográfia 1905-ös leírása:
„1419-ben találkozunk vele, a mikor Imreghi Andrást iktatják birtokába. 1446-ben a Csebiek zálogos birtoka. 1458-ban Palóczi László és 1478-ban Czékei János is kapnak itt részeket. 1510-ben Gerendi Lászlót, Dobó Zsófiát és Eödönffy Pétert iktatják némely részei birtokába, de ugyanakkor Czékei Jánosnak és Bánffy Péternek is van benne része. Később tűnik fel a Radi család, mely a nevét is innen vette. 1578-ban már Vékey Ferenczet is itt találjuk. 1598-ban az akkori összeírás csak Soós Andrást és Melith Pált említi birtokosaiként. Melith György 1637-ben minorítákat telepített ide s számukra klastromot építtetett, melyet 1753-ban hagytak el s költöztek át Imregre. 1684-ben nagy része Forgách Andrásé, ki hűtlensége miatt nótába esvén, a kincstár lett az ura, majd Nemessányi Boldizsárnak lett zálogbirtoka. 1770-ben Mária Terézia Schuller Lipót tábornoknak adományozta. A XVIII. század végén a Gergelyi, Szirmay, Malonyay, Tomsics és Rozgonyi családok a földesurai. 1808-ban Szirmay Antal némely részére újabb királyi adományt kap, de kívüle birtokosok még a báró Ghillányi, Péchy, Berzeviczy, Somsich és Dévényi családok, valamint a Horváth család is. Most Meczner Bélának van itt nagyobb birtoka s mind neki, mind Bencsik Istvánnak csinos régi úrilaka. A hajdani minorita kolostor romladozó épülete még most is fennáll és a róm. kath. lelkész lakásául szolgál. Udvarán láthatók még a régi minorita templom romjai, melyeknek freskós falait két évtizeddel ezelőtt még magtárul használtak. Római katholikus temploma 1822-ben épült. Ide tartozik Körtvélyes-puszta, mely a XV. században még község volt s Rad sorsában osztozott. Újabbkori birtokosai a Gergelyi, Soós, Pintér és Szirmay családok voltak.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.)
Iglódy István, boldoggá avatott minorita szerzetes
Iglódi Illés kálvinista nemes szülök gyermekeként Rozvágyon született. Földesura, a katolikus Nyáry István gróf hatására 16 évesen katolikus hitre tért, és a gróf szolgálatába állt. Két évvel később a radi kolostorban belépett a ferences rendbe, és az István nevet vette fel. Mint magyar alkalmas volt arra, hogy a környék katolikus nemeseivel kapcsolatot alakítson ki, s tőlük alamizsnát kérjen a szerzetesek számára. Hat hónappal azután, hogy belépett a rendbe, 1639. november 6-án Klus Krizosztom atya, a radi kolostor gvárdiánja Lónyay úrnőhöz küldte István testvért. Kisgéres kálvinista falu közelében két odavalósi ember megtámadta, leszállították a lováról, és egy fához kötözték. „Tudjuk, hogy egy kálvinista fia vagy – mondták –, ha nem térsz vissza a hitünkre, megölünk. Vedd le a barátcsuhát, gyere velünk!” István testvér ezt megtagadta, mire egyikük a szablyájával rávágott a fejére, a másik elvette tőle a rózsafüzérét, és kereszt formájában a fejére vágott, majd egy késsel elvágta a szerzetes torkát.
Néhány héttel a minorita vértanú halála után Giovanni Battista Astori da Ferrara, a magyarországi konventuális ferences tartományfőnök erről szóló jelentését megküldte a Kongregációnak. A boldoggáavatási per XIV. Kelemen pápa idejében, 1773-ban indult el. Mivel a vértanúság tanúkkal nem volt bizonyítható, a hivatalos boldoggá avatás nem történhetett meg. Iglódi Istvánt nem avatták szentté vagy boldoggá – talán azért nem, mert az erdő sötétjében lezajlott támadásnak nem volt tanúja, csak a két rablógyilkos ijedt vallomása volt a bizonyíték, hogy valóban a katolikus hitéért ölték meg a ferencest. A konventuális ferences rend azonban hamar felvette mártírjai közé, és a mai napig így tiszteli. Több szerzetestársa jutott hasonló sorsra. 1639 és 1710 között többször el kellett hagyniuk a rendházat, mert az megsérült, leégett. Végül a gyakori árvizek miatt 1767-ben a Bodrog másik oldalára, a magasabb fekvésű Imregre költöztek, így a radi kolostor pusztulásnak indult. A vértanú exhumálásakor kezében egy szívmedált találtak a következő felirattal: „Ego dormio et cor meum vigilat” („Alszom, és a szívem virraszt”).
Bodrogszentes
Bodrogszentes (szlovákul: Svätuše, korábban Plešany) község Szlovákiában, a Kassai kerület Tőketerebesi járásában. Királyhelmectől 4 km-re, nyugatra található.
1245-ben „Scuntes” néven említik először. Már ekkor állt a Mindenszentek tiszteletére szentelt, római katolikus temploma. 1423-ban 37 lakott és 12 üres portát számoltak össze a faluban. Birtokosai többek között a Csapi, Kerecsenyi és Csicseri családok voltak. 1541–1548-ban már csak 5-18 lakott portája létezett. A 17. században a Balassa, Sennyey, Vécsey és Dőry családok birtoka.
1796-ban Vályi András ezt írja róla: „SZENTES. Magyar falu Zemplén Várm. földes Urai Gr. Sennyei, és több Urak, lakosai katolikusok, és többen reformátusok, fekszik Nagy-Kövesdhez közel, Véke, Nagy Gereshez sem meszsze; határja 2 nyomásbéli, jó fekete nyirok a’ szántóföldgye, réttye apró szénát termő, szép sík mező az egész határja, erdeje nints, szőleje kevés, tseresznyéből több hasznot vesznek, mint borokból; a’ helység felett van egy hegy, mellyben olly lapos kövek vannak, hogy minden faragás nélkűl padlázatra lehet fordítani; határos vele Keresztúr nevű puszta, melly a’ Leleszi Uradalomhoz tartozik, van szép erdeje, gyékényes és nádas tava is; határos vele ismét Abaháza puszta is, mellyet a’ Szentesi lakosok, mint határokban lévőt szántyák, és használlyák.”
Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában így ír a faluról: „Szentes, magyar falu, Zemplén vmegyében, Király-Helmecz fiókja, 82 kath., 659 ref., 56 zsidó lak., ref. anyatemplommal. Szántófölde 841 h. F. u. többen. Ut. p. Ujhely.” A 19. század végén pusztított filoxérajárvány elszegényítette a főként szőlőtermelésből élő községet.
Borovszky Samu monográfiasorozatának Zemplén vármegyét tárgyaló része szerint: „Bodrogszentes, kisközség a Bodrogközben, 175 házzal és 939 református vallású magyar lakossal. Körjegyzőségi székhely. A postája és a távírója Királyhelmeczen van, a vasúti állomása pedig Perbenyiken. A Szentesi, másként Makó család ősi fészke. 1377-ben Zenthesi Makó fia Pálé, kinek fiágon magva szakadván, női ágon 1411-ben a Csapiak, 1423-ban a Kerecsényiek osztozkodnak rajta, 1438-ban pedig a Csicseriek és a vele osztályos családok. 1444-ben Pike Balázs az ura. 1453-ban ismét egy Makó nevű ura bukkan fel, de egy évvel később Eszenyi (Ezen) Istvánt iktatják egyes részeibe. 1465-ben Bacskai István és Tárkányi István, 1493-ban Czékei János és a Zétényiek, 1499-ben pedig Zenthesi Benedek is birtokosokúl szerepelnek. A XVI. század elején, 1507-ben Semsei Ferenczet iktatják egyes birtokrészeibe, 1550-ben Skaricza Mátyást, 1558-ban SoósJánost, 1580-ban Golopy Gáspárt, 1590-ben Kornis Dorottyát, 1594-ben Rákóczy Zsigmondot és Ferenczet, de az 1598-iki összeírás már ismét más birtokosokat sorol fel, ú. m. Kún Gáspárt, Melith Pált, Anárcsy Istvánt, Bakos Jánost, ‘Sennyey Istvánt, Paczoth Ferenczet, Pinkóczy Ferenczet és Herczeg Ferenczet. 1613-ban Paczoth Ferencz özvegye Balassa Anna, 1629-ben ‘Sennyey Sándor, 1654-ben a Tárkányiak is birtokosok. 1688-ban a Tárkányi és ‘Sennyey részt ‘Sennyey III. István kapja. A ‘Sennyeyeket 1742-ben a Dőryek követik, de ez a rész 1800-ban ismét a ‘Sennyeyeké lesz. 1693-ban Vécsey Sándort is egy rész birtokába iktatják. 1808-ban Szimay Antal kap egy részre királyi adományt, de vele együtt Bémer Antal is birtokos itt, azután még a báró Ghillányi, Ibrányi, Nemessányi és Gyulay családok. Most gróf Mailáth Józsefnek és NyomárkayJózsefnek van itt nagyobb birtokuk. A község határában, a Pilis-hegyen, valamely nagyobb épületnek a nyomai láthatók, melyet a hajdani szentesi vár maradványainak tartanak. Református temploma ősrégi és előrésze, a toronynyal, román stilben épült. 1423-ban már fönnáll ez a kőtemploma, melynek tornya akkor leomlott. A templom szentélye korai gót stílű s a hajónak külső falában szintén csúcsíves ú. n. “szamárhátú” befalazott ajtó látható. Belsejét 1794-ben újították meg utoljára és karzatját magyaros díszítésű fabetéttel látták el. Szentes közelében fekszik Abaháza-puszta, hajdan község és 1434-ben Palóczi Zsigmond birtoka. 1437-ben Pike Balázs, 1445-ben Csorba András, 1465-ben Bacskai István és Tárkányi István, 1493-ban Czékei János vannak említve birtokosaiként. 1550-ben Skaricza Mátyás, 30 évvel később Golopy Gáspár a birtokosa, de 1629-ben már praedium és ‘Sennyey Sándor az ura. Első, ősi birtokosa azonban az Abaházy család volt. A község határában több kőbánya van.”
1920-ig Zemplén vármegye Bodrogközi járásához tartozott. 1938 és 1945 között újra Magyarország része. Kultúrházát 1941. november 8-án avatták fel.
Műemlékek:
A jelenkori református templom építésének pontos ideje ismeretlen, azonban egy 1228-ban íródott oklevél már említi. A román stílusban épített templomot a 15. században egy villámcsapás rombolása után gótikus stílusban átalakították. A belső, fakazettás, festett mennyezetet és a karzatot a beregi templomok mintájára, az 1794-es felújításkor készítették. A karzat homlokzatán magyar nyelvű festett vers írja le az akkori felújítást. Legutóbb 1907-ben bővítették egy északi apszissal Sztehlo Ottokár tervei szerint. Tornya és kegyúri kara a 13. századból való. A riolitból faragott, román stílusú portálé anyagában és formájában emlékeztet a közeli karcsai temploméra. Tetőszerkezetét 2006-ban újították fel, festett kazettás mennyezetének restaurálási munkálatai 2007-ben kezdődtek.
A település határában, – pontosabban a szomszédos Kisgéres határában-, található a felszíni kőfejtő, ahol palás andezitet fejtenek. Ez a kőfajta tette híressé a települést, illetve az e kőből épített gazzdasági és lakóépületek. A felszíni bányászatnak állít emléket a falu központjában, a főút mentén található kőbányászat emlékműve.
A településen kiterjedt és rendezett liget-park található. Ennek központi helyén állítottak a helyiek műemléket az I. Világháború áldozatainak emlékére.
Említést érdemelnek a helyi lankákon kialakított ódon és modernkori borospincék. Ebből egyértelmű, hogy a település komoly szőlészeti és borászati hagyománnyal rendelkezik. A helyi gazdák egyeztetést követően szívesen kínálják vendégeik számára éves munkájuk és tudásuk eredményét, a kitűnő szentesi borokat.
Karcsa
A bodrogközi község első írásos említése 1254-ből származik, nevét ekkor ’Karacha’ alakban jegyezték le. Neve összekapcsolódik a Karcsa-érrel, a vízfolyás neve a leleszi kétes hitelű oklevélben szintén ’Karacha’-ként található. A név feltehetően a török ’qara’ fekete jelentésű szóból származhat. (Kiss Lajos 1978, 317–318.)
A vármegye-monográfia szerint: „Ősrégi község, mely az árpádkori oklevelekben Karachy, Karasahel, Karazaher és Karucha névalakokat tűntet fel. 1398-ban Debreő István és fiai birtoka. 1440-ben Zerdahelyi Miklós a földesura, de három évvel később már Brankovics György szerb despota kapja, ki azután a maga részét a Kistárkányiaknak és Apagyiaknak adja. 1451-ben az Unghi családnak is van itt része, tíz évvel később pedig Upori Jánosnak. Az 1598-iki összeírás csak Alaghy Ferenczet említi birtokosául. 1618-ban Mátyus Jánost és Kakas Erzsébetet iktatják birtokba, 1631-ben pedig báró ’Sennyey Sándor kap rá kir. adományt. Azóta a ’Sennyeyek birtoka, de gróf Nádasdy Ferencznek is része van benne. A karcsai református templom érdekes műemlék. Ó-román stilben épült, de idejét pontosan meghatározni nem lehet. Némelyek szerint Roland nádor építtette, egyidőben a kövesdi várral, tehát 1240 körül, de midőn kegyvesztett lett, az építkezés félben maradt. Mások szerint meg Roland nádor unokája, Rathold kezdte építeni s akkor maradt félben, a mikor 1285 körül Finta nádor és Micz bán a kövesdi várat bevették. Egy harmadik változat szerint Omode bán leánya kezdte meg az építését, de befejezése előtt meghalt. Vannak viszont, a kik Micz bán fia Demeternek, a későbbi leleszi prépostnak tulajdonítják építését. Ide tartoznak Árpás-, Biharom-, Góros-, Nyír- és Becsked-tanyák, mely utóbbi hajdan, Bechkud néven, mint község szerepelt. 1438-ban és 40-ben a Szerdahelyiek és Soósok birtoka. 1479-ben már puszta. Itt fekhetett valahol még az eltűnt Dobrozsnya, mely valószínűleg azonos azzal, mely már a XVI. században pusztaként említtetik.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.)
Nevezetes épülete a református temploma, amelynek műemlékjegyzéki leírása a következő:
„A templom keleti része 11–12. századi önálló, belül hatkaréjos körtemplom, rotunda volt. 1200 körül kezdtek új templomot építeni tőle nyugatra. Ezt háromhajós, keresztházas épületnek tervezték, de csak hosszháza készült el, amelyet később összeépítettek a körtemplommal. A 17. században elhagyatottá váló templomot 1767-ben újították fel. Az 1873-as tűzvész után 1896-ban állították helyre aránytalanul lapos tetővel és igénytelen toronnyal. Az épület jelenlegi formáját, a középkori alakját idéző, magas zsindelyes tetejét és az új haranglábat az 1964-69 közötti OMF-restaurálás során kapta.
A rotunda kívül szabályos kör alaprajzú, belül a megmaradt négy karéjjal. A meszelt tégla-homlokzat féloszlopokkal tagolt, ívsorral lezárt, ablakai rézsűs bélletűek, félkörívesek.
A hajó téglalap alaprajzú. Nyers faragott kő homlokzatai lizénákkal, ívsorokkal tagoltak. Déli kapuja egyszerűbb kialakítású, bélletében egy pár oszlop áll. A reprezentatív nyugati kapuzat kiugró tömbjét vakárkádos oromzat zárja le. Alatta figurális konzolok helyezkednek el a bélletes, három oszloppáros kapu két oldalán. A hajó igen igényes kiképzése, olasz, francia hatásokat is reprezentáló faragványai a johannita lovagrend itteni megtelepedésével hozható kapcsolatba. A templom belsejében a szentélyt 1767-ben épült boltozat fedi, a hajó feletti nyitott fedélszék a legutóbbi helyreállításkor készült, keskeny, magas tartói az egykor tervezett háromhajós kialakításra utalnak. A nyugati karzatot két erőteljes román pillér tartja, melyek fejezete faragott, részben figurális kiképzésű.” (Képes műemlékjegyzék VII., 54–55.)
Bodrogszög
A település neve elhelyezkedésére utal, a folyó egyik kanyarulatában fekszik. Sátoraljaújhelytől néhány kilométerre, ma a határ szlovák oldalán található. Hivatalos szlovák neve: Klin nad Bodrogom. 1960–1990 között közigazgatásilag Bodrogszerdahelyhez tartozott.
A mai település szélén, a kül- és belterület határán megtalálható, egykori plébániatemploma a 13. század utolsó harmadából származik. Tört kőből épült, keletelt tengelyű, egyhajós, nyereg tetős, torony nélküli, korai gótikus stílusú épület. Téglalap alaprajzú hajójához keleten egyenes záródású szentély kapcsolódik. Fő bejárata a nyugati oldalon nyíló, gótikus kőkeretes kapu. A templom belső falfelületeit valószínűleg a 14. század első felében freskókkal díszítették. Ennek mára sajnos csak apró töredékei maradtak fenn. A templomhajóban látható egy román kori keresztelő medence, illetve egy reneszánsz stílusú keresztelő medence torzója. A szentélyben kőből faragott, gótikus pasztofórium (szentségtartó fülke) található.
A falu lakossága a reformáció idején protestánssá lett és tovább használta középkori templomát. A 17. századra az épület erősen rossz állapotba jutott, 1733-ban pedig sekrestyéje le is omlott. 1782-ben a templomot a megyei hatóságok erőszakkal elvették a reformátusoktól és a római katolikus felekezet kezébe adták. A 19. század első felében a templomot felújították, középkori ablakai helyén nagyobb, szegmensíves ablakokat nyitottak. Az ekkor készült új boltozat elhordozása céljából a belső térben erős falpilléreket építettek. 1895-ben ismét felújították az épületet. Ekkor emelték a bejárat elé az alacsony, külön álló harangtornyot.
A 19-20. század fordulójára a templom ismét súlyos állapotba került, statikai problémái miatt 1907-ben hatóságilag be is zárták. Az elkövetkező évszázadban az elhagyott épület pusztult, boltozata beomlott.
Jelenleg is folyó helyreállításának kezdete 1988-ban volt. A legutóbbi munkák eredményeképpen ma ismét fedél alá került a templom, amely várja sorsa jobbra fordulását.
Érdekesség, hogy a templom közvetlen közelében, a Bodrog partján van a mai Szlovákia legalacsonyabb pontja, amely alig 94,3 méterrel van a tengerszint fölött, így alighanem a bodrogszögi az ország talán legmélyebben fekvő temploma.
Borovszky vármegye-monográfiája szerint: „Legrégibb birtokosául 1378-ból Mics, a szögi Pál fia, »Myth filius Pauli de Zugh«, emlittetik; azután a Széchi családot ismerjük, mely 1487-ben a Thárczaiaknak zálogosítja el. Ez időben Szögh, Zewgh alakban szerepel. 1582-ben Herczegh Ferencz lesz részbirtokosa, 1588-ban pedig Szennyesy Erzsébet és Bodó György. Ebben az időben Darholczi Pál is előfordul. 1610-ben Illésházy István nádor Berzeviczy Andrásnak, Sándornak és Jánosnak adományozza, 1611-ben azonban Daróczy Ferencz kap itt új adományt. 1665-ben Kiss Istvánt iktatják valamely itteni birtokrészbe és egy kuriába és 1665-ben Bellaváry Dávid is némely részekhez jut. 1695-ben Jobaházi Dőry András is birtokosa; 1732-ben Krucsay Márton, 1757-ben Mudrányi Pál, 1760-ban a Ramocsaházyak, 1773-ban Krucsay Borbála és Ramocsaházy István, a mult század elején Szögyény Imre az urai, most pedig Kossuth Lajosnak van itt nagyobb birtoka. 1882-ben majdnem az egész falu leégett. A faluban két templom van. Róm. kath. templomának építési ideje ki nem puhatolható, a református templom pedig 1500 körül épült; ez ma már romladozó állapotban van.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye. – Az említett Kossuth Lajos nem azonos a kormányzóval.)
Nemesi kúriája a 19. sz. első felében épült klasszicista stílusban. A falu melletti, középkori eredetű egykori református temploma ma romos állapotban van.
Egyes források szerint egykor vár is állott itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bodrogszög.
Nem valószínű azonban, hogy a mai Szlovákia legalacsonyabban fekvő helyén vár volt. (Tengerszint feletti magassága 93,4m.) Bizonyára a Bodrogkisfalud melletti Bodrogszegi Vár-hegyen álló bronzkori eredetű földvár szerepel valójában a történeti forrásokban. (http://anp.nemzetipark.gov.hu/bodrogszegi-varhegy-termeszetvedelmi-terulet; Pallas Petnefia szócikk.)
Bodrogszerdahely, görög katolikus templom
A falu központjában, a Fő utca (Hlavná) és a Kövesdi (Kamenecká) utcák kereszteződésétől nyugatra.
A ma Bodrogköz egyik legjelentősebb településének számító, magyar többségét máig megőrző Bodrogszerdahely Árpád-kori eredetű település, bár határában magyar honfoglalás-kori (10. századi) leletek is előkerültek. A 12. század óta folyamatosan létező falu egy időben jogilag ketté válva, Egyházas-, ill. Vásáros Szerdahely néven létezett. Ősi földesura a Baksa család volt, akik a 14. századtól kezdve a községről Szerdahelyieknek kezdték nevezni magukat. A török háborúk, később pedig a Habsburg-ellenes rendi felkelések időszakában sokat pusztult a falu, amely csak a 18. század második felében talált ismét magára. A Vécsey-család 1647-ben szerzett birtokot a faluban, hogy azután leszármazottaik egészen az 1945-ös összeomlásig birtokolják azt.
Szent Mihály Arkangyal görög katolikus templom
A 19. század elején, későbarokk-klasszicista stílusban épült, közel nyugat-keleti tengelyű, egyhajós, egyenes szentélyzáródású, kontyolt nyereg tetős, nyugati homlokzata előtt álló, barokk sisakkal koronázott toronnyal rendelkező, görög katolikus templom szinte minden tekintetben az Északkelet-Magyarországon gyakori, ún. „tereziánus” templomok sorába tartozik. A toronyalj – templomtér – szentély hármas egység a görögkeleti templomokból ismert térelrendezésre utal. A templom építésének korából származó fa galériát Felsőberecki Orosz József építette. A templom falán látható falfestmények (Krisztus megkeresztelése, a megfeszített Krisztus, ill. Krisztus mennybemenetele) a 20. század első feléből származnak. Főoltára 1847-ben, Páduai Szent Antal és Szűz Mária mellékoltárai a 19. század közepén készültek. A 19. sz elejéről származó, klasszicista stílusú szószéken Jézust, mint Jó Pásztort ábrázoló festmény látható. Az előkészületi oltár Jézust az Olajfák hegyén ábrázoló olajfestménye 1954-ben készült el.
A templom 1820-ban és 1921-ben, illetve a 2000-es évek első évtizedében esett át nagyobb mérvű felújításon.
A történeti Zemplén vármegyei település mai hivatalos szlovák neve Streda nad Bodrogom. Első említése 1270 körül történt, ’Zeredely’ alakban. A név arra utal, hogy a bodrogmenti község szerdánként tartotta a hetivásárját. (Kiss Lajos 1978, 188, Drávaszerdahely szócikk.)
Borovszky vármegye-monográfiája szerint: „Bodrogszerdahely, bodrogmenti kisközség, melynek lakosai magyarok. […] Legősibb neve Zeredey alakban bukkan fel, de már a XIV. században két Szerdahelyt különböztetnek meg, Egyházas és Vásáros jelzőkkel. Innen vette nevét a Szerdahelyi család, mely 1358-ban már ura volt. 1438-ban a Sóvári Soós családnak is van itt része. 1443-ban Ronyvai Miklós és a Kozmafalviak is birtokosai. 1459-ben a Szerdahelyiek része a velük rokon Bacskayakra [Bocskayakra] szállott. 1512-ben Csebi Pogány Zsigmond, 1528-ban Zerdahelyi László szerepelnek birtokosokként, de az 1598-iki adóösszeírás szerint Bacskay Miklós, Bornemisza László, Soós István, Ferencz és Albert özvegye, továbbá Paczoth Ferencz, Szürthey Miklós özvegye és Terjény Mihály a birtokosai. 1600-ban a Daróczyakat is itt találjuk, s 1629-ben a Csapyakat is. 1647-ben a Bacskayak birtokrészére a báró Vécsey család kapott kir. adományt, míg egy kisebb rész a Bacskayak és a Soósok birtokában maradt. Ez időtől nagyobb részét a Vécseyek birtokolják, de a mult század elején az Ibrányiaknak, Oroszoknak, Szögyényieknek, a Csuka és a Borbély családoknak és a Ramocsaházyaknak is van itt birtokuk. Most báró Vécsey Béla és báró Jósika Sámuel a birtokosok, de az utóbbi a maga részét legújabban eladta. Ott, a hol most báró Vécsey Béla nagy kastélya van, állott hajdan a Szerdahelyiek ősi vára, melyet Spork tábornok 1670-ben lerombolt. Akkori földesura, gróf Bacskay István főispán, Erdélybe való meneküléssel mentette meg életét a hóhérhaláltól. A kastély egy része a vár maradványa, melyet 1700 körül Vécsey László alakíttatott át kastéllyá. A régi várfal egyes részei még ma is láthatók. Hajdan szabadalmas hely volt és a Vécseyek ide I. Lipóttól pallosjogot is nyertek. 1870. körül a községben több mint a fele leégett.
Három templom van a faluban. A róm. kath. templom, az ősi templom helyén, 1600 körül épült. A templom falában látható Bacskay Miklósnak 1621-ből való érdekes sírköve. A gör. kath. templom a XIX. század elején, a református pedig 1700. körül épült.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye, 29–30.).
Kármelhegyi Boldogasszony plébániatemplom
A hajót barokk boltozat fedi. A szentély épületelemeket ábrázoló, illuzórikus freskói a 19. század végéről származnak. A klasszicista főoltár a 19. sz. elején készült. A szentélyből indul ki a Vécsey család kriptájába vezető, díszes kialakítású, ma elfalazott lejárat. A Jézus Szíve mellékoltárt a 20. sz elején készítették. A templom belső falába építve találhatjuk meg a faluban ekkor birtokkal rendelkező Bocskay Miklós 1624-ben készült, vörös márványból faragott sírkövét, rajta a család címerével. Az 1775-ös évszámot viselő fakarzat román kori kőpilléreken áll. A karzaton lévő orgonát az 1960-as években tették tönkre… A keresztút 14 stációjának képe a 19. század végéről való. A kórus alatti Szent Anna kép szintén e század alkotása. A Lourdes-i barlang az 1960-körül készült.
Zemplén
Zemplén vármegye névadó települése egykor a vármegye székhelye volt. Mai szlovák hivatalos neve: Zemplín. Első említése 1150 körüli forrásból ismert, ’Zemlin’ alakban. A szláv eredetű szó jelentése ’földből való’, ami az itt álló földvárra utal. (Kiss Lajos 1978, 719.)
Zemplénnel kapcsolatosan tudni illik, hogy régi római település volt egykori földvárával, ahol később kővárat építettek és 1299 -1666-ig megyei székhely volt. 1299-től mezővárosi joggal rendelkezett és mint Zemplén-megye névadója volt. Az egykori nagy múltú királyi város ma csupán egy 400 lelkes kis község. Az egykori földvár és kővár helyén ma az ősi református templom és a mellette lévő 1804-ben épült görög katolikus templomok találhatók a körülötte lévő temetkezési területtel.
A zempléni földvár területén lévő klasszicista stílusban felújított református templom középkori eredetű. A legutóbbi kutatások arra utalnak, hogy már az 1200 év előtt állott. A kutatások jelentős előrelépést hoztak építésének idejét tekintve. A hajó tartófalainak feltárása a befalazott beltéri ablaknyílással együtt a templom építésének ideje a román korba datálható. Ennek köszönhetően tisztázódott a templom eredeti formája, melyet a középkorban Szent György tiszteletére szenteltek fel. Egy eléggé méretes épületről van szó: hossza 16,5 m, szélessége 9 m, patkó alakú ívvel. Formája arra utal, hogy legkésőbb a 12. század végén épülhetett. A templomtól nem messze még 1872-ben állott a 15 méter magas vártorony, melyet a templomtorony építése miatt döntöttek le. A gótikus időszakban a templomot meghosszabbították nyugati, majd később keleti irányban is. Az eredeti apszis helyén a mai poligonális presbitérium kapott helyet és az északi oldalról megépült az oldalsó kápolna és sekrestye, mely alapjait nemrégiben tárták fel. A templomtól délre egy érdekes sírkő található mély vájatokkal és egy vízi madár rajzolatával a felületén, melyet az újkorba datálhatunk. Valószínűleg az építmény része lehetett. A legrégebbi épületből fennmaradtak az északi és a déli hajó falai. További építészeti elemeket takarhat még a jelenlegi vakolat is.
A vármegye-történet 1905-ös leírásában:
„A vármegye egyik legrégibb községe, melynek várától vette e vármegye a nevét. Ősidők óta megült hely, mely Szirmay Antalnak, a vármegye első történetírójának állítása szerint, hajdanta római telep volt. A honfoglalás korában már megerősített hely volt, s hatalmas földvárát a Bodrog vize folyta körül. Nevét az idők folyamán különféle változatokban találjuk feljegyezve. Igy Zemlin, Zemlyn, Zemlun, Zemplen, Zemplum, Szemlien, Zemplein, Zemplény, Szemlén alakban. Némelyek a tót Zem plun, vagy Zem plna szavakból származtatják nevét, a mi kövér földet jelentene, míg mások magyar eredetűnek tartják. Bethlen Gáborné egyik levelében Szemlénynek nevezi. A krónikások is sokat foglalkoznak Zemplén várával, melyet Anonymus is említ. Szerintük itt fogadta Árpád a Zalán bolgár fejedelem követeit s ő emelte Zemplén várispánsággá. Hatalmas vára már 1220-ban fennáll s a király birtoka. 1261-ben az egri káptalan egyik levele a zempléni vár fele részét az egri püspökének mondja. 1321-ben Micz bán utódai a birtokosai, a kik azonban elcserélik a királylyal, ki azután a várat és tartozékait 1331-ben Drugeth Miklósnak adományozza. A XV. században még egy másik birtokosát, Kasuhy Dánielt iktatják részeibe. Ugyanakkor azonban – Szirmay szerint – Kassa városa is birtokosaként szerepel, a mi azonban tévedésnek látszik, mert közelfekvő az a feltevés, hogy Szirmaya a Kasuhy család nevét olvasta valamely oklevélben Kassának. 1557-ben Perényi Gábor, majd Telekessy Imre foglalja el. 1572-ben II. Miksa a Drugethek kérelmére vásártartási szabadalmakat ad a városnak. 1576-ban Chernel Tamást és Joó Balázst, 1582-ben Galovics Mózest iktatják némely részek s egy-egy kúria birtokába. Az 1598-iki összeírásban a Drugethek vannak birtokosaiként említve. 1609-ben Abaffy Jánosnak volt itt egy szőlője („una vinea Zempleniensis, in Comitatu ejusdem nominis existens”) mely akkor 300 forintot érő nagy szőlő volt. 1685-ben Rákóczy György foglalta el, de nem sokáig birtokolta. A Drugethek után utódaik, a gróf Csákyak, a gróf Van Dernáthok s az Almásyak, majd a Kazinczyak, Péczelyek voltak földesurai. Most a gróf Andrássyak a birtokosai. 1299-ben már mezőváros volt s ekkor már itt tartották a megyegyűléseket egész 1666-ig, a mikor a vármegyeháza építése miatt a gyűléseket ideiglenesen Újhelyen tartották meg. 1754-ben adták el a zempléni megyeházát s ettől fogva itt több megyegyűlést nem tartottak. Hajdan hatalmas vára a XVII. század vége felé pusztulhatott el. Ma már csak a földvár áll, holott 1872-ben még egy, kb. 15 méter magas, toronyalakú rom volt látható, melynek köveiből a református templom tornyát és egy magtárt építettek. A mostani református paplak hátsó falainak egy része is a várhoz tartozott s ezeknek még ma is várfalszerű jellegük van. A földvár alakja kb. 500 méter kerületű szabálytalan kör, melyet ma három oldalról a Bodrog vize vesz körül, míg a negyedik oldalon hajdan erős sánczok és mély árkok húzódtak. A földvár tetején ma két temploma áll, ú. m. a református, melyet valószínűleg Bethlen Gábor építtetett 1628-ban, de tornyát, a vár romjaiból 1873-ban állították. A gör. kath. templom 1804-ben épült. A két templom környéke ma köztemetőül szolgál. Ez a köztemető valóságos bányája a történeti régiségeknek. A református egyház több értékes egyházi edényt őriz. 1803-ban az egész község – egy ház kivételével – leégett. Ide tartozik Sajgórévház. Három dűlő-neve is figyelmet érdemel. Az egyik a Rihó-tábor, a másik a Szentvér-dűlő, a harmadik Bástya. Ez bizonyosan a Róbert Károly királynak 1326-ból kelt szabadalomlevelében említett „Bazta”, a hol vámot fizettek Donch mesternek, a Bodrogon Zemplénig felúsztatott kereskedő hajók. Zemplén határában feküdt hajdan Ekedőcz falu, mely az akkori írásmód szerint Ekedeuch alakban 1451-ben a Drugethek birtokaként van említve. Ugyancsak itt fekhetett valahol Bazta község, mely 1326-ban említtetik. Úgy látszik, hogy ezek is, Zemplén várával együtt, a török világban pusztultak el.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.)
A legdominánsabb, és jól látható emléke a földvár, vagy ahogyan itt nevezik a Várhegy, amely a települsé belterületén helyezkedik el. A falu központjából vezet hozzá út. A földvár közepén két templom, és egy temető van, körben a földsánccal. A református templom alprajza gótikus jellegű, de magán viseli a barok és a klasszicizmus jegyeit is. 1628-ban lett felújítva, majd a 18. században kibővítve. A másik, görögkatólikus templom a 19. század elejéről származik. Mindkét templom műemléki védettséget élvez. A településen találunk egy óhitű kápolnát is, amely központi templomként szolgál az egész Bodrogköz részére. A települé központjában egy további műemléképületet találunk, mégpedig az egykori megyeháza épületét, amelyet már felújítottak.
Borsi
Borsi református templom
Zemplénből Borsiba folytatjuk utunkat, ahol megtekintjük II. Rákóczi Ferenc szülőházát, – a Rákóciak ódon várkastélyát, illetve a református tmplomot, amelyben minden valószínűség serint megkereszteltét az újszülött fejedelmet.
Az eredetileg Nagyboldogasszony-templom a 13. században kőböl épült. Többszöri átalakítás után is megőrizte román jellegét: a szentély félköríves, a hajó téglalap alakú. Tornya fából készült az újkorban. A templom rémánkori elemei az alaprajza és a félköríves diadalív. A 16. században átalakították román stílusban. A hajó abalakai már csúcsívesek, a nyugati homlokzaton lévő portálé is gótikus formájú, a bélletes kapuzatoj´kra hasonlít, ám ívmezeje nincsen. A templomot ma a refomátusok használják.
A történeti Zemplén vármegyei Borsi II. Rákóczi Ferenc szülőfaluja. Kazinczy ezért „szent emlékezetű”-nek nevezte. (Kazinczy, Az én naplóm = Pályám 2009, 264.) A településnév a magyar Bors személynév birtoklást kifejező i-képzős származéka. (Kiss Lajos 1978, 121, Borsi szócikk.) A település egykor Sátoraljaújhely határrésze volt, a várostól néhány kilométerre keletre fekszik, ma szlovák oldalon. Szlovák neve Borša.
Egyes források szerint a hely a nevét a kabar törzsek egyik vezéréről, Borsról kaphatta. (Bogoly 1994, 39.) Ugyancsak Bogoly János írja, hogy: „a százdi apátság alapítólevelében állítólag szerepel a település neve, ha elfogadjuk, hogy az »in capite acervus Basy« tehát a ’Basy ’ háton fekvő szálláshely, valóban Borsit jelöli. Más forrás szerint »terra Borsu« ekkor a neve, s bizonyára ezért szerepel a további századok során két néven – mint Borsi és mint Borsiszer.” (Uott.)
A vármegye-monográfia ezt írta a település történetéről: „A váradi Regestrum is említi 1221-ben. 1219-ben a pataki vár tartozéka volt. IV. Béla 1264-ben Csősz Kércsnek adományozza, de IV. László 1284-ben visszaadja Ujhely várának s e szerint a pataki vár után Ujhely várának volt tartozéka. Ez időben Borsiszer néven van említve. A XIII. század végén Kányi Tamás foglalta el erőszakkal, de Borsa Lóránt a király megbízásából visszafoglalta s ekkor Róbert Károly a maga részére elcseréli a Micz bán utódoktól. 1387-ben Perényi Miklós kap rá kir. adományt. 1429-ben ismét az ujhelyi vár tartozéka és a Palócziak az urai. 1456-ban Vissói Lukácsnak is van itt birtoka, 1499-ben pedig Csáktornyai Ernuszt Jánosnak. 1563-ban Domby Annát és Henyey Miklóst, 1578-ban Henyey Margitot és Zeleméry Miklóst iktatják részeibe. 1598-ban is ő az ura, de 1615-ben Lorántffy Mihályé és ezen a réven a Rákóczyaké lesz. A XVIII. század első felében, a Rákóczyak női ágán, az Aspremont grófi családé lett. III. Károly herczeg Trautsohn Donáthnak adományozta és még ebben az időben is Borsiszer néven szerepel. 1730-ban a Bégányiak zálogos birtoka. 1780-ban a Trautson családnak magva szakadván, a kir. kamara birtokába került, majd a Rákóczyak után, leányágon, a gróf Erdődyekre, ezektől vétel útján a Széchenyiekre, kiktől 1892-ben herczeg Windischgrätz 100,000 forintért vásárolta meg. Itt áll a Rákóczyak hajdan híres várkastélya, mely állítólag még IV. Béla király idejében épült. A várkastély alatt alagút vezet, mely, mielőtt beomlott volna, állítólag, Borsitól, Ujhely alatt a sárospataki várig vonult s ezen az alagúton át menekült – a hagyomány szerint – II. Rákóczy Ferencz, midőn 1701 május havában a császáriak elől Borsiba futott. E várkastélyban született 1676 márcz. 27-én II. Rákóczy Ferencz. A várkastély saroktornyát, a hol az a szoba volt, melyben a nagy szabadsághős legelőször látta meg a napvilágot, emléktáblával jelölték meg, melyet 1882 június 11-én nagy ünnepségek között lepleztek le. […] A falunak csak református temploma van, mely nagyon régi s építési ideje ismeretlen. A község több ízben elpusztult; 1865-ben egészen leégett, legutóbb pedig 1905. márczius 29-én egy része égett porrá.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.)
A borsi várkastély ismert története – a vármegye-monográfiában említett hagyománnyal szemben – a 16. században kezdődött, és a régészeti feltárások sem találtak régibb falakat. Ugyancsak kétségbevonható az alagút megléte, célszerűbb egy titkos kijáratot elképzelni a várkastélyból. Csorba Csaba összefoglalásában: „A Bodrog-parti község szélén emelkedő négyszögű várkastély őse, egy nemesi kúria, a 16. század közepén épülhetett. A Lorántffyak, majd 1616-tól a Lorántffy Zsuzsannával kötött házasság után I. Rákóczi György építtette át tekintélyes méretű, széles árokkal védett várkastéllyá. Méretei jóval meghaladták Zemplén és Abaúj többi várkastélyát, nagyságában, s minden bizonnyal művészi díszítményeit tekintve is a szerencsi várral vetekedett. Legnagyobb nevezetessége, hogy itt született II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én. Abban a sarokszobában, amely a hagyomány szerint születésének helye, emléktáblán örökítették ezt meg. 1711 után az épület fokozatosan pusztulni kezdett, tulajdonosai nem sok gondot fordítottak rá. A négy palotaszárnyból U alakban maradtak meg (részben romos) részletek. Az árok jórészt betömődött, a védőművek megrongálódtak. Az 1990-es években kezdődött meg a kutatás, állagmegóvás. A szerény pénzügyi támogatás miatt azonban a munkálatok lassan haladnak előre. […] A legépebb szárnyban, az előadóterem melletti helyiségben kis kiállítás látható.” (Csorba 2003, 26.) A kastélyt ezekben az években újítják fel a magyar kormány támogatásával.
A pataki uradalmat a 17. század elején átszervezték, ennek során Borsi kiemelt gazdasági szerepet, részleges önállóságot szerzett: „Borsiban egy új kastélyt építettek, e kastély ellátását pedig a pataki uradalom egy részéből, főleg a közvetlen földesúri kezelésben levő birtokokból, az allodiumokból biztosították. A pataki uradalmon belül így egy fiókuradalom jött létre. Az allodiumokon kívül a borsi kastély tartozéka lett a [sátoralja]újhelyi Alvégi (később Pataki) utca, amely nevet változtatott, ettől kezdve Borsiszernek hívták. A város egységét ez nem bontotta meg, csupán a Borsiszeren lakók adójukat a borsi udvarbírónak fizették. Az Újhelyen levő uradalmi szőlőket is Borsi alá rendelték, akárcsak a Kassató nevű halastavat. A Borsiszer külön birtoklása néhány évtizedig tartott. 1688-ban Fekete János kuruc vezér a borsi kastélyt elpusztította, amivel a borsi uradalom napjai meg lettek számlálva. Borsi a Rákócziak osztozkodásakor Rákóczi Julianna kezére került, így sorsa elvált Újhelyétől, Újhely egységét azonban nem bontották meg, mert Borsiszer a pataki uradalom sorsában osztozott.” (Tringli 2011.)
Az egykori tulajdonosok közt említett gróf Aspremont-család egy magyarrá lett német főúri familia volt, amely többek között a lednici, ónodi, szerencsi, borsi, makovicai várakat és uradalmakat birtokolta. A család egyik utolsó tagja, Aspremont János Gobert (1757–1819) a miskolci Erényes Világpolgárok páholyban Kazinczy Ferenc szabadkőműves társa volt.
A kastély jelenleg felújítás alatt ál, melynek befejezte a 2020-as évek első felében várható. A település további értékei közé tartozik a Borsi erdő Natura 2000 védettséget élvező európai értékű élőhely.
SZÉPHALOM
Kazinczy-sérkert és a Magyar Nyelv Múzeuma
1981-ben Sátoraljaújhely része Széphalom.
„A köztudatban Széphalom – mint helyrajzi kifejezés – egyaránt jelentheti a települést, a mai Kazinczy-kertet és a kert apró dombját, melyen az Emlékcsarnok áll. Kazinczy a házát és kertjét, illetve az azt körbevevő kiterjedt birtokát értette e név alatt. Kazinczy az 1810-ben írt Széphalom és házi dólgaim című visszaemlékezésében foglalta össze Széphalom nevének történetét:
»mivel pusztán állott, sokféleképen hívták. Eggyik neve Eresztvény volt, másik a’ gaznál (mint Rómában ad aquas), harmadik a’ Malomnál, ’s Isten tudja mi egyéb. Tót neve leginkább Pri-Mosztu (a’ hídnál). Az atyám és anyám a’ Serháztól adtak neki nevet, ’s midőn embereiket ide kiküldötték, ugy adták parancsolataikat hogy a’ Serházhoz menjenek ki; ’s ez a’ név mostanáig is fenn maradt. Én elébb Prenesztének akartam elnevezni; végre 1794-ben szüret után eggy ágast állíttattam fel ott hol most a’ kút vagyon közel a’ Szakszon sövényéhez, mellynek táblájára e’ szókat írtam: ’ABAUJ VÁRMEGYE. PRAEDIUM. SZÉPHALOM. 1794.’« (Kazinczy, Széphalom és házi dólgaim = Kazinczy, Pályám 2009, 155.)
A Széphalom helynevet Kazinczy 1793–1794-ben már használta levelezésében, de csak külföldi levelezőknél, a hazaiak továbbra is Alsóregmecre írtak. A birtok és a hozzátartozó zsellérházak és egyéb épületek a 19. század folyamán településsé fejlődtek, amelyet hivatalosan Kisbányácskának hívtak. Kazinczy idején Abaúj vármegye része volt, 1883-tól Zemplénbe került át. 1886-ban kapta meg a település a Széphalom nevet, 1982-ben Sátoraljaújhely része lett. ” (Orbán 2017a – részletesebb leírást ld. uitt.)
A Magyar Nyelv Múzeuma
A múzeum az anyanyelvi kultúrát közvetíti, bemutatva a magyar nyelv történeti útját, a nyelvtudomány eredményeit, a nyelvek és nyelvváltozatok egymásra hatását. Saját és más közgyűjtemények anyagaira alapozva állandó és időszakos kiállítások, kutatások, közművelődési lehetőségek helyszíne.
Az épületben három kiállítótér, könyvesház, szemináriumi terem kapott helyet, valamint egy előadóterem száz kényelmes ülőhellyel, korszerű hang- és fénytechnikával, amely alkalmassá teszi hangversenyek, kulturális találkozók, irodalmi estek megrendezésére is. A kutatók munkáját nyelvtudományi szakkönyvtár, adattár, elektronikus médiatár, számítógépes infrastruktúra segíti.
A Magyar Nyelv Múzeuma Széphalmon, Kazinczy Ferenc mauzóleuma mellett, a nyelvújító gyümölcsösének helyén áll. Épületét Radványi György Ybl-díjas sátoraljaújhelyi születésű építész, a Budapesti Műszaki Egyetem docense tervezte. Az 1566 négyzetméteres múzeum három nagyobb egységből áll:
Az első egység a nyelvművelés-történeti kiállítás magját képező, de nagyobb konferenciák és például a szépkiejtési versenyek megrendezésére is alkalmas fórum. Egy tető alatt különálló egységekként áll a fórum és a kisebb termek. Az intézményben kávézó is üzemel, és kiadványok, könyvek is vásárolhatók.
A második egység a kutatóközpont, ahol a nyelvészek nyugodt körülmények között dolgozhatnak. A harmadik egység a park, ahol a nyelvcsaládok fái között a magyar nyelvművelés legnagyobb alakjairól készült, lehetőleg életnagyságú szobrok felállítását is tervezik.
Küllemét tekintve a múzeum az időtállóságot hangsúlyozza. Ezért sok, nyerskőből és téglából húzott falat képzelt el a régi magyar várak mintájára Radványi György, aki a hely szelleméhez illően néhány klasszicista elemet is belecsempészett az épületbe. Az építkezés 700 millió forintból valósult meg. 2008. április 23-án nyitotta meg kapuit.
BÁRI /KIS- ÉS NAGYBÁRI/
Kisbári református temploma a 13. sz. közepén épült román stílusban, majd a 15. században gótikus stílusban építették át. Ugyanitt a 17. század második felében épült meg a késő reneszánsz Vay-kúria, amelyet a 19. század első felében klasszicista stílusban építették át. (A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona, Bári, Kisbári, Nagybári szócikkek.)
Az eredetileg Szent Péter tiszteletére felszentelt bári templom téglából, kő alapzatra épült valamikor a 13. század elején. A hajó belső méretei 610 cm x 450 cm. Eredetileg uradalmi templomként szolgált, de néhány évtizeddel később létrejött az olasz betelepített lakosságnak köszönhetően maga a település. A 13. és 14. század során az északi oldalhoz egy téglalap alaprajzú részt építettek hozzá. A 14. század során esik első jelentős átalakításán, amikor a román kori részhez hozzáépítik a 610 cm hosszú és 750 cm széles gótikus hajót. Ebbe a századba datálhatjuk a sekrestye megépítésének idejét is, melyet északról a az apszisra csatlakoztattak, és valószínű, hogy a templom beltér festett díszítése is megújul. További átépítésre a 15. században kerül sor. A gótikus hajó nyugati homlokzatához hozzáépítettek egy tornyot, mely nem csak haranglábként szolgált, de valószínűleg katonai célokat is, melynek ékes bizonyítéka az északi oldalon lévő lőrés. A román kori hajó is átalakításra került. Északi részét lerombolták, és 290 cm meghosszabbították a gótikus hajót. A román kori hajó fennmaradt részét betagolták a szentélybe és a hajótól egy ívvel különítették el. A déli oldalon feltárásra került a gótikus szószék alapja. A 17. századtól a templom a reformátusoké.
A Sátoraljaújhelytől 10 kilométerre a szlovák oldalon található település 1960-ban az egykori Kis- és Nagybári egyesítésével jött létre. Hivatalos szlovák neve Bara (korábban Malá- és Vel’ka Bara).
A két Bári közül Kisbári története gazdagabb. A környéke ősidők óta lakott, a magyar történetírás a 13. század elejétől ismeri ’Terra de Bari’ vagy ’Bary’ néven, mint a Báry család birtokközpontját. Borovszky vármegye monográfiája ezt írja Kisbáriról: „A Báry család fészke, és a XIV. században Egyházasbári néven is ismeretes volt. A hagyomány szerint IV. Béla ide is olasz szőlőmíveseket telepített. 1412-ben Lasztóczi Sebestyén, hét évvel később a Vitéz család, 1437-ben Hollóházi László, 1479-ben Kálnó György kapnak itt részeket. 1489-ben Buttkai Pétert iktatták egy kúriába. 1561-ben a Ráskay családot, ugyanakkor Kupinszky Klárát, 1471-ben Eödönffy Ferenczet és 1587-ben a Terebesi Szabó családot iktatják egyes részeibe. 1598-ban Korchma János, Baranyi Miklós, Báry Boldizsár, Bacskay Gáspár özvegye és Varsady Gáspár szerepelnek birtokosaikként, de részbirtokosai 1612-ben Máriássy Ferencz és Bárczay Anna is. 1658-ban Cserney Pált, egy évvel később Szalakóczi Horváth Mihályt és Báry Mihályt iktatják egyes részekbe s utóbbit egy kúriába is s ezeken kívül a Rákóczyaknak is van itt részük. 1662-ben Tolcsvai Bónis György, 1720-ban Veres András, 1774-ben Nikházy Julia és Horváth Ádám is földesurai, kiket azután a Kazinczy, Dessewffy s a Vay családok váltanak fel. Most gróf Vay Tihamérnak van itt nagyobb birtoka és kényelmes, régi úrilaka. A községbeli református templom árpádkori építmény, de az idők folyamán átalakították. Érdekes azonban portáléja, mely gótikus idomokat mutat. A templomban áll Báry Miklós és neje, Horváth Kata padja 1615-ből. Az 1663-iki pestis következtében az egész község kipusztult. A községhez tartozik a Betekints nevű korcsma.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye. Vö. még Bogoly 1994, 25–26.)
Ahogy Borovszky is írta, a Kazinczy család is birtokos volt itt. Kazinczy Ferenc nagybátyja, Kazinczy Péter (1747–1827) 1811-től lakott Kisbáriban, és a helyi református gyülekezet fő patrónusa volt. (KazLev, 9/2132; KazLev, 16/3750.) Kazinczy Péter Zemplén vármegyei táblabíró, adószedő, alispán (1799–1804) és országgyűlési követ (1802) volt. Második feleségétől Ragályi Zsuzsannától (?–1827) született Sophie (1794–?) leánya 1810-ben ment férjhez gróf Vay Ábrahámhoz (1789–1855). Vay Ábrahám a Magyar Tudós Társaság (MTA) alapításához – Széchenyi Istvánhoz az elsők között csatlakozva – nyolcezer forinttal járult hozzá, és az akadémia igazgatótanácsának is tagja lett 1830-ban. Kazinczy Ferenc többször is megfordult Báriban rokonainál és a baráti Vay családnál. Egy másik közeli barátjának, a reformkor megkerülhetetlen alakjának, gróf Dessewffy Józsefnek (1771–1843) is volt szőlője Báriban. (KazLev, 13/2941, Dessewffy József – Kazinczynak, Sátoraljaújhely, 1815. július 10.)
Kazinczy Péter zempléni birtokairól ifj. Barta János kutatásának köszönhetően tudjuk, hogy 9 településen 325 és fél kataszteri hold majorsága és 48 3/8 sessionyi (jobbágytelekre átszámított) jövedelme volt, ebből csupán másfél sessio, azaz 36 rénes forint bevétel származott a Kisbáriban fekvő szőlőjéből. (Barta 2009, 28, 285.)
Nagybáriról ez tudható a vármegye-monográfiából: „első birtokosául 1419-ben Lónyay Györgyöt ismerjük, kit a leleszi konvent ez évben iktat birtokába. 1437-ben a Hollóházi család, 1474-ben és 1479-ben Pesthi Bálint s a Kálnai, a Leszteméri és a Vithéz családok is kapnak itt részeket. 1554-ben Bay Ferenczet és Teőreös Lőrinczet, 1582-ben Lónyay Pétert s a Varsady családot iktatják némely részeibe. Az 1598-iki összeírásban Lónyay Ferencz, Gergely és György özvegyei és Rónay István, továbbá Bogdányi György szerepelnek birtokosaiként. 1625-ben a Bocskay és a Bónis családok, a Desseffy és Aspremont grófok s a Veres és Kazinczy családok is földesurai. Hajdan fatemplom volt a községben. Mostani temploma 1801-ben épült s 1890-ben megújították. A XIV. században kir. birtok volt s csak Bári földje néven szerepelt, azután az újhelyi vár tartozéka lett. Az 1663-iki pestis itt is dühöngött.” (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.)
Nagybári klasszicista református temploma 1799–1801 között épült, tornyát 1890-ben emelték. (A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona, Bári, Kisbári, Nagybári szócikkek.)
Bári ismert volt kénes salétromos forrásáról a 18. század végétől. (Barta 2009, 58.)
NÁBOŽENSKÉ PAMÄTIHODNOSTI MEDZIBODROŽIA
Osady Horného Medzibodrožia sa vytvorili pozdĺž bývalých korytov riek, na sedimentoch Tisy, Latorice, Bodrogu, Ticy a Karče. Po období christianizácie , potom v stredoveku sa rad-radom stavali kostoly rôznych architektonických štýlov, ako aj ich zlúčením, počnúc románskym, potom gotickým, barokovým, klasicistickým, eklektickým a inými štýlmi, až po moderné architektonické štýly.
Náboženská príslušnosť k historickým cirkvám odráža aj rozmanitú náboženskú štruktúru. Charakteristicky prevláda rímsky katolicizmus, ale významná je aj reformovaná cirkev a v užšom zmysle aj menšie protestantské cirkvi. Zaujímavá je prítomnosť evanjelikov vo Veľkých Trakanoch. Vďaka neustálemu pohybu obyvateľstva zo severa na juh sa gréckokatolícka cirkev stala tretím najdôležitejším vierovyznaním. Od XVII. Storočiasa posilnilo aj židovské náboženské spoločenstvo až do konca druhej svetovej vojny, keď sa v dôsledku tragických udalostí táto komunita prakticky prestala existovať v našom malom regióne.
Navštívme teda Kráľovský Chlmec, srdce Horného Medzibodrožia a niekdajšieho Medzibodrožia Monarchie, kde navštívime jeden z najkrajších skvostov sakrálneho dedičstva Medzibodrožia súčasného Slovenska, ako napríklad rímsko-katolícky a reformovaný kostol, taktiež aj synagógu v Kráľovskom Chlmci, kláštor premonštrátov v Lelesi, most sv. Gottharda, kde kedysi stála socha sv. Jána Nepomuckého, romanský kostol vo Svätuši, rodinnú kaplnku v kaštieli rodiny Székhelyi-Mailáth v Pribeníku, rodinný dom a kostol, v ktorom bol pokrstený Ferenc Rákóczi II. v Borši, zrúcaniny kostola z XII. storočia v Klíne nad Bodrogom, a v neposlednom rade reformovaný a grécko-katolícky kostol v Zemplíne.
Osobitne by sa malo spomenúť pútnické miesto v obci Svätá Mária, kde sa konajú štyrikrát do roka odpusty pre veriacich. Jedinou cirkevnou prírodnou školou v Hornom Medzibodroží je Lesnícka škola sv. Lukáša vo Viničkách. Okrem toho mnoho ďalších starovekých miest starobylej hodnoty zostáva pre návštevníkov neobjavených, aby mali čo objaviť pri opakovaných návštevách tohto regiónu. Za týmto účelom sme pripojili súhrnný zoznam posvätných pamiatok, chrámov a pamiatok Horného Medzibodrožia.
Ako doplnok k hlavnému smeru tejto tematickej trasy odporúčame na úrovni denných programov aj prehliadky pamätihodností, atrakcie a prírodné skvosty, ktoré sú významné v iných oblastiach, buď voľne v rámci našich programov alebo návštevy, ako je napríklad oblasť prírodnej rezervácie, chránené biotopy prostredníctvom NATURA 2000, ako aj niektoré významné kultúrne gastronomické a vinárske festivaly.
Mikroregión Bodrogköz je krajom nížiny a skutočnou oázou v dnešnom zrýchlenom svete. Je to jedna z najsuchších oblastí Karpatskej kotliny s charakteristickými sopečnými pôdami a „tečúcim“ pieskom. Dnes existuje už len málo regiónov s podobne silnou identitou a markantným charakterom. Na juhu sa otvára reťazec Zemplínskych hôr. Diverzita biotopov na takom relatívne malom území je predpokladom bohatej flóry a fauny. Na jar a na jeseň sú najatraktívnejšie brehy riek, piesočné duny, bohatý vodný a močiarny svet bažín s vŕbami a letami, krásne lúky a bohaté pasienky. Je to skutočný ostrov obklopený tromi riekami: Bodrog, Latorca a Tisa. S okolitým svetom ho spája iba niekoľko mostov. Vďaka uzavretosti svojich komunikácii a geografickej topografii si oblasť zachovala svoju archaickú ľudovú kultúru. Jeho najhustejšie osídlená časť sa nachádza v strede mikroregiónu, zatiaľ čo Bodrogzug leží v oblasti, pri sútoke riek Bodrog a Tisa.
Kráľovský Chlmec
Začneme s prehliadkou najväčšieho mesta Medzibodrožia na námesté Miléniae pred radnicou. S pomocou sprievodcu sa môžeme zoznámiť so symbolmi na námestí. Je to systém symbolov, kde môžeme vidieť fontánu predstavujúcu korunu a výstavnú stenu. Nájdeme tu sochy troch svätých kráľov, Istvána I., princa Imra a László I.. A potom sa nech predstaví mesto: Kráľovský Chlmec je prirodzeným administratívnym centrom Medzibodrožia. Mesto sa nachádza 4 km od maďarských hraníc a 11 km od ukrajinských hraníc. Oblasť Kráľovského Chlmca bola osídlená už v dobe bronzovej.Po prvýkrát s zmieňuje o existencii osídlenia z písomných záznamov z roku 1214. Pôvodne bol kráľovským statkom, a II. Kráľ Endre ho daruje neďalekej kláštoru premonštrátov v Lelesi. Po tatárskom vpáde mesto je vlastnené niekoľkými národmi. Vďaka svojej výhodnej polohe sa mesto začalo rozvíjať už začiatkom 14. storočia s trhoviskom (oppidum) s gotickým kamenným kostolom a školou. Sopečné svahy pohoria Helmec sú ideálne na pestovanie vína. Tomu nasvedčuje aj gotický erb mesta, ktorý ukazuje hrozno obklopené vinicami. Zoznam nehnuteľností zo 16. storočia ukazuje, že v Kráľovskom Chlmci žilo viac obyvateľov ako Trebišove a Michalovciach. O rozvoj mesta v tom čase sa staral rodina Pálóczi a neskôr korunný strážca Péter Perényi, ktorý začiatkom 16. storočia postavil opevnený hrad. Začiatkom 17. storočia sa mesto stalo majetkom Rákócziovcov a oblasť sa stala súčasťou Sedmohradského kniežatstva. Zsuzsanna Lórántffy, vdova po György I. Rákóczi, zohrala dôležitú úlohu pri šírení kalvinistickej reformácie v Zemplíne. Koncom 17. storočia mesto znova patrilo pod premonštrátov. Strata privilégií a epidémie po povstaleckých (kuruc) vojnách viedla k úpadku mesta, a tento proces trval približne do druhej polovice 18. storočia. V druhej polovici 19. Storočia Kráľovský Chlmec sa stalo sídlom okresu, v ktorom sídli niekoľko úradov. V dôsledku toho sa začali rozvíjať aj služby, finančný sektor, zdravotníctvo a školstvo. Poľnohospodársky charakter mesta sa mení na meštiansky. Po administratívnych zmenách v 60. rokoch minulého storočia mesto stratilo štatút okresného sídla. Mesto má veľa kultúrnych a historických pamiatok.
Na ceste do penziónu Itália nájdeme dve ďalšie národné pamiatky: rímsko-katolícky kostol zasvätený Duchu Svätému a reformovaný kostol.
Rímsko-katolícky kostol zasvätený Duchu svätému sa nachádza na Námestí Osloboditeľov v centre mesta, a pôvodne bol jednoloďový. V súčasnej podobe je to jednoloďové, polygonálne zakončené presbytérium s pripojenou sakristiou a vstavanou vežou. V 18. storočí dostal barokový vzhľad a v 60. rokoch 20. storočia prešiel veľkou renováciou. Interiér bol v rokoch 2012 – 2013 zrekonštruovaný. V roku 1963 bol vyhlásený za národnú kultúrnu pamiatku.
Reformovaný kostol bol pôvodne postavený v roku 1787 po Tolerančnom patente. Potom bol v roku 1900 rozšírený v pseudogotickom štýle. Hlavná loď je obohatená o galériu a organový zbor. Interiér má novogotický charakter. Ďalej po ceste stretáme renesančný kaštieľ Zsuzsanny Lórántffy, ktorá bola vdova po Györgyovi Rákóczi. V súčasnosti v budove sa nachádza umelecká škola. Nad vchodom sa nachádza erb rodín Rákóczi a Lórántffy, ktorý upriamuje pozornosť návštevníkov na zásluhy pôvodných vinárov.
Ostatné pamätihodnosti, zaujímavosti a hodnoty:
Pešo prejdeme do múzea na ulici Jozefa Mailáthe. Múzeum v Kráľovskom Chlmci spravuje Inštitút kultúrneho vzdelávania Medzibodrožia a Užského kraja. Jeho stála výstava dáva hold grófovi Jozefovi Mailáthovi, a predstavuje dedičstvo sedmohradského odvetvia rodiny a vplyv ich práce na kultúru a sociálny rozvoj. Spoznávame históriu, ľudovú kultúru a vinársku tradíciu Medzibodrožia a Užského kraja. Oddelená časť pivnice je venovaná mimoriadne bohatej vinárskej a vinohradníckej tradícii regiónu. Múzeum má okrem stálej expozície aj mnoho ďalších dočasných a tematických výstav.
Z mierne stúpajúcej ulice Ferenca Rákócziho sa dostávame k zrúcanine hradu Csonkavár, ktorý sa na rozdiel od iných hradov datuje od 15. storočia, pričom záznamy z roku 1214 potvrdzujú, že mesto malo právo organizovať svoje veľtrhy. Jedným z najvýznamnejších majiteľov hradu bol korunný strážca Péter Perényi. Hrad bol zbúraný v roku 1548 na príkaz kráľa Ferdinanda I. Habsburga. Objekt mal charakter šľachtického sídla hradného typu. Na terestriálnej úrovni je vidieť iba pozostatky pravouhlého dvojposchodového bytového domu. Pod zrúcaninou hradu sa nachádza budova dnešnej umeleckej školy, ktorá je umiestnená v bývalom Lorántffy-kaštieli. Nový kaštiel dala postaviť Zsuzsanna Lorántffy, vdova po Györgyovi Rákóczim I. pred 1654, ktorý v roku 1692 je spomenutý ako panský dom. Na objekte sú dodnes viditeľné oporné múry šírky 180 cm rozdelené stenou šírky 1 meter. 9-metrová časť tejto steny dodnes stojí. Na prvom poschodí vo východnej stene sú dve kamenné rámy s poloklenutými oblúkmi. Hradný vrch má vonkajšie javisko a niekoľko rodinných domov.
Na okraji mesta sa nachádza Chránené územie Veľký Vrch, ktorý je významný aj z európskeho hľadiska a je tiež súčasťou siete NATURA 2000. V roku 2011 bola vyhlásená za chránenú oblasť a sa rozprestiera na ploche 251 300 m².
Účelom ochrany oblasti je chrániť tieto biotopy európskej hodnoty:
Trávovo-bylinná a krovitá vegetácia tolerantná voči suchu, s výraznou prítomnosťou kerovitých rastlín Orchidaceae (6210) a dubovo-cerovo dubových lesov (91M0) a európskych chránených druhov: kosatec maďarský (Iris aphylla subsp. Hungarica), poniklec (Pulsatilla grandis), roháč veľký (Lucanus cervus), jašterica obyčajná (Lacerta agilis), užovka hladká (Coronella austriaca), orol krikľavý (Aquila pomarina), strakoš obyčajný (Lanius collurio), škovránok lesný (Lullula arborea) a penica jarabá (Sylvia nisoria).
Pribeník
Po prehliadke mesta a po krátkom odpočinku navštívime hrad rodiny grófov Mailáthovcov v Pribeníku, v hradnej kaplnke si máme možnosť kompozície z oloveného skla, ktoré vytvoril Miksa Róth, ako aj vodárenskú vežu na nádvorí, ktorá je pod ochranou pamiatkového ústavu. V súčasnosti v kaštieli funguje stredná odborná poľnohospodárska škola. Potom nastúpime na autobus, a navštívime zrekonštruovanú synagógu v centre dediny, v ktorej dnes sídli Galéria národov. Opis osídlenia podľa grófskej monografie z roku 1905:
“Staroveký majetok Tarkányiovcov.” V roku 1417 bol jeho pánom György Nagytárkányi, ale istá časť patrila aj Miklósovi Perényimu. V tejto dobe sa jeho sa osada volá Perbenyk. V roku 1418 boli Agardiovci tiež vlastníkmi; v roku 1501 boli v niektorých častiach zaregistrované István Vassay a v roku 1550 Ferenc Vékey. V roku 1570 nechal Ferenc Vékey svoju časť majetku na vnučku Erzsébet Palugyay; v roku 1579 bol v týchto sekciách zaregistrovaný Francis Paczoth a jeho manželka Elisabeth Palugyay. V čase sčítania ľudu v roku 1598 boli jeho zemepánmi András Sarkantyús, vdova Jánosa Tárkányiho, Ferencz Paczoth, György Gombos a Ferencz Herczeg. V roku 1654 dostali Tárkányiovci ďalšie časti ako kráľovský dar. V roku 1688 „Sennyey III. Štefan dedí majetok Tárkányiovcov, z ktorých istá časť sa stala vlastníctvom v roku 1629 baróna Alexandra Sennyeya prostredníctvom manželstva. V roku 1742 ho tiež vlastnil barón Dőry. V súčasnosti tu má gróf József Mailáth väčší statok, ktorý je tiež centrom jeho majetkov. Prízemie kaštieľa bolo postavené v roku 1798 a súčasný majiteľ hornej časti ho postavil v roku 1899, a tento veľký nový hrad sa nachádza uprostred pekného veľkého parku. Tu sa nachádza aj starý ev. ref. kostol, ako aj grécko-katolícky kostol postavený v roku 1900 a verejná kaplnka v kaštieli pre rímsko-katolíckych veriacich. “(BOROVSKÝ 1896-1914, Zemplínska župa)
Zhrnutie Mailáthovho panstva a histórie hradu prostredníctvom Györgya Capa:
„[József Mailáth] sa oženil s Antóniou Sennyeyovou a potom spolu so všetkými majetkami Sennyeyových dostal aj Pribeník ako časť vena, z ktorého spravil sídlo panstva. Tu postavil rímskokatolícku kaplnku a kaštieľ, ale táto budova bola stále iba prízemná. […] V roku 1899 […] bola budova úplne zrekonštruovaná, s podlažím a prístavbou. Práce boli vedené budapeštianskym architektom Józsefom Hubertom, ktorý napríklad sa podielal aj na stavbe Bojnického hradu. V tom čase bola kaplnka tiež prestavaná a jej sklenené obrazy vytvoril Miksa Róth, jeden z najväčších maďarských majstrov tej doby. […] Gróf Antal Mailáth bol národne uznávaný reformný politik, kancelár uhorského kráľovského súdu a hlavný župan Zemplínskej župy. V jednom z listov Ferenca Kazinczyho ho nazva radosťou a nádejou Zemplína. Lajos Kossuth a István Széchényi boli medzi jeho hosťami. Spolu s posledným menovaným bola v roku 1846 v Lelesi založená Medzibodrožná regulačná spoločnosť Tisu. V auguste 1872 bola otvorená časť maďarskej severo-východnej železnice Sátoraljaújhely – Čop – Užhorod. Keď predstavení Kráľovského Chlmca krátkozrako zamietli železnicu z dôvodu, že sa dym z vlaku dostane na vinice, gróf Antal dovolil trati prejsť jeho panstvom a dal vyrezať časť svojho lesa zvaného Nyesés. Gróf zomrel v roku 1873 bez detí a zanechal svoje majetky, vrátane Pribeníka, svojmu krstnému synovi Józsefovi Mailáthovi (V.). On a jeho manželka Maria Széchenyi boli po mnoho rokov kľúčovo dôležitými osobnosťami Medzibodrožia. […] Mimochodom, Antal Mailáth vo svojej poslednej vôli nariadil, že jeho dedič je povinný zriadiť verejnú nemocnicu v Kráľovskom Chlmci. Za týmto účelom Jozef aj otvoril požadovanú inštitúciu, ktorú dal postaviť v roku 1895. Dal postaviť vo Veľkých Trakanoch rímsko-katolícky kostol, založil materskú školu a základnú školu v Pribeníku, založil družstevné záložne, ľanovú fabriku atď. […] [Po roku 1920] Československá finančná úverovacia inštitúcia neskôr zabavila Mailáthov statok v Pribeníku a vydražila hradné zariadenie. Potom už starší pár žil v Budapešti. Mária Széchenyi zomrela v roku 1932, József Mailáth zomrel v roku 1940, neskôr boli ich pozostatky prevezené do Pribeníku a uložené na večný pokoj v zámockom parku. […] Budova sa po roku 1938 stala majetkom armády, do roku 1944 prevádzkoval veliteľstvo žrebčína. Interiéry boli prerobené spôsobom, aby vyhovovali rodinám dôstojníkov. Po vojne fungovala budova ako detský domov a v roku 1952 tu bolo otvorené prvé gymnázium v Medzibodroží s vyučovacím jazykom maďarským. Potom sa do budovy nasťahovala poľnohospodárska stredná škola. “(CAP – LECZO 2009)
Gróf Mailáth Antal (1801–1873): hlavný župan Zemplínskej župy (1830–1839), více-kancelár (1836–1839) potom bol kancelár (1839–1847). Kazinczy Ferenc o jeho inštalácii ako župana napísal článok do Magyar Kurír: Slávnostná inštalácia grófa Majláth Antal (1830. aug. 20. és 24., 14–15. číslo, 118–119, 129–132). Potom napísal aj báseň na jeho počesť: GRÓFOVI MAILÁTH ANTALOVI, počas 1830. Aug. 5d. Personális Mailáth György bol slávnostne inštalovaný ako Zemplínsky hlavný župan (Kazinczy, Básne 2017, I., 974).
V Pribeníku žil aj Kulcsár Tibor (1938–1993): „Učiteľ, básnik, prekladateľ. Maturoval v Kráľovskom Chlmci (1956), vyštudoval maďarsko-slovenský titul na Pedagogickej fakulte Pedagogickej fakulty v Bratislave (1960). V rokoch 1960–1983 bol najprv riadnym učiteľom a potom učiteľom na maďarskej strednej škole v Bratislave. V rokoch 1970 až 1991 bol riaditeľom maďarského speváckeho a tanečného súboru Mladých sŕdc. Napísal tiež učebnice a metodické pomôcky a publikoval malé zbierky českých a slovenských básnikov v maďarčine. V 60. a 70. rokoch dlhú dobu režíroval pre svoje stredoškolské malé divadlo Forrás. Od roku 2006 je po ňom menovaná národná súťaž poézie a prózy. Cena Tibora Kulcsára sa udeľuje vynikajúcim osobnostiam v hnutí poézie a prózy. V Pribeníku bola v roku 2009 slávnostne odhalená jeho pamätná tabuľa. – Hlavné diela: Pohanská modlitba (v. 1965); Naša tvár v zrkadle (v. 1986); Začiatok kariéry Zoltána Fábryho (Tan., 1994); Tvár v zrkadle (v. 2002).
Leles
Leles je sa druhým najväččím osídlením v Hornom Medzibodroží. Tu navštívime kláštor / opátstvo a s trochou šťastia, navštívime aj rané stredoveké fresky kláštora.
Obec už existovala ako osada z 9. storočia. V roku 1182 bol na strmom kopci postavené opátstvo a kláštor premonštrátov, ktorý sa tak stal centrom okolia. Jeho poloha pozdĺž obchodných ciest a jeho spôsobilosť pre poľnohospodárstvo a vinohradníctvo boli inšpiráciou pre rozvoj malého mesta. V roku 1941 bola Kapoňa pripojená k obci, ktorá je uvedená v písomných prameňoch v roku 1287.
Kláštor v Lelesi je najstarším kláštorom na Zemplíne, zasväteným svätému krížu a založil ho v rokoch 1188 až 1212 biskup Boleszló z Vácu. Počas tatárskej invázie bola pôvodná budova vážne poškodená alebo čiastočne zničená, ale na jej obnovu sa nemuselo dlho čakať. Súčasťou kláštora je románska kaplnka sv. Michala, v ktorej sa nachádzajú cenné gotické fresky z polovice 14. storočia. Podľa tradície kráľ Ondrej II. umiestnil srdce svojej zavraždenej manželky v kláštoru. Počas reformácie boli v roku 1556 zničené gotické oblúky a okná. Obrazy boli ťažko poškodené, ale vďaka premonštrátom sa interiér kaplnky s hodnotnými freskami úspešne zrenovoval. Jednou z historických zaujímavostí kláštora v Lelesi je skutočnosť, že bol jedným z tzv. Svedeckých-notársky miest dnešného Slovenska. Za svedecké-notárske miesta sa považovali tie kapitoly a kláštory, ktoré mali právo vydávať, kopírovať a overovať dokumenty na žiadosť svojich klientov, boli autorizované ako notárska a archívna funkcia.
Okrem toho bola v kláštore kánonická škola. V dôsledku toho sa obec Leles stala dôležitým centrom oblasti. Na základe násilného zákazu cirkevných radov československými komunistickými úradmi fungovala v kláštore stredná odborná poľnohospodárska škola, zatiaľ čo hodnotná kaplnka slúžila ako sklad umelých hnojív. V roku 1994 boli zničené priestory, ako aj zničená oblasť kláštora vrátené do premonštrátskeho vlastníctva.
Na okraji obce pozdĺž hlavnej cesty sa zastavíme pri moste sv. Gottharda. Je to 70 metrov dlhý a 5 metrov široký gotický kamenný most zo 14. storočia. Romantický most, ktorý má bohatú históriu, je pravdepodobne najstarší kamenný most nielen na Slovensku, ale aj v celej Karpatskej kotline. V minulosti tiekla pod ním mezditým vyuschnutá pôvodná rieka Tice. V 18. storočí tu mnísi umiestnili sochu sv. Gottharda, na ktorého počesť bol pomenovaný most. Gotická brána bola až do roku 1948 ozdobou mosta. Dnes je most turistickou atrakciou, miestom pre krásne prechádzky a príjemnú relaxáciu. Kvôli tomu, že je pod ochranou, nemôžu cezeň jazdiť motorové vozidlá
Z ostatných zdrojov:
Súčasným slovenským názvom bývalej Zemplínskej župy je Leles. Jeho názov je pravdepodobne odvodený od maďarského názvu Lél. (Lajos KISS 1978, 376.)
Osada bola založená okolo roku 1142, jej kostol bol zasvätený názvu Svätého Kríža a súčasná budova bola postavená v roku 1356. Obec bola ešte v roku 1369 dedinou (vilou) a v charty vydanej v roku 1431 už bolo označené ako mestečko (oppidium). Za vlády Ľudovíta Veľkého a kráľa Žigmunda malo právo usporiadať národné veľtrhy a okolo roku 1405 tu rodina Csicseriovcov založila chudobinec a nemocnicu. Dedina zohrala dôležitú úlohu nielen v dejinách stredovekej Zemplínskej župy, ale aj Maďarska. V Lelesi bol založený prepošt Svätého Kríža radu premonštrátov, ktoré slúžilo ako aj náboženské a administratívne centrum. (KatLex, článok Leles. BOROVSKÝ 1896-1914, Zemplínska župa, 356.)
Rád premonštrátov založil biskup sv. Norbert z Laonu, ktorý usadil v Premontre kňazov, ktorí sa k nemu pripojili, a želali si žiť apoštolským životom. Prvý mnísi zložili kláštorný sľub na Vianoce v roku 1121. Členovia rádu okrem prísneho kláštorného života mohli vykonávať aj pastoračnú službu a organizovať a viesť farnosti. Boli tiež nazývaní bielymi kánonmi po oblečení (habit). Kláštor Leles bol jedným z prvých v Maďarsku, najstarší známy kláštorný zoznam premonštrátov sa spomína už v roku 1235. Lelesz patril priamo pod kláštor Prémontré, a bol jeho fíliou. V kostole leleského kláštora podľa dokumentov vykonávali aj farské a pastoračné práce. Leles vydával dokumenty ako notárske sídlo v období arpádovstva. Majetky Lelesa a Jasova získal v roku 1710 opát z Louky na Morave a ako spolu s prepoštom vymenoval niekoľkých mníchov. II. Jozef zrušil kláštor v Lelesi v roku 1787. Druhé obnovenie sa začalo dekrétom Ferenca I. z roku 1802, dôsledkom ktorého premonštráti sa stali učiteľským radom v Maďarsku. V súčasnosti nami známy kláštor v Lelesi je výsledkom významnej prestavby. (MAMŰL, premonštráti článok, autor: HERVAY Ferenc Levente – MEZEY Alice.)
Kláštor Leles bol tiež jedným z najväčších veriteľských miest v Maďarsku a pokrýval 21 okresov. Veriteľské miesto (lat. Loca credibilia, testimonialia) je špecifická maďarská inštitúcia, ktorá existuje od 13. storočia, ktorá pomáhala súdom pri vydávaní overovacých osvedčení a s pečaťou dôveryhodnosti a jej dôveryhodnosť bola zaručená prestížou cirkevnej inštitúcie. Lelesz bol veriteľským miestom až do roku 1874. (Článok KatLex, Credit a Leles) História Providence v Lémesz-Prémontre v súhrne krajskej monografie:
„Lelesz bol pôvodne pevninou, ktorú v druhom krste zvíťazil Bolshoy, neskôr biskup z Vác. Od kráľa Belu, ktorý bol pri tejto príležitosti krstným otcom kmotra. Rok založenia je okolo 1180, ale už v XIII. V prvých rokoch 20. storočia trpel mnohými nevýhodami. Pri príležitosti biskupa biskupa Boleszla (1199), dôverníka vojvodu Endreho, bol kráľ Leles zajatý, rovnako ako v III. Je to uvedené v sťažnosti pápeža Inczeho. II. Keď sa Endre ujal trónu, neodkladal obnovenie jedného zo svojich milovaných oddaných. V potvrdzujúcom liste z roku 1214 nielenže vrátil svoje majetky prepoštovi, ale dal mu aj ďalšie majetky. II. Endre však preukázal svoju zhovievavosť za provostáciu umiestnením časti tela svojej zavraždenej manželky do chrámu Leles; Mikusa neďaleko Oradea tentokrát dal kláštoru polovicu púšte, aby za duchovnú spásu dvoch obetných kňazov
História Providence v Lémesz-Prémontre v súhrne grófskej monografie:
„Samotný Leles bol pôvodne hradným pozemkom, ktorý získal Boleszla, neskorší biskup Vác pri príležitosti svojho krstu od kráľa Belu II., ktorý v tejto dobe zastával funkciu kstrného otca. Rok založenia kláštoru je okolo 1180, ale už v prvých rokoch 13. Storočia trpel nepriazňou osudu. V čase spiklenectva biskupa Boleszla (1199), ktorý bol dôverníkom kniežaťa Endreho, Leles bol obsadený kráľom, ako sa o tom zmieňuje sťažnosť v liste pápeža Inocenta III. Endre II. keď sa ujal trónu, neodďaľoval reštaurovanie milodaru jedného zo svojich milovaných oddaných. V potvrdzujúcom liste z roku 1214 nielenže vrátil svoje majetky prepoštovi, ale dal mu aj ďalšie majetky. II. Endre však prejavil svoju zhovievavosť aj tým, že dal umiestneniť časti tela svojej zavraždenej manželky do chrámu Leles; a pri tejto príležitosti pridelil kláštoru polovicu pustatiny Mikusa neďaleko Oradey, aby za spásu jeho duše obetovali dvaja kňazy naveky.
Pred vpádom Tatárov právo patrónstva pripadal kráľovi, ale časom dostal poverenie Ondrej, syn bána Miklósa, a v roku 1290 prostredníctvom Ladislava IV. v darovací liste toto právo bolo pridelené členom rodiny Baksa. Leleský chrám rádu dal postaviťProvost Peter III. (1315-1366); svätyňa bola postavená v pravidelnom hrotovom oblúku, ale chrámová loď tomuto štýlu úplne nezodpovedá.
Prepoštské vlastníctvo pre svoje majetky, najmä v XIV. storočí čelil nekonečným bitkám tak proti susedným zemepánom, ako aj proti jednotlivým vládcom. […] V roku 1403 však povstania utrpeli taký násilný útok od Pálócziovcov, ktorý vyvolal aj pri vtedajšej tvrdej morálku veľký ohlas. Mátyás Pálóczi a Imre boli informovaní o smrti svojho strýka leleského prepoštu Domonkoša, a bez toho, aby čakali na pochovanie mŕtveho, ešte v tú noc prepadli kláštor Leles, okradli ich o všetky jeho poklady a kruto mučili mníchov, ktorý sa im postavili na odpor tak, že kanonok Pavel umrel pre svoje rany, a Ján prišiel o rozum. […]
Najstaršími majetkami Prepoštu boli: Leles, Kráľovský Chlmec, Veľké Kapušany (Užský kraj), Malé Kapušany (Užský kraj), Poľany (Leszepolya), Čierna, Sislócz, Lakarth, Trask, Vizoka, Szalóka, Vajdácska a Kanyár (Szabolcs-župa).; a nakoniec v Batt a Agard väčšie subdivízie. V XV. storočí bol leleský prepošt mal právo zemepána osád Leles, Kráľovský Chlmec, Čierna, Szalók, Agárd, Kapoňa a Poľany. V roku 1448 tiež v Malom Horeši. […]
Archívy prepoštu Leles ako veriteľské miesto sú pravdepodobne jedným z najbohatších pokladov našich stredovekých dokumentovaných spomienok. Veriteľské miestne právo získal v druhej polovici XIII. storočia, pretože podľa archívov rodiny Csicseriovcov už v roku 1271 kláštor už bol vlastníkom tohto práva. […] V roku 1403, keď po smrti svojho strýka, Pálócziovci prepadli kláštor napadnutý a archívy utrpeli veľkú stratu; Ján, strážca archívu, zomrel pri ochrane archívov. Niet divu, že pri stavu verejnej bezpečnosti XV. storočia v roku 1453, keď na pozvanie guvernéra Jánosa Hunyadyho sa pridal do tábora proti Turkom, prepošt Martin si vzal so sebou väčšinu archívov, ale počas vojny boli niektoré dokumenty stratené. “(BOROVSKÝ 1896-1914, Zemplínska župa, 361 – 362.)
„Po bitke v Moháči leleský konvent trpel pre nesváry medzi protikráľmi , ktorého členovia stáli za kráľom Jánom a dali Ferdinandovej strane príležitosť zaútočiť a vyrabovať Leles. (1527). O niekoľko rokov neskôr, v roku 1533, bol kláštor opevnený a obklopený pevnou kamennou stenou. O pár desaťročí neskôr kláštor však bol obsadený Gáborom Perényim v roku 1557 ostal tam cez tri roky, kým ho nakoniec Telekessy nevyhostil. Počas tejto doby sa začal úpad konventu v Lelesi. Mnísi ho opustili alebo zomreli, takže v roku 1567 bol Leles osirelý a po odchode premonštrátov prešiel do vlastníctva svetskej cirkvi. Počas vojen proti Turkom prispievali ostatní mnísi premonštrátov veľkými, preto v roku 1697 rád premonštrátov sa vrátil do svojho práva a do svojho pôvodného vlastníctva v Lelesi, ba aj neskoršom kráľovskom dekréte (1710) bolo právo prepošta tiež pridelené privilégiám tohto rádu, a tak konvent od thej chvíle mal právo si voliť vlastného vodcu, bez intervencie kráľa. II. Ferenc Rákóczy odviezol archív kláštora na hrad Munkács (Mukačevo, dnešná Ukraina) a mnohé cenné dokumenty sa používali na škrtenie dela; Miklós Bercsényi predsa zachránil väčšinu dokumentov; toto sú tzv. n. “Bercsényi-spisy” v archívoch kapitulátov. V roku 1787 József II. zrušil rád premonštrátov a slávny archív Lelesa bol odvezený do Budína. Keď bol poriadok obnovený v roku 1802, jeho archívy sa vrátili do Lelesu. “(BOROVSKÝ 1896 – 1914, Zemplínska župa, 77 – 78).
Jedným z uholných kameňov histórie kláštora je, že podľa dekrétu Ondreja II. (Endre II.) potvrdil, že biskup Boleszló z Vácu prispel na leleský premonštrátsky kláštor, a tým kláštor prakticky bol znova uvedený do funkcie. Avšak Bálint Hóman už na ziačiatku 20. storočia uviedol, že leleský dekrét, datovaný pôvodne roku 1214 a zachovaný v prepise z roku 1334 je nepravdivý: „Na prvý pohľad je zjavné, že leleský dekrét je falošný” (Katona: Hist. Critica, v. 180-193). Pozri argumenty u Erdélyihoa, strany 11-12, 21 a 28; je potrebné dodať, že II. Andras nemôže nazvať svojho syna Belu v roku 1214 rex quartus, a že história založenia je v rozpore s poverovacím listom Bélu IV. z roku 1252 v tejto veci. (Fejér IV / 2. 140.) “(Bálint HÓMAN, Daň z príjmu alebo dane z pôdy, 1913, poznámka pod čiarou 9 = HÓMAN 1938 – Vyššie uvedené argumenty sú: ERDÉLYI 1912.) Podľa Imre Szentpétery„ Štruktúra diplomu tiež ukazuje falšovanie. Napriek tomu veľa zdrojov ignoruje tieto kritické komentáre.
Príbeh tohto pochybného dekrétu súvisí aj so smrťou kráľovnej Gertrudy. Z drámy József Katona Bánk Bán je známe, že 28. septembra 1213 manželku kráľa Ondreja II. v lesoch Pilisa zavraždili Peter biskup a Šimon (švagor palatína Bánka).V tom čase sa kráľ zdržiaval v v Lelese a odtiaľ sa vrátil. Gertrudovo telo bolo pochované v cisterciánskom kláštore v Pilisszentkereszt. Viaceré dokumenty tvrdia (aj keď nie je možné dokázať), že „srdce kráľovej zosnulej manželky (niektoré zdroje hovoria, že možno aj pravú ruku) dal pochovať v Lelesi, na mieste, kde ho zastihla hrôzostrašná správe jej smrti. O rok neskôr vydal zakladaciu chartu pre kláštor, v ktorom deklaruje opakované založenie kláštora, a vymenuje jeho privilégiá a postará sa o jeho finančné zázemie. “
Ferenc Kazinczy najprv ocenil kláštor ako miesto uchovávania dokumentov ako historické pramene a napísal článok o „strážnom mieste našich listov „Leles: V župe Zemplín”. (Hungarian Reports, 1808, 276-277.)
V očiach Sándora Petőfiho mali mnísi málo autority. Vo svojich listoch o cestovaní Frederikovi Kerényimu napísal v roku 1847: „Na hodinu vzidalenosti od Kráľovského Chlmca sa nachádza Leles. Skvelé … výkrmné miesto. Nachádza sa v ňom obrovský kláštor mníchov. “(PETŐFI 1847)
Po príjemných zážitkoch sa vrátime do Kráľovského Chlmca, kde sa zúčastníme zaslúženej večere v pivnici Perényi pod Csonkavárom.
Ruská
Náš výlet začíname v Ruskej, kde v rímsko-katolíckom kostole sa nachádza hrob kapitána hradu Eger, István Dobó. Bývalá osada Užského grófstva dnes leží pri Ukrajinsko-Slovenskej hranici, a jeho meno poukazuje na jeho obyvateľov a majiteľov rusínskeho pôvodu, a na rodinu Dobó.
Prvá zmienka o osade pochádza z 14. storočia, menom Ruska, a jej prvým známym majiteľom bola rodina Panki. Z tejto rodiny pochádzajú rodiny Pálóczy aj Dobó. Rodina Dobó si r Ruskej privlastnila šľachtické priezvisko, a do začiatku 17. Storočia táto rodina bola majiteľom obce. (NAGYIVÁN). Po zániku rodiny obec sa dostala do majetko kráľovskej pokladnice, medzi neskoršími majiteľmi nájdeme mená ako Perényi, Daróczy a Lorántffy. Zsuzsanna Lorántffy, manželka Györgya Rákócziho I., darovala panstvo kolégiu v Sárospatak (Borovszky 1896–1914, Zemplén vármegye.). Po páde Rákócziho povstania, Ruská bola vrátená kráľovskej pokladnici, a od začiatku 18. Storočia ju vlastnila rodina Aspremont, od konca storočia zas rodina Buttler.
Rímsko-katolícky kostol obce dala postaviť rodina Dobó okolo 1500, a v roku 1797 bol prestavaný na jeho súčasnú podobu. V roku 1572 tu pochovali Istvána Dobó. Jeho sarkofág červeného mramora dal vyrobiť jeho syn, Ferenc Dobó v roku 1601. V súčasnosti pôvodný kryt hrobu sa nachádza v Eger v múzeu hradu, v Ruskej zas pôvodne bočné strany hrobu zakryli kópiou originálu. Počas vykopávok v roku 2006 našli, podľa všetkého, pozostatky Istvána Dobó, a roku 2008 boli tieto zvyšky pochované do sarkofágu.
ryt hrobu sa dostal to Eger zaujímavým spôsobom. Nápad románu Kálmána Mikszátha Podivné manželstvo je založený na vzore skutočného manželstva. Hlavný hrdina príbehu, Ján Buttler, skutočne existoval pod rovnakým menom. V skutočnosti gróf požiadal na súde o anulovanie manželstva. Potom, ako jeho žiadosť na prvej stupni odmietly, gróf sa obrátil na primášov súd: „Je pravdepodobné, že Buttler ako zemepán dediny demontoval hrob hrdinu Istvána Dobó, venoval ho arcibiskupovi Pyrkerovi, ktorý pracoval na kulte hradu Eger v nádeji, že týmto jeho odvolanie bude schválené.“ (PETRASOWSZKY 2017, 89) Buttler konvertoval na reformovanú vieru, a stal sa štedrým sponzorom niekoľkých reformovaných inštitúcií a Ludoviky. Zomrel v roku 1845 v Ruske a je pochovaný v reformovanom kostole v Palágykomoróc.
Svätá Mária
Slovenské meno obce: Svätá Mária. Prvá zmienka: „1261/1271: Zenthmaria”. (Mező 1996)
Jeho súčasná poloha je už „nová dedina“, pôvodne na pravom brehu rieky Tice. Na prelome XIX. a XX. storočia obyvatelia v dôsledku opakovaných povodní „premiestnili“ dedinu medzi Pálovce a Hrušov. Cintorín a kostol zostali v „starej“ dedine, ktorú úradné vedenie dalo zbúrať kvôli statickým škodám spôsobeným povodňami a ako dôvod sa uviedlo, že budova je nebezpečná. Súčasne dostali obyvatelia povolenie na výstavbu kostola v „novej dedine.”
Opis grófskej monografie z roku 1905:
„Bodrogská Svätá Mária, malá maďarská dedina pri rieke Ticze, ktorá bývala jednoducho
Svätou Máriou. Má 66 domov a 501, prevažne rímsko-katolíckych obyvateľov. Je to starobylé panstvo biskupa z Egera. Charta Bely IV. potvrdzujúca práva biskupstva Egera sa spomína ako dedina patriaca biskupstvu už od svätého Štefana. V roku 1534 obec bola pripojená k hradu Hraň, a v tej dobe boli jej zemepánmi Losonczy István Forgách Zsigmond. V roku 1598 bol Pál Melith tiež krátko vlastníkom osady. V roku 1603 tu boli zaregistrovaní András Árky a Simon Miskolczy ako vlastníci šľachtického sídla, v roku 1615 István Girincsy, v roku 1627 György Melith, v roku 1635 v častiach Andrása Pestyho, ale v roku 1638 bola vdova Forgach, narodená Kata Pálffy vracia sekciu Forgách biskupstvu Eger, ktorému patrí do konca XVIII. storočia. Potom sa dostane do vlastnícva košíckého biskupstva, ktoré dodnes má tu majetky. V roku 1831 medzi obyvateľmi zúrila cholera az tohto dôvodu sa vzbúrili; v roku 1888 povodeň spôsobila veľké škody. Doba výstavby katolíckeho kostola nie je známa. Pošta, telegraf a železničná stanica obce je v Somotori. “(BOROVSZKY 1896-1914, Zemplínska župa)
Na okraji obce bola v roku 1995 postavená kaplnka na mieste údajného zjavenia sv. Márie. „Podľa tradície pastier kedysi strážil stádo blízko dediny. Unavený ležal pod kríkom a zaspal. Biely holub sa posadil na krík. Pastier sa prebudil od šuchotu krídel a bičom udrel holuba, ktorý odletel. Nasledujúci deň sa Panna Mária objavila dedinčanom na rovnakom mieste, na tvári s ranou od biča. Podľa legendy, v podobe holuba chcela označiť miesto jej úcty, ale bola vystrašená a holub odletel na Máriapócs. Miesto jej zjavenia poznáme dodnes, lebo Antal Ócskay, diecézny biskup na tom mieste dal postaviť kamenný kríž. V súčasnosti existujú iba ruiny kríža, pri ktorom je postavený drevený kríž. Na dvesto metrov od kríža stál kedysi románsky kostol dediny, ktorý v roku 1890 vyhodili do vzduchu, aby v novej dedine, kam sa medzitým presťahovali veriaci, mohli postaviť nový chrám. (http://bucsujaras.hu/bodrogszentmaria/bodrogszentmaria.htm [Stiahnuté: 30. aug. 2018]
Podľa legendy sa „zjavenie“ vyskytlo v roku 1696 alebo skôr, keďže sa then dátum zhoduje so zjavením Márie na Márii Pócs. Je potrebné dodať, že predpona „Mária” bola pridaná k názvu obce Pócs iba v tejto dobe, na rozdiel od názvu tohto sídla, ktorej už v 13. storočí bola spomenutá Mária. Antal Ocskay bol biskupom Košíc od roku 1838, takže medzi údajným zjavenímním a vyznačením jej miesta uplynulo najmenej 140 rokov.
Príbeh urazenej svätej je známy v mnohých variáciách: „Božský trest pre tých, ktorí urazili milostiplnú, […] ako o tom rozpráva séria folklórnych textov. Hanobenie božskej osoby alebo jej obrazu (bez motívu trestu) obvykle slúži ako aj vydvetlenie rany, ktorá je na obraze viditeľná, zvyčajne vo forme, že obraz nesie známku šľahača bičom vodcu / povýšeného majiteľa / pastiera. Obzvlášť pozoruhodné sú medzibodrožské a ondavské údaje, podľa ktorých Mária, ktorú urazili v podobe holuba, preletela na Máriapócs, kde sa založilo jej posvätné miesto (namiesto pôvodne vybranej Bodrog Svätej Márie). )
Veriaci môžu navštíviť svätyňu Bodrogszentmár niekoľkokrát do roka.
A történet szerint 1696-ban vagy ez előtt történt a ’jelenés’, hiszen Máriapócson a hagyomány szerint ekkor jelent meg Mária. Megjegyzendő, hogy ekkor került a Mária- előtag a Pócs helynévhez, ehhez képest e település nevében már a 13. században szerepelt Mária neve. Ocskay Antal 1838-tól volt kassai püspök, tehát legalább 140 év telt el az állítólagos jelenés és a helyének kijelölése között.
Rad – zrúcanina kláštoru minoritov
Obec, ktorá sa v súčasnosti nachádza na slovenskej strane hranice, a jej meno znie rovnako v oboch jazykoch. Názov obce je pravdepodobne odvodnené z osobného mena „Radi” alebo „Rad” (KISS Lajos, 1978, 534).
Opis grófskej monografie z roku 1905:
„Po prvýkrát sa s ňou v roku 1419, keď je Andras Imreghi zaregistrovaný do svojho majetku. V roku 1446 je záložným majetkom rodiny Cébiovcov. V roku 1458 tu získali časti aj László Palóczi a v roku 1478 János Czékei. V roku 1510 boli ako majitelia niektorých častí zaregistrovaní László Gerendi, Zsófia Dobó a Péter Eödönffy, ale boli sem zahrnutí aj János Czékei a Péter Bánffy. Neskôr sa objaví Radiho rodina, ktorá odtiaľto dostala svoje meno. V roku 1578 už tu nájdeme meno Ferenca Vékey. Pri sčítaní ľudu v roku 1598 sa ako majitelia spomínajú iba András Soós a Pál Melith. V roku 1637 György Melith presídlil sem minoritovv a postavil pre nich kláštor, ktorá bola v roku 1753 opustená, keď sa presťahovali do Brehova. V roku 1684 väčšiu časť osady vlastnil András Forgách, ktorý pre svoju neveru stratil svoj podiel, ktorého pánom sa stala štátna pokladnica, a osada neskôr sa stala záložným majetkom Boldizsára Nemessányiho. V roku 1770 Mária Terézia darovala generálovi Lipotovi Schullerovi.
Na konci XVIII. storočia boli jej zemepánmi rodiny Gergelyi, Szirmay, Malonyay, Tomsics
a Rozgonyi. V roku 1808 dostal Antal Szirmay niekoľko ďalších darov od kráľa, ale okrem neho tu boli majiteľmi i rodiny baróna Ghillányiho, Péchyho, Berzeviczyho, Somsicha a Dévényiho, ako aj rodiny Horváthovcov. Teraz tu má Bela Meczner väčší statok a ako on, tak aj István Bencsik majú pekný starý panské sídlo. Rozpadajúca sa budova bývalého kláštora minoritov ešte stále existuje a slúži ako rímsko-katolícke farárske sídlo. Na jeho nádvorí sa nachádzajú zrúcaniny kostola minoritov, ktorého steny s freskami slúžili ako sýpky ešte pred dvoma desaťročiami. Rímskokatolícky kostol bol postavený v roku 1822. Patrí k nej Hrušov-pusta, ktorá XV. storočí existovala stále ako dedina, ktorá sa podielala na osude s Radu. Jeho novodobými vlastníkmi boli rodiny Gergelyi, Soós, Pintér a Szirmay.” (BOROVSZKY 1896-1914, Zemplénska župa).
István Iglódy, beatifikovaný minoritný mních
Illés Iglódi sa narodil v Rozvágyi ako dieťa kalvinistických šľachtických rodičov. Pod vplyvom grófa Istvána Nyáryho, svojho zemepána, vo veku 16 rokov, konvertoval na katolícku vieru a stúpil do služby u grófa. O dva roky neskôr vstúpil do františkánskeho rádu v kláštore Rad a dostal meno Štefan. Ako Maďar bol v pozícii nadviazať kontakt s katolíckou šľachtou v oblasti a požiadať ich o almužnu pre mníchov. Šesť mesiacov po vstupe do Rádu 6. novembra 1639 poslal otec Klus Krizostom, strážca kláštora Radiomy, brata Štefana z pani Lónyayovou. Blízko kalvinistickej dediny Malý Horeš na neho zaútočili dvaja ľudia z tejto oblasti, stiahli ho na zem z koňa a priviazali ho k stromu. „Vieme, že si syn kalvinistu,“ povedali, „pokiaľ sa nevrátiš k našej viere, zabijeme ťa. Vyzliekni sa z habitu, poď s nami!” Brat Štefan odmietol poslúchnuť a jeden z nich ho udrel po hlave šabľou, druhý mu vzal ruženec a vyrezal mu na hlavu tvar kríža, potom nožom prerezal hrdlo mnícha.
Niekoľko týždňov po smrti minoritného mučeníka poslal Kongregácii správu Giovanni Battista Astori da Ferrara, maďarský konvenčný františkánsky vedúci provincie. Proces beatifikácie sa začal v čase pápeža Klement XIV., v roku 1773. Keďže svedectvá nemohli dokázať mučeníctvo, nemohla sa uskutočniť ani oficiálna beatifikácia. István Iglódi nebol vyhlásený ani za svätého, ani za blahoslaveného – možno aj preto, že nikto nebol svedkom útoku v temnote lesa, iba vystrašené svedectvo dvoch lupičov bolo jediným dôkazom, že františkána skutočne zabili pre svoju katolícku vieru. Konvenčný františkánsky rád ho však rýchlo zaradil medzi svojich mučeníkov a stále ho uctieva. Niekoľko mníchov rádu utrpelo podobný osud. V rokoch 1639 až 1710 museli kláštor niekoľkokrát opustiť, pretože bol poškodený i vyhorel. Nakoniec sa kvôli častým povodniam v roku 1767 sa presťahovali na druhú stranu Bodrogu, do Brehova, ktorý má vyššiu polohu, čo spôsobilo pomalé zaniknutie kláštora v Rade. Počas exhumácie, telo mučeníka našli ako ruke držal srdcový medailón s nápisom „Ego dormio et cor meum vigilat“ („Ja spím a srdce mi bdie “).
Svätuše
Svätuše (predtým Plešany) je obec na Slovensku v okrese Trebišov Košického kraja. Nachádza sa 4 km západne od Kráľovského Chlmca.
Prvýkrát sa spomína ako „Scuntes“ v roku 1245. Už v tom čase existoval rímsko-katolícky kostol zasvätený Všetkým svätým. V roku 1423 bolo v obci 37 obývaných a 12 prázdnych obytných domov. Medzi jej majiteľov patrili rodiny Csapi, Kerecsenyi a Csicseri. V rokoch 1541 až 1548 bolo iba 5 až 18 obývaných domov. V 17. storočí patril rodine Balassa, Sennyey, Vécsey a Dőry.
O obci v roku 1796 András Vályi píše: „SVATUŠE. Maďarská dedina grófstva Zemplín, vlastnená zemepánmi S. Sennyei a ostatnými pánmi, obyvateľmi sú katolíci a vo väčšom množstve reformovaní, leží blízko k Veľkému Kamenci, neďaleko od Veľkého Horeša; jeho okolie (pozemky) dvakrát obrábateľné, jeho pole dobré, čierne a vlhké, lúka vydávajúca krátke seno, má pekné rovné pole, les nemá, hrozno má málo, čerešne sú výnosnejšie ako víno; nad osadou je kopec s kameňmi tak plochými, že sa dajú použiť ako podlaha bez opracovania; hraničí s pustatinou Keresztúr, ktorá patrí k panstvu v Lelesi, má prekrásny les, jazero s rákosím a trstinou; hraničí s ním aj pustatina Abaháía, ktorú obyvatelia Svätuš orajú a obrábajú.“
Elek Fényes píše o dedine vo svojom geografickom slovníku uverejnenom v roku 1851: „Svätuše, maďarská dedina, zemplínska župa, fília Kráľovského Chlmca, kat. 82, ref. 659, 56 Židov, ref. Matko-cirkev. Orná pôda 841 h. F. u. viac. Smer Nové mesto.“
Podľa monografickej série Samu Borovszkyho o Zemplínskej župe: „Svätuše, malá obec v Medzibodroží, so 175 domami a 939 maďarskými obyvateľmi reformovaného náboženstva. Sídlo okresných notárov. Jeho pošta a telegraf sú v Kráľovskom Chlmci, zatiaľ čo jeho vlaková stanica je v Pribeníku. Staroveké hniezdo Szentesovcov, inak Makóovcov. V roku 1377 sa syn Makó Zenthesiho, Pál, ktorého potomstvo vymrelo, sa delil zo ženskej strany o majetok s rodinou Csapi v roku 1411, Kerecsényi v roku 1423 a Csicseri a s rodinami jeho vstvy v roku 1438. V roku 1444 jej pánom je Balázs Pike. V roku 1453 sa znovu objaví pán menom Makó, ale o rok neskôr István Eszenyi je ustanovený nad niektoré jej časti.. V roku 1465 sú majiteľmi István Bacskai a István Tárkányi, v roku 1493 János Czékei a Zétényi av roku 1499 Benedek Zenthesi. XVI. začiatkom 20. storočia, v roku 1507, bol Ferenc Semsei,
zapísaný v určitých častiach jeho panstva, v roku 1550 Matej Skaricza, v roku 1558 János Soós, v roku 1580 Gáspár Golopy, v roku 1590 Dorottya Kornis, v roku 1594 Zsigmond Rákóczy a Ferenczé, ale sčítanie ľudu v roku 1598 opäť uvádza ďalších majiteľov, tj. m. Gáspár Kún, Pál Melith, István Anárcsy, János Bakos, István ‘Sennyey, Ferenc Paczoth, Ferenc Pinkóczy a Ferenc Herczeg. V roku 1613 vdova po Ferencze Paczothovi Anna Balassa, v roku 1629 Sándor Sennyey a v roku 1654 Tárkányi. V roku 1688 časť Tárkányi a Sennyey dostáva Štefan Sennyey III.. V roku 1742 za „Sennyeyovcami“ nasledujú Dőryovci, ale v roku 1800 tu budú opäť „Sennyeyovci“. V roku 1693 bol Sándor Vécsey zaregistrovaný ako majiteľ časti panstva. V roku 1808 dostal Antal Szimay časť ako kráľovský dar, ale spolu s ním ho vlastnil aj Antal Bémer, po ňom rodiny barónov Ghillányi, Ibrányi, Nemessányi a Gyulay. Teraz tu väčšiu časť vlastnia gróf József Mailáth a József Nyomárkay. Na okraji obce na vrchu Pilis sú stopy väčšej budovy, ktorá sa považuje za pozostatky bývalého hradu Svätuš. Reformovaný kostol je starobylý a jeho predná časť s vežou je postavená v románskom štýle. Tento kamenný chrám už tu stál v roku 1423, ktorého veža v tom roku spadla. Svätyňa chrámu má štýl ranej gotiky a vonkajšia stena lode je tiež klenutá. n. sú viditeľné tehlové dvere klenuté ako „chrbát somára“. Jeho interiér bol naposledy zrekonštruovaný v roku 1794 a jeho galéria má drevené obloženie s intarziou maďarského štýlu. Neďaleko Svätuš leží niekdajšia obec, teraz už iba Abahazská planina, a roku 1434 panstvo Zsigmond Palóczi. V roku 1437 sa uvádzajú Balázs Pike, v roku 1445 András Csorba, v roku 1465 István Bacskai a István Tárkányi, v roku 1493 János Czékei. V roku obec vlastní Skaricza Matej, o 30 rokov neskôr Golopy Gáspár, ale v 1629 je už praedium, a jeho pánom je Sennyey Sándor. Prvým, pradávnym majiteľom obce je predsa rodina Abaházy. Na hranici obce sa nachádza viacero kameňolomov.
Do roku 1920 obec patrila pod okres Medzibodrožia Zemplínskeho kraja. Medzi 1938 a 1945 patrí znova k Maďarsku. Jeho kultúrny dom funguje od 8. novembra 1941.
Pamätihodnosti:
Presný dátum výstavby dnešného reformovaného kostola nie je známy, ale je uvedený už v listine z roku 1228. Kostol bol postavený v románskom štýle a bol prestavaný na gotický štýl v 15. storočí po zásahu bleskom. Interiér s drevenými kazetovými, maľovanými stropmi a galériou vznikol v roku 1794 v štýle beregských kostolov. Na fasáde galérie je v tej dobe popísaná maľovaná báseň v maďarskom jazyku. Naposledy bola rozšírená v roku 1907 severnou apsidou podľa plánov Ottokara Stehla. Jeho veža a galéria sú z 13. storočia. Románsky portál, vyrezávaný do ryolitu, pripomína materiál a podobu neďalekého kostola v Karcsi. Jeho strešná konštrukcia bola renovovaná v roku 2006 a v roku 2007 sa začali sanačné práce na maľovaných kazetových stropoch.
Na okraji osady – presnejšie na hranici susedného Malého Horeša – sa nachádza kameňolom, v ktorom sa ťaží bridlicový prírodný kameň (andezit). Tento druh kameňa urobil osadu slávnou, ako aj hospodárske a obytné budovy z tohto kameňa. Pamätník kameňolomu postavený v centre obce, pri hlavnej ceste dáva úctu povrchovej ťažbe.
Osada má rozsiahlý a usporiadaný park. V jeho centre dali postaviť pomník na pamiatku obetí prvej svetovej vojny.
Za zmienku stoja staré a novodobé vínne pivnice na miestnych svahoch. Z toho je zrejmé, že mesto má dlhú tradíciu vinohradníctva a vinárstva. Po konzultácii s miestnymi poľnohospodármi, radi ponúkajú svojim hosťom výsledky ich každoročnej práce a znalostí, vynikajúce vína zo Svätuš.
Karča
Prvá písomná zmienka o obci v Medzibodroží sa datuje do roku 1254, keď sa jej meno zaznamenalo ako „Karacha“. Jej názov je spojený s mŕtvym ramenom rieky Karcsa a názov vodného toku sa nachádza aj v pochybnom osvedčení v Lelesi ako „Karacha“. Názov je pravdepodobne odvodený z tureckého slova „qara“ čo znamená: čierna. (Lajos KISS 1978, 317 – 318.)
Podľa grófskej monografie: „Je to starobylá dedina, ktorá v arpádskych dokumentoch uvádza mená Karáči, Karasahel, Karazaher a Karucha. V roku 1398 je panstvom István Debreő a jeho synovia. V roku 1440 bol Mikló Zerdahelyi tu zemepánom, ale o tri roky neskôr obec dostal srbský despot György Brankovics, ktorý potom svoj podiel odovzdal Kistárkányiovcom a Apagyiovcom. V roku 1451 má tu podiel rodina Unghi a o desať rokov neskôr Ján Upori. Pri sčítaní ľudu z roku 1598 sa ako vlastník uvádza iba Ferencz Alaghy. V roku 1618 boli zaregistrovaní János Matyus a Erzsébet Kakas a v roku 1631 ho získal barón Sándor Sennyey ako kráľovský dar. Od tej doby je vo vlastníctve rodiny „Sennyey“, ale aj gróf Ferenc Nádasdy má v obci svoj podieľ. Zaujímavou pamätihodnosťou je reformovaný kostol v Karči. Bol postavený v starorománskom štýle, jeho čas jeho stavby však nie je možné presne určiť. Podľa niektorých ho postavil palatín Roland v rovnakom čase ako hrad v Kamenci, tj okolo roku 1240, ale keď sa stratil milosť kráľa, stavba nebola dokončená. Podľa iných kostol dal postaviť Rolandov vnuk Rathold, ktorá stavba ostala nedokončená, keď sa okolo roku 1285 palatín Finta a Bán zmocnili hradu v Kamenci. V tretej verzii to bola dcéra bána Omode, ktorá začala stavbu, ale zomrela skôr, ako bola budova dokončená. Existujú však aj takí, ktorí stavbu pripisujú Demeterovi, synovi bána Micza, neskoršieum leleskému prepoštovi. Patria sem osady Árpás, Biharom, Góros, Nyír a Becsked, ktoré boli spoločne vnímané ako obec Bechkud. V rokoch 1438 a 40 bol majetkom rodiny Szerdahelyi a Soós. Do roku 1479 už bola opustenou pustatinou. Bola to aj medzitým zmiznutá Dobrozhnya, ktorá pravdepodobne zhoduje s pustatinou, spomínanou už 16. storočí.“ (BOROVSKÝ 1896-1914, Zemplínska župa)
Jeho slávnou budovou je reformovaný kostol, ktorý má nasledujúci pamätihodný opis:
„Východná časť kostola je od 11-12. storočia samostatná, vo vnútri to bola rotunda, okrúhly chrám. Okolo roku 1200 začali stavať nový chrám západne od budovy. Bol navrhnutý ako trojlodná krížová stavba, ale bol postavený iba do dĺžky, ktorý bol neskôr integrovaný do kruhového kostola. Kostol, ktorý bol v 17. storočí opustený, bol obnovený v roku 1767. Po požiari v roku 1873 bol v roku 1896 obnovený s neprimerane rovnou strechou a skromnou vežou. Súčasná podoba budovy, jej vysoká šindľová strecha, pripomínajúca stredoveký tvar a nová zvonica, boli získané počas reštaurovania OMF v rokoch 1964-69 Vonkajšia rotunda má pravidelný kruhový plán a zvyšné štyri oblúky sú vo vnútri. Fasáda z nabielenej tehly je rozdelená polostĺpmi, klenutá, jej okná sú sklonené a polkruhové.
Hlavná loď má obdĺžnikový tvar. Fasády surového vyrezávaného kameňa sú rozdelené lyzami a radmi oblúkov. Jej južná brána má jednoduchšiu konštrukciu s niekoľkými stĺpmi v kryte. Vyčnievajúci blok reprezentatívnej západnej brány je uzavretý vtokovým štítom. Pod ním sú figurálne konzoly umiestnené na oboch stranách lemovanej trojstĺpovej brány. Veľmi sofistikované vypracovanie lode a rezby talianskych a francúzskych vplyvov možno pripísať prisťahovaniu Johannitovho rádu. Vo vnútri chrámu je svätyňa zakrytá klenbou postavenou v roku 1767 a otvorená časť nad loďou je úzkou, vysokou konzolou vytvorenou počas poslednej obnovy, čo svedčí o tom, že kedysi bola plánovaná trojloďová konštrukcia. Západnú galériu podporujú dva silné rímske piliere, ktorých vrchná časť je vyrezávaná a čiastočne obrazová.” (Obrazový zoznam pamätihodností VII., 54–55.)
Klín nad Bodrogom
Názov osady sa vzťahuje na jej polohu, ktorá sa nachádza pri zákrute rieky. Dnes sa nachádza pár kilometrov od Sátoraljaújhely, na slovenskej strane hranice. Oficiálny slovenský názov: Klin nad Bodrogom. V rokoch 1960 až 1990 administratívne patril k Strede nad Bodrogom.
Bývalý farský kostol na okraji dnešného osídlenia, na okraji mesta, sa datuje na poslednú tretinu 13. storočia. Je to jednoloďová stavba z lomeného kameňa so sedlovou strechou, v ranogotickom štýle. Obdĺžniková loď je spojená s pravouhlou svätyňou na východe. Jeho hlavným vchodom je gotická kamenná brána, ktorá sa otvára na západ. Vnútorné steny kostola boli zdobené freskami pravdepodobne v prvej polovici 14. storočia. Bohužiaľ, v súčasnosti prežili iba nepatrné fragmenty. Cirkevná loď ukazuje románsky krstný bazén, ako aj torzo krstného bazénu v renesančnom štýle.
Vo svätyni sa nachádza vyrezávané gotické pastofórium (ciborium).
Obyvateľstvo dediny sa počas reformácie stalo protestantom a naďalej používalo svoj stredoveký chrám. V 17. storočí bola budova vo veľmi zlom stave a v roku 1733 sa jej sakristia zrútila. V roku 1782 bol kostol násilým odobratý okresnými úradmi od reformovaných a odovzdaný rímskokatolíckej cirkvi. V prvej polovici 19. storočia bol kostol zrekonštruovaný a nahradený stredovekými oknami s väčšími segmentovými klenutými oknami. Z dôvodu, aby budova uniesla novú klenbu, v budove boli vbudované pevné stenné piliere. V roku 1895 bola budova znovu zrekonštruovaná. Pred vchodom sa zdvihla nízka samostatná zvonica.
Na prelome 19. a 20. storočia bol kostol opäť vo vážnom stave a kvôli statickým problémom bol v roku 1907 oficiálne zatvorený. V priebehu nasledujúceho storočia bola opustená budova zničená a jej klenba sa prepadla.
Jeho súčasná rekonštrukcia sa začala v roku 1988. V dôsledku poslednej práce chrám je znova pod strechou a čaká na obrat svojho osudu k lepšiemu.
Zaujímavé je, že v bezprostrednej blízkosti kostola na brehoch Bodrogu sa nachádza najnižší bod na Slovensku, ktorý je len 94,3 metrov nad morom, čo zrejme robí chrám v Kline nad Bodrogom najnižšie sa nachádzajúcim kostolom v krajine.
Podľa okresnej monografie BOROVSKÉHO: „Najstarším vlastníkom z roku 1378 sa spomína Mics, syna Pavla z Klina, ako “Myth filius Pauli de Zugh”; potom poznáme rodinu Széchi, ktorá ju v roku 1487 založila rodine Thárczai. V tom čase sa spomína vo formeforme Szögh, Zewgh. V roku 1582 sa stal jeho spolumajiteľom Ferencz Herczegh a v roku 1588 Erzsébet Szennyesy a György Bodó. Súčasnne je tiež prítomný Pavel Darholzzi. V roku 1610 daruje palatín István Illésházy obec Andrásovi Berzeviczymu, Sándorovi a Jánosovi, ale v roku 1611 dostáva ju Ferencz Daróczy ako nový dar. V roku 1665 bol István Kiss zaregistrovaný v časti panstva a panského domu a v roku 1665 dostal niektoré časti Dávid Bellaváry. V roku 1695 bol majiteľom András Dőry Jobaházi; Márton Krucsay v roku 1732, Pál Mudrányi v roku 1757, Ramocsaházy v roku 1760, Borbála Krucsay a István Ramocsaházy v roku 1773, Imre Szögyény na začiatku storočia a teraz Lajos Kossuth má tu väčší majetok. V roku 1882 obec takmer úplne vyhorela. V dedine sa nachádzajú dva chrámy. Dátum výstavby rímsko-katolíckeho kostola nemožno určiť a reformovaný kostol bol postavený okolo roku 1500; v súčasnosti jeho stav upadá. “(BOROVSKÝ 1896 – 1914, Zemplínska župa. – Vyššie uvedený Lajos Kossuth nie je totožný guvernérom.)
Šľachtické sídlo obce z 19. Storočia bol postavený v prvej polovici v neoklasicistickom štýle. Bývalý reformovaný kostol stredovekého pôvodu pri obci je dnes v dezolátnom stave.
Podľa niektorých zdrojov tu bol kedysi hrad: https://en.wikipedia.org/wiki/Bodrogszög.
Je však nepravdepodobné, že v dnešnej najnižšej polohe Slovenska bol sa voľakedy nachádzal hrad. (Je to 93,4 m nad morom.) Podľa všetkého, pod touto informáciou sa rozumie zemský hrad z doby bronzovej na hradbovom vrchu pri Bodrogszeg neďaleko Bodrogkisfaludu, čomu pravdepodobne nasvedčujú historické pramene. (http://anp.nemzetipark.gov.hu/bodrogszegi-varhegy-termeszetvedelmi-terulet; článok PALLAS Petnefia.)
Streda nad Bodrogom
Grécko-katolícky kostol
Kostol sa nachádza v centre obce, na západ od križovatky ulice Hlavnej a Kameneckej.
Streda nad Bodrogom je jedna z najdôležitejších obcí Medzibodrožia od arpádskej doby, ktorá má dodnes väčšinu obyvateľov maďarskej národnosti, ba v chotári obce našli aj pozostatky z 10. storočia. Obec, ktorá existuje nepretržite od 12. storočia, sa istý čas legálne rozdelila na Stredu Cirkevnú a Stredu Trhovú. Pôvodným zemepánom obce bola rodina Baksa, ktorá si od 14. storočia prisvojila priezvisko odvodnené z názvu dediny Szerdahelyi. Počas tureckých vojen a neskôr povstania proti Habsburgom bola obec zničená, a prišla k sebe až v druhej polovici 18. storočia. Rodina Vécsey získala majetok v obci v roku 1647 a potom ho vlastnila až do prevratu do roku 1945.
Gréckokatolícky kostol sv. Archanjela Michala
Postavený na začiatku 19. storočia v neskoro barokovo-klasicistickom štýle, so západovýchodnou osou, gréckokatolícky kostol s vežou s okorunovanou s barokovou prilbou ale na začiatku minulého storočia ich vlastnili rodiny Ibrányi, Oroszi, Szögyényes, Csuka a Borbély, ako aj Ramocsaházyovci tu majú kus podielu. Teraz sú ich majiteľmi baron Béla Vécsey a baron Jósika Sámuel, ktorý svoj podiel však nedávno predal. Tam, kde dnes stojí veľký palác baróna Bélu Vécsey, stál kedysi stredoveký hrad, ktorý v roku 1670 zničil generál Spork. Vtedajší zemepán, gróf István Bacskay, hlavný prepošt, zachránil svoj život pred popravou katom tým, že utiekol do Sedmohradska. Súčasťou kaštieľa sú pozostatky pôvodného hradu, ktorý László Vécsey okolo roku 1700 dal prerobiť na hrad. Časti starej hradnej steny sú dodnes viditeľné. Bývalo to patentné miesto a Vécseyovci tiež získal právo paloša od Leopolda I. Okolo roku 1870 vyhorela viac ako polovica dediny.
V dedine sa nachádzajú tri chrámy. Rímsko-katolícky chrám bol postavený okolo roku 1600 na mieste starovekého chrámu. V stene kostola sa nachádza zaujímavý náhrobok Miklósa Bacskaya z roku 1621. Grécko-katolícky kostol bol postavený na začiatku XIX. storočia a reformovaný bol postavený okolo roku 1700. “(BOROVSKÝ 1896 – 1914, Zemplínska župa, 29 – 30).
Farský kostol Panny Márie Karmelskej
Loď je zakrytá barokovou klenbou. Ilustračné nástenné maľby svätyne zobrazujúce stavebné prvky pochádzajú z konca 19. storočia. Klasicistický hlavný oltár bol vyrobený na začiatku XIX. Storočia. Od svätyne sa začína ozdobené schodište ku krypte rodiny Vécsey, ktorá je dnes zamurované. Bočný oltár Ježišovho srdca vznikol začiatkom 20. storočia. Postavený na vnútornej stene kostola je náhrobný kameň Miklósa Bocskaya, ktorý v tom čase vlastnil dedinu, vyrezaný z červeného mramoru a s erbom rodiny. Drevená galéria z roku 1775 stojí na románskych kamenných stĺpoch. Organ v galérii bol zničený v 60. rokoch 20. storočia. Obraz 14 stacií kríženia pochádza z konca 19. storočia. Obraz Svätej Anny pod korušom je tiež dielom menovaného storočia. Jaskyňa Lourdes vznikla okolo roku 1960.
Zemplín
Menodarca Zemplínskej župy bolo kedysi sídlom grófstva. Dnešný slovenský oficiálny názov obce je Zemplín. Prvá zmienka o osadeje známa zo zdrojov okolo roku 1150 vo forme „Zemlin”. Slovo slovanského pôvodu znamená „zo zeme“, čo sa tu vzťahuje na zemský hrad. (Lajos KISS 1978, 719.)
Pokiaľ ide o Zemplén, je dobre známe, že išlo o staroveké rímske osídlenie s bývalým zemským hradom, kde bol neskôr postavený kamenný hrad a od roku 1299 do roku 1666 to bolo krajské mesto. Od roku 1299 malo právo obchodného mesta a po ňom bola pomenovaná Zemplínska župa. Bývalé kráľovské mesto, ktoré má dlhú históriu, je dnes malou dedinou so 400 obyvateľmi. Na mieste bývalého zemského hradu a kamenného hradu sa teraz nachádza starobylý reformovaný kostol a priľahlý gréckokatolícky kostol postavený v roku 1804 obklopený s pohrebiskom.
Kalvínsky kostol, zrenovovaný v neoklasicistickom štýle na mieste zemplínskeho hradu, je stredovekého pôvodu. Nedávny výskum naznačuje, že pôvodná budova už existovala pred rokom 1200. Výskum dosiahol značný pokrok, pokiaľ ide o čas výstavby.kban a Archeologický prieskum stien potrvdzuje, že hlavné múry lode spolu so zamurovaným otvorom okna siaha až do románskej éry. V dôsledku toho bola objasnená pôvodná podoba kostola zasvätená sv. Jurajovi v stredoveku. Je to pomerne veľká budova s dĺžkou 16,5 m, šírkou 9 ma podkovovým oblúkom. Jeho podoba naznačuje, že bol postavený na konci 12. storočia. Neďaleko kostola stála v roku 1872 15 metrov vysoká hradná veža, ktorá bola zbúraná práve kvôli stavbe kostolnej veže. V období gotiky bol kostol rozšírený na západ a neskôr na východ. Pôvodná apsida bola nahradená dnešným polygonálnym presbytériom a na severnej strane bola postavená bočná kaplnka a sakristia, ktorej základy boli nedávno odkryté. Na juh od kostola sa nachádza zaujímavý náhrobný kameň s hlbokými jaskyňami a vzorom vodného vtáctva na jeho povrchu, ktorý sa datuje do novej doby. Pravdepodobne bolo to súčasťou štruktúry. Najstaršia budova udržiava múry severnej a južnej lode. Aj súčasná omietka pravdepodobne skrýva ďalšie architektonické prvky.
Opis histórie kraja v roku 1905:
„Je to jedno z najstarších osád v kraji, z ktorého odvodnil aj svoj názov. Je to miesto, ktoré sa datuje do staroveku, o ktorom Antal Szirmay, prvý historik kraja, tvrdí, bol rímskou kolóniou. V čase dobytia to bolo už opevnené miesto a jeho obrovský zemský hrad bol obklopený vodou Bodrogu. Jeho názov bol v priebehu času zaznamenávaný v rôznych variantoch. Tak vo forme Zemlin, Zemlyn, Zemlun, Zemplen, Zemplum, Szemlien, Zemplein, Zemplín, Szemlén. Niektorí odvodzujú od slavónskych slov Zem plun alebo Zem plna, čo znamená našu na živiny bohatú zem, zatiaľ čo iní ju považujú za maďarského pôvodu. V jednom z listov ju Gábor Bethlen nazýva osadu „Szemlény“. Kroniky sa tiež viackrát zaoberajú so Zemplínom, o ktorom sa zmienil Anonymus. Podľa nich Árpád prijal veľvyslancov bulharského princa Zalána a vymenoval Zemplín za hradný kapitulát. Jeho obrovský hrad existoval už v roku 1220 ako kráľovský majetok. V roku 1261 list z kapitoly Eger vyhlasuje, že polovica hradu Zemplín patrí biskupom z Egeru. V roku 1321 boli majiteľmi potomkovia bána Micza, ktorí ale vymenili si majetok s kráľom, ktorý v roku 1331 daroval hrad a jeho príslušenstvo Miklósovi Drugethovi. V XV. storočí bol zaregistrovaný ďalší majiteľ, Daniel Kasuhy. Podľa Szirmayho jeho majetkom sú aj mesto Košice, čo je pravdepodobne omyl, pretože sa predpokladá, že Szirmay v osvedčení nesprávne čítal meno rodiny Kasuhy ohľadom vlastníctva Košíc. V roku 1557 obec obsadil Gábor Perényi a neskôr Imre Telekessy. V roku 1572 na žiadosť Drugethov udeľuje Miksa II. mestu patent veľtrhov. V roku 1576 boli Tamás Chernel a Balázs Joó a v roku 1582 Mojžiš Galovics zaregistrovaný vo vlastníctve niektorých častí a kaštieľa. 1598 sčítanie ľudu uvádza Drugethovcov ako ich majiteľov. V roku 1609 tu mal János Abaffy vinicu („una vinea Zempleniensis, v Comitatu ejusdem nominis existens“), ktorá bola veľkou vinicou v hodnote 300 HUF. V roku 1685 ho obsadil György Rákóczy, ale neostal dlho vlastníkom. Po Drugethovi boli jeho nástupcami gróf Csákyovci, gróf Van Dernáthovci a Almásyovci, neskôr rodina Kazinczy, Péczely. Teraz sú majiteľmi gróf Andrássyovci. Už v roku 1299 tu bolo trhové mesto a dovtedy sa tu konali krajské stretnutia až do roku 1666, kedy sa z dôvodu výstavby župnej rady dočasne konali stretnutia v Novom Meste. Župný dom v Zemplíne bol predaný v roku 1754 a odvtedy sa tu už neuskutočňujú žiadne okresné valné zhromaždenia. Kedysi obrovský hrad sa pravdepodobne zrútil v 17. storočí. Dnes tu stojí iba zemský hrad; a to tým, že v roku 1872 ešte boli viditeľné 15 metrov vysoké ruiny vežovitého tvaru, ktorého kamene boli použité na vytvorenie veže reformovaného kostola a sýpky. Niektoré zo zadných stien súčasnej reformovanej farnej budovy patrili hradu a stále majú charakter hradného múru. Tvar zemského hradu má obvod cca. 500 metrov a tvorí nepravidelný kruh, ktorý je dnes obklopený vodou Bodrogu z troch strán, zatiaľ čo na štvrtej strane tam kedysi boli silné pevnosti a hlboké priekopy. Na vrchu hradu sa nachádzajú dnes dva chrámy, a to reformovaný kostol, pravdepodobne postavený Gáborom Bethlenom v roku 1628, pričom jeho veža bola postavená v roku 1873 z ruín hradu. Grécko-katolícky kostol bol postavený v roku 1804. Oblasť okolo dvoch kostolov dnes slúži ako verejný cintorín. Skutočná baňa historických starožitností sa nachádza na verejnom cintoríne. Reformovaná cirkev vlastní niekoľko cenných cirkevných nádob. V roku 1803 vyhorela celá dedina s výnimkou jediného domu. Sem patrí aj Sajgórévház. Za zmienku tiež stoja názvy troch viníc. Jedným z nich je tábor Riho, druhým je vinica Svätej krvi, tretím je Bašta. Toto je určite „Bazta“ uvedená v patente kráľa Róberta z roku 1326, ked obchodné lode plávajúce na Bodrogu až po Zemplín platili clo majstrovi Donchovi. Obec Ekedőcz, kedysi známa ako Ekedeuch v roku 1451 ako majetok Drugethovcov, sa nachádzala v chotári Zemplína. Bola tu aj obec Bazta, o ktorej sa hovorí v roku 1326. Zdá sa, že tieto zanikli v tureckom svete spolu s hradom Zemplín.“ (BOROVSZKY 1896-1914, Zemplínska župa)
Najvýznamnejšou a dobre viditeľnou pamiatkou obce je zemský hrad, alebo ako sa nazýva Hradný vrch, ktorý sa nachádza v centre osady. Cesta k nemu vedie z centra obce. V strede zemského hradu sa nachádzajú dva chrámy a jeden cintorín obkľúčený zemskou hradbou. Pôdorys reformovaného kostola je gotický, ale nesie aj znaky baroka a klasicizmu. Bol obnovený v roku 1628 a rozšírený v 18. storočí. Druhý grécko-katolícky kostol pochádza zo začiatku 19. storočia. Oba kostoly sú patria medzi chránené pamiatky. V osade je aj starobylá kaplnka, ktorá slúži ako ústredný kostol pre celé Medzibodrožie. V strede osady nájdeme ďalšiu historickú budovu, budovu bývalej župnej haly, ktorá už bola zrekonštruovaná.
Borša
Reformovaný kostol Borša
Zo Zemplénu pokračujeme vo svojej ceste do Borše, kde navštívime rodisko Ferenca Rákócziho II. – starobylého hrad Rákócziovcov a reformovaný kostol, v ktorom bol novorodený knieža pravdepodobne pokrstený.
Pôvodne kostol Blahoslavenej Panny Márie bol postavený v 13. storočí. Svoj románsky charakter si zachoval aj po niekoľkých úpravách: svätyňa je polkruhová a loď je obdĺžniková. Drevená veža je produktom novej doby. Prvkami chrámu v stredoveku sú románsky pôdorys a polkruhový víťazný oblúk. V 16. storočí bol prestavaný v románskom štýle. Okná lode sú už klenuté, brána na západnej fasáde má gotický tvar, podobne ako lemovaná brána, ale nemá žiadne oblúkové pole. Chrám dnes používajú refomovaní kresťania.
Obec Borša historického Zemplínskeho kraja je rodiskom Ferenca Rákócziho II. Kazinczy preto obec nazval „svätou pamäťou “. (KAZINCZY, Môj diár = Moja cesta 2009, 264.) Názov osady je i-derivát odvodený od maďarského názvu Bors. (Lajos KISS 1978, 121, článok Borsi) Osada bola kedysi pohraničnou časťou Sátoraljaújhely, ktorá sa nachádza pár kilometrov východne od mesta, dnes je na slovenskej strane. Slovenské meno je Borša.
Podľa niektorých zdrojov mohlo byť miesto pomenované po jednom z vodcov kabarských kmeňov Bors. (BOGOLY 1994, 39.) János Bogoly tiež píše, že „v názve zakladateľa opátstva Százdi sa uvádza názov osady, ak uznáme, že „in capite acervus Basy“ znamená ubytovanie na chrbte „ Basy “ v skutku označuje Boršu. Podľa iných zdrojov je v tomto čase názov „terra Borsu“, a preto je určite po stáročia používaný pod dvoma menami – ako Borsi a ako Borsiszer. “
Krajská monografia písala o histórii osídlenia: „Spomína to Regestrum v Oradey v roku 1221. V roku 1219 bol doplnkom hradu Sárospatak. Béla II. ju daroval Csőszovi Kércsovi v roku 1264, ale Ladislav IV. v roku 1284 ju vrátil na hrad Ujhely a potom bol po hrade Sárospatak súčasťou hradu Ujhely. V tom čase sa nazýva Borsiszer. Koncom XIII. storočia obec si Tamás Kányi násilne privlastnil, na pokyn kráľa ho však Lórán Borsa vzial späť, a potom obec Károly Róbert zamenil potomkami bána Micza. V roku 1387 ho získa Miklós Perényi ako kráľovský dar. V roku 1429 bol opäť súčasťou hradu v Újhelyi, a panovníkmi sú Palócziovci. V roku 1456 bol majetkom Lukácsa Vissóiho a v roku 1499 ju vlastnil János Ernuszt Csáktornyai. V roku 1563 sú zaregistrované Anna Domby a Miklós Henyey, v roku 1578 sú zaregistrovaní Margit Henyey a Miklós Zeleméry. Bol jeho pánom ešte aj v roku 1598, ale v roku 1615 sa stal majiteľom Mihály Lorántffyho a cez neho pripadá do vlastníctva Rákóczyovcov. V prvej polovici XVIII. storočia sa stala cez ženskú vetvu Rákóczyovcov majetkom rodiny grófa Aspremonta. Obec ďalej bola darovaná prostredníctvom Károlya III. Trautsohnovi Donáthovi a v tejto dobe je obec stále známa ako Borsiszer. V roku 1730 bol záložným majetkom Bégányovcov. V roku 1780 vymrela rodina Trautsonovcov, preto sa dostala do vlastníctva kráľovskej komory a po Rákóczyovcov na vetve dcéry pripadala grófovi Erdődymu, od ktorého obec odkúpil Széchenyi, od ktorého ho v roku 1892 kúpil vojvoda Windischgrätz za 100 000 forintov. Tu stojí kedysi slávny hrad Rákóczyovcov, o ktorom sa hovorí, že bol postavený ešte v čase Belu IV. Pod hradom sa nachádza tunel, ktorý pred jeho zrútením vraj viedol z Borsi pod Ujhely k hradu Sárospatak a podľa tradície unikol práve cez tento tunelu Ferenc Rákóczy Ferencz II, keď v máji 1701 utekal pred z cisárovými vojakmi do Borše. Na tomto hrade sa 27. Marca v 1676 narodil Ferenc Rákóczy II. Nárožnú vežu hradu, v ktorej bola miestnosť, kde po prvýkrát uvidel svet veľký národný hrdina, pri veľkých slávnostiach označili pamätnou tabuľou, ktorá bola odhalená 11. júna 1882. […] Obec má iba reformovaný kostol, ktorý je veľmi starý a jeho dátum výstavby nie je známy. Obec bola niekoľkokrát zničená; Úplne vyhorel v roku 1865 a naposledy zhorel na prach 29. marca 1905. “(BOROVSKÝ 1896 – 1914, Zemplínska župa)
Známa história hradu Borse sa na rozdiel od tradície uvedenej v grófskej monografii datuje do 16. storočia a nenašli sa žiadne archeologické nálezy. Existencia tunela je tiež otázna, je lepšie si predstaviť skôr tajný východ z hradu. V súhrne Csaba Csorby: „Predok pravouhlého hradu na brehu rieky Bodrog, šľachtické sídlo, bolo postavené v polovici 16. storočia. Prv Lorántffyovci, a po uzavretí manželstva medzi Zsuzsannou Lorántffym v roku 1616 ho György Rákóczi I. prestaval na veľký hrad so širokým priekopom.
Jeho rozmery ďaleko presahovali rozmery ostatných hradov Zemplín a Abaúj, čo sa týka aj umeleckej výzdoby, rivalizoval s hradom v Szerencsi. Jeho najväčšou atrakciou je, že sa tu narodil 27. marca 1676 Ferenc Rákóczi II.. V rohovej miestnosti, ktorá bola tradične miestom narodenia, udalosť zvečnili na pamätnej tabuli. Po roku 1711 budova začala postupne upadať a jej majitelia jej venovali malú pozornosť. Zo štyroch palácových krídel zostávajú detaily v tvare písmena U (čiastočne zničené). Príkop bol z veľkej časti zablokovaný a obranný mechanizmus bol poškodený. Výskum a ochrana sa začali v 1990. rokoch. Vzhľadom na skromnú finančnú podporu však práca napreduje pomaly. […] Najviac zachované krídlo, vedľa posluchárne dáva priestor malej výstave. “(CSORBA 2003, 26) V súčasnosti je hrad renovovaný s podporou maďarskej vlády.
Panstvo pataku bolo reorganizované začiatkom 17. storočia, počas ktorého Borša získala významnú hospodársku úlohu a čiastočnú nezávislosť: „V Borši bol postavený nový hrad a jeho zásobovanie pochádzalo z časti panstva Pataki, najmä pomocou panských statkov, z alúdiov. Tak sa vytvorila fília v panstve Patak. Okrem alúdií, Ulica Alvégi (neskôr Pataki) v Újhelyi sa stala súčasťou obce, ktorá zmenila svoj názov na Borsiszern. Toto nenarušilo jednotu mesta, iba obyvatelia Borsiszeru odteraz platili dane Boršskému sudcovi. Borši boli podriadení aj vinice s újhelyského panstva, ako aj rybník s názvom Kassató. Samostatné vlastníctvo Borsiszer trvalo niekoľko desaťročí. V roku 1688 vodca Kuruc János Fekete zničil hrad Bors, ktorý zničil panstvo Borše, čím dni panstva v Borši boli spočítané. Borša pri rozdelení Rákócziovcov padla do rúk Julianny Rákóczi, týmto osud obce sa oddelil od Újhelya, čím sa jednota v Újhely nerozpadla, pretože Borsiszer zdieľa osud panstva Patak. “(TRINGLI 2011)
Rodina Aspremontovcov, spomínaná medzi jej bývalými majiteľmi, bola maďarská šľachtická rodina nemeckých šľachticov, ktorí okrem iného vlastnili hrady a panstvá Lednice, Onod, Szerencs, Borša, Makovica. Jedným z posledných členov rodiny, János Gobert Aspremont (1757 – 1819), bol slobodomurársky spoločník Ferenca Kazinczyho v lóži Cnostných svetoobčanov v Miskolci.
Hrad v súčasnosti prechádza rekonštrukciou, ktorá by mala byť dokončená v prvej polovici 2020. Medzi ďalšie hodnoty osídlenia patrí les Borše, európske chránené územie Natura 2000.
Széphalom
Kazinczyho pomník a Múzeum maďarského jazyka
V roku 1981 je Széphalom súčasťou Sátoraljaújhely.
„Vo verejnom vedomí môže Széphalom – ako topografický pojem – znamenať osídlenie, dnešnú Kazinczyho záhradu a malý kopec záhrady, na ktorej stojí pamätná sieň. Kazinczy pod týmto názvom rozumel svoj vlastný dom, záhradu a rozsiahly statok, ktorý ho obklopoval. Kazinczy zhrnul príbeh názvu Széphalom vo svojej monografii „Széphalom a záležitosti môjho domu“ napísanej v roku 1810:
Pretože to stálo osamelo, volalo sa mnohými menami. Jednak ho nazvali Eresztvény, inokedy zas „pri burine” (ako v Ríme ad aquas), tretie bol’pri mlyne ‘a Boh vie, čo iné. Názov jazera je väčšinou Pri-Mostu (pri moste). Môj otec a matka mu dali meno podľa „Serhaz“, a keď sem poslali svojich mužov, vydali rozkazy ísť do „Serhaza” (pivný dom); Toto meno prežilo dodnes. Najprv som to chcel nazvať Prenészt; nakoniec, po zbere v roku 1794, som založil jedinú vetvu, ktorá je blízko studne, v blízkosti živého plotu „Sakson“, na ktorej tabuľu som napísal slová „Župa Abaúj, PRAEDIUM. Széphalom. 1794. ” (KAZINCZY, Széphalom a = KAZINCZY, Moja cesta 2009, 155)
Kazinczy použil vo svojej korešpondencii medzi rokmi 1793 a 1794 názov „Széphalom“ pre obec, ale iba pre zahraničných korešpondentov, Maďari stále písali na Alsóregmec. Majetok a s ním spojené domy chalupárov a ďalšie budovy sa v priebehu 19. storočia vyvinuli na osadu, ktorú volali aj oficiálne Malá Banička. V čase Kazinczyho bola súčasťou okresu Abaúj a od roku 1883 bol prevelený do Zemplína. V roku 1886 osada dostala názov Széphalom, v roku 1982 sa stala súčasťou Sátoraljaújhely. ”(ORBAN 2017a – podrobnosti nájdete tu)
Múzeum maďarského jazyka
Múzeum sprostredkuje kultúru materinského jazyka, predstavuje historickú cestu maďarského jazyka, výsledky lingvistiky, interakciu jazykov a jazykových variantov. Na základe materiálov svojich vlastných a iných verejných zbierok je miestom trvalých a pravidelných výstav, výskumov a možností verejného vzdelávania.
V budove sú umiestnené tri výstavné sály, dom kníh, seminárna miestnosť a poslucháreň so sto pohodlnými miestami na sedenie, vybavená najmodernejšou zvukovou a osvetľovacou technikou, vďaka čomu je vhodná na koncerty, kultúrne podujatia a literárne večery. Výskumným pracovníkom pomáha lingvistická odborná knižnica, dátový sklad, knižnica elektronických médií a počítačová infraštruktúra.
Múzeum maďarského jazyka sa nachádza v Széphalome, vedľa mauzólea Ferenca Kazinczyho, na mieste ovociného sadu. Budovu navrhol ocenený architekt György Radványi ocenený Ybl-cenou, narodený Sátoraljaújhely, docent na Technickej univerzite v Budapešti. Múzeum s rozlohou 1566 metrov štvorcových pozostáva z troch väčších celkov:
Prvou jednotkou je fórum, ktoré je jadrom výstavy o histórii jazykového vzdelávania, ale je vhodné aj na veľké konferencie a napríklad na výtvarné súťaže. Pod strechou sú fórum a menšie haly oddelené jednotky. K dispozícii je tiež kaviareň a publikácie a knihy.
Druhou jednotkou je výskumné centrum, kde lingvisti môžu pracovať v uvoľnených podmienkach. Treťou jednotkou je park, v ktorom sa plánuje postaviť sochy životných rozmerov medzi stromami jazykových rodín, ktoré sú vyrobené z najväčších osobností kultivácie maďarského jazyka.
Z hľadiska vzhľadu múzeum zdôrazňuje trvanlivosť. Preto si György Radványi predstavoval veľa stien zo surového kameňa a tehál, podobných starým maďarským hradom, ktoré v súlade s duchom miesta pridaali do budovy aj niektoré klasicistické prvky. Stavba bola dokončená zo 700 miliónov HUF. Svoje dvere otvoril 23. apríla 2008.
Bara /MALÁ A VEĽKÁ BARA/
Reformovaný kostol Malej Bary bol postavený v polovici 13. st. románskeho štýlu a a neskôr prestavaný v gotickom štýle v 15. storočí. Neskoro renesančný Vay-kaštieľ bol postavený v druhej polovici 17. storočia a klasicisticky prestavaný v prvej polovici 19. storočia. ((Česko) slovenský maďarský lexikón, Bara, Malá Bara, Veľká Bara – články.)
Kostol v Bare, pôvodne zasvätený sv. Petrovi, bol postavený na tehlovom kamennom základe niekedy začiatkom 13. storočia. Vnútorné rozmery lode sú 610 cm x 450 cm. Pôvodne kostol kaštieľa, ale o niekoľko desaťročí neskôr vďaka talianskej populácii osadníkov, sa rozrástol do osady. V priebehu 13. a 14. storočia na severnú stranu pribudla obdĺžniková časť. Znamená to jeho prvú významnú zmenu v 14. storočí, kedy bola do románskej časti pridaná gotická loď dlhá 610 cm a šírka 750 cm. Do tohto storočia môžeme tiež datovať čas výstavby sakristie, ktorá bola spojená s apsidou zo severu, a je pravdepodobné, že sa obnoví aj vnútorná maľovaná výzdoba chrámu. Ďalšia rekonštrukcia prebehla v 15. storočí. Na západnú fasádu gotickej lode bola pridaná veža, ktorá slúžila nielen ako zvonica, ale pravdepodobne aj na vojenské účely, a okienko na severnej strane je evidentným dôkazom. Prestavaná bola aj romanská loď. Jej severná časť bola zbúraná a gotická loď bola predĺžená o 290 cm. Zvyšok romanskej lode bol uzavretý v svätyni a oddelený od lode oblúkom. Na južnej strane sa odhalili základy gotickej kazateľnice. Od 17. storočia patrí kostol kalvinistom
10 km od Sátoraljaújhely bola osada na slovenskej strane založená v roku 1960 zlúčením bývalého malého a Nagybaru. Oficiálnym slovenským názvom je Bara (predtým Malá a Veľká Bara).
Spomedzi dvoch osád história Malej Bary je bohatšia. Jej okolie je osídlené od praveku, od začiatku 13. storočia ju maďarská historiografia nazývala „Terra de Bari“ alebo „Bary“ ako majetkové centrum rodiny Báryovcov. Monografia Borovszkého o Malej Bare píše: „Hniezdo rodiny Báryovcov a v 14. storočí bol známy aj ako Egyházasbári. Podľa tradície Bela IV. sem vysadil aj talianske vinice. V roku 1412 Sebestyén Lasztóczi, o sedem rokov neskôr rodina Vitézovcov, v roku 1437 László Hollóházi, v roku 1479 György Kálnó dostávajú tu podiel. V roku 1489 bol Peter Buttkai zainštalovaný do kaštieľa. V roku 1561 boli Ráskayovci, zatiaľ čo Klára Kupinszky, v roku 1471 Ferenc Eödönffy av roku 1587 rodina Szabó Terebesi dostávajú podiel určitých častí. V roku 1598 sú ich majiteľmi János Korchma, Miklós Baranyi, Boldizsár Báry, vdova po Gáspárovi Bacskayovi a Gáspárovi Varsadovi, ale v roku 1612 sú spolumajiteľmi Ferencz Máriássy a Anna Bárczay. V roku 1658 Paul Cserney, o rok neskôr Mihály Szalakóczi Horváth a Mihály Báry sú registrovaní v niektorých častiach, toho druhého aj do kaštieľa a časť tu majú aj Rákóczyovci. V roku 1662 boli majiteľmi György Bónis Tolcsvai, 1720 András Veres, 1774 Julia Nikházy a Ádám Horváth, ktorí boli nahradení rodinami Kazinczy, Dessewffy a Vay. Teraz má gróf Tihamér Vay väčší statok a pohodlný starý panský príbytok. Reformovaný kostol v obci je barokovou stavbou, ale postupom času bol prestavaný. Zaujímavý je však jeho portál (brána), ktorý zobrazuje gotický dizajn. V kostole stojí lavica Miklósa Báryho a jeho manželky Katy Horváthovej z roku 1615. V dôsledku moru z roku 1663 bola celá dedina zničená. Obec má krčmu zvanú Betekints. “(BOROVSKÝ 1896-1914, Zemplínska župa. Porovnaj tiež BOGOLY 1994, 25 – 26)
Ako písal BOROVSKÝ, vlastníkom tu bola aj rodina Kazniczyovcov. Strýko Ferenca Kazinczyho, Peter Kazinczy (1747-1827), žil v Malej Bare od roku 1811 a bol hlavným patrónom miestnej reformovanej cirkvi. (KazLev, 9/2132; KazLev, 16/3750.) Péter Kazinczy bol krajským sudcom, vyberač daní (1799 – 1804) a poslancom národnej rady (1802). Od Zsuzsanny Ragályi (? –1827) sa mu narodila dcéra Sophie (1794–?), ktorá sa vydala v roku 1810 za Abrahama Vay. Vay Abrahám prispel osemtisíc forintmi k založeniu Maďarskej vedeckej spoločnosti (MTA), pripojil sa k Istvánovi Széchenyimu a od roku 1830 sa stal členom správnej rady akadémie. Ferenc Kazinczy niekoľkokrát navštívil Baru so svojimi príbuznými a priateľskou rodinou Vayovcov. Vinicu v Bari vlastnil aj ďalší blízky priateľ, gróf József Dessewffy (1771-1843), nevyhnutná postava reformácie. (KazLev, 13/2941, József Dessewffy do Kazinczy, Sátoraljaújhely, 10. júla 1815)
Informácie o statkoch Pétera Kazinczyho v Zemplíne vieme od Jánosa Bartu ml., že v deviatich osadách mal k dispozícii katastrálne územie s rozlohou 325 a pol katastra a 48 3/8 relácií (prepočítané na pozemky nevoľníkov), z čoho iba jedno a pol sessia, čo je 36 rennianskych forintov, pochádzalo z jeho vinice v Malej Bare. (BARTA 2009, 28, 285.)
Veľká Bara je známa z krajskej monografie: „György Lónyay poznáme ako jeho prvý majiteľ v roku 1419, ktorý v tomto roku je zaregistrovaný do svojho majetku Leleským konventom. V roku 1437 tu získali svoje podiely aj rodiny Hollóháziovcov, v rokoch 1474 a 1479 Bálint Pesthi a rodiny Káliov, Lesteméri a Vithéz. V roku 1554 boli v niektorých častiach registrovaný Ferenc Bay a Lőrincze Teőreös, v roku 1582 boli v niektorých častiach registrované Peter Lónyay a rodina Varsady. V sčítaní ľudu z roku 1598 sa uvádzajú vdovy Ferencza Lónyay, Gergely a György a István Rónay a György Bogdányi. V roku 1625 bol tiež prenajímateľom rodov Bocskayovcov a Bónisov, grófov Desseffyovcov a Aspremontovcov a rodov Veresovcov a Kazinczyovcov. V dedine býval drevený kostol. Dnešný kostol bol postavený v roku 1801 a zrekonštruovaný v roku 1890. V XIV. storočí bol kráľovským majetkom, iba pod menom Bara, a potom sa stal súčasťou hradu v Újhelyi.
Zúril tu aj mor z roku 1663. “(BOROVSKÝ 1896-1914, Zemplínska župa)
Klasicistický reformovaný kostol Veľkej Bary bol postavený v rokoch 1799 až 1801 a jeho veža bola postavená v roku 1890. ((Česko-) slovenský maďarský lexikón, bar, články Malá Bara, Veľká Bara)
Bara bol známy pre svoju sírnu dusičnú prameň od konca 18. storočia. (BARTA 2009, 58)
