Select Page

Az egységes bodrogközi vízrendszer

Bevezető

Előzmények

A Bodrogköz vízrendszerének kutatása, pontosabban e kutatásoknak a gazdaságfejlesztés szolgálatába állítása 1990-es évek végétől indult, majd 2001-től részben a Bokartisz Kht tevékenysége, részben pedig a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése következtében gyorsult fel. A Tisza, a Latorca, a Bodrog, a Tice és a Karcsa folyók által meghatározott egykori vízrendszer rehabilitálása egyfelől ártéri tájgazdálkodás, másfelől az ártér reaktiválás megalapozását jelentheti. A vízrendszer-tervezés ebben az összefüggésben olyan keretek felvázolása, melyek között megtervezhető a

  1. a víz szétterítésére, és a vízfelesleg elvezetésére egyaránt alkalmas csatornahálózat
  2. a természetes vízpótlás, ideértve az egyes térszintek vízmélységének és a vízborítás tartósságának meghatározását
  3. a kistáji vízkörforgás.

Szóhasználatunkban tehát a vízrendszer, nem szűkíthető le az ember által kialakított csatornák összességére. A vízrendszer fogalmának meghatározása jelen megközelítésben azon az előfeltételezésen alapul, hogy a folyó természetes körülmények között maga is kialakít egyfajta természetes rendszert, mégpedig oly formában, ami megfelel annak az alapvető rendszerelméleti követelménynek, miszerint a rendszer egésze több, mint elemeinek mechanikus összege. A vízrendszertervezés ennek megfelelően a természetes vízrendszer elemeinek és a rendszer egészének lehetőségszerinti visszaállítását célzó tervezői és kivitelezői munkák megalapozása, előkészítése. Magában foglalja a terület térinformatikai modelljének készítését, kiegészítését, elemzését, majd ennek alapján a rendszer működésének felvázolását, az ezt elősegítő elemek (csatornák, műtárgyak töltések, stb.) felsorolását, nyomvonaluk illetve elhelyezkedésük körvonalazását, az átvezetendő, vagy ellenkezőleg: visszatartandó víz mennyiségének becslését.

A munka módszertana

A vízrendszer felvázolásakor a Bokartisz és a Váti Kht. által kidolgozott „Az ártéri tájgazdálkodás tervezésének módszertana” c. anyag alábbi ajánlásait követtük.

  1. Alapvetés, módszertani megalapozás
    1. látomás (vízió) – mint a hogyanok értékelésének alapja (Mit, miért és hogyan tegyünk?)
    2. alapelvek, mint a lehetséges cselekvések keretei
    3. előfeltevések vizsgálata
  2. Helyzetértékelés.
    1. A rendszerműködés, az egyes alrendszerek közötti összefüggések, kapcsolatok és jelenállapotuk feltárása, értékelése,
    2. A romlás útjának feltérképezése – a folyamatok irányainak és léptékének vizsgálata értékelése
    3. Intézményrendszer (tulajdon- és birtokviszonyok) vizsgálata
    4. A korábbi tervek, elképzelések megismerése, sikerük vagy kudarcuk okainak megértése. A végrehajtott vagy végrehajtás alatt vagy megvalósulás előtt álló tervek elképzelések és a készítendő terv összefüggéseinek, kölcsönhatásainak vizsgálata.
  3. A beavatkozások kidolgozása
    1. A tervezés térbeli kereteinek és időléptékének meghatározása. (legkisebb, legnagyobb terület meghatározása, az intézmény és a lépték összefüggései.)
    2. A beavatkozások első lépéseinek megtervezése, a lehetséges kapcsolódások előrejelzése, a beavatkozással befolyásolt folyamatok kölcsönhatásainak felvázolása, lehetséges változások előrejelzése. – pl. vízrendszerterv társadalmi hatásai.
    3. Lehetséges haszonvételek körének meghatározása
    4. Javaslatok a tájgazdálkodás megvalósítására: erdőregeneráció és fönntartás, gyümölcsészet, rétgazdálkodás, turizmus stb.
    5. A helyi közösségek és egyének – megváltozott viszonyokhoz való – alkalmazkodásának elősegítése: képzések, tájékoztatás (információhoz juttatás), példamutatás (mintaterületek).
    6. A megvalósítás intézményrendszere
  4. Az ellenőrzési mechanizmusok meghatározása
    1. A terv végrehajtása során felmerülő problémák előrejelzése, megoldásuk felvázolása.
    2. A visszacsatolási folyamat kiépítésének terve: Az ellenőrzés lehetséges intézményeinek, módjainak tervezése, a jelzések forrásainak előrejelzése, az ellenőrzést végző társadalmi csoport/szervezet/személyek megjelölése.
    3. Az ellenőrzések kritériumrendszerének kidolgozása.

A munka elkészítésekor a vízrendszer felvázolásán túlmenően vizsgáltuk a vázolt módszertan alkalmazhatóságát is. E tekintetben arra a következtetésre jutottunk, hogy a tájgazdálkodás tervezésének legbiztosabb módja, ha a tervezők, a tervezésbe bevont szakértők, a társadalmi-gazdasági élet érintett szereplői a terv kereteit részletesen átbeszélve határozzák meg. Az egyes témák, részfeladatok szakreferensei ezt követően az így megadott keretek alapján állítják össze a munka rájuk eső részét, majd az összegzés ugyancsak valamennyi résztvevő bevonásával, közös megbeszélés, egyeztetés keretei között történhet. A tervezés során célszerű, ha minden érintett szakterület képviseletében részt vesz valaki a tervezésben, illetve – különösen konkrét gazdasági egység tájgazdálkodási tervének elkészítésekor – a megvalósítás során érintettek is részt vállalnak a munkában. A tervezés másik, a jelenleg bevált módszerektől eltérő feltétele, hogy a tervező feladata nem zárul le a cselekvési-beavatkozási terv elkészültekor. A tervezői csoportnak részt kell vállalnia a kivitelezésben és a visszajelzések figyelembevételével folyamatosan alakítania kell a tervet. A tájgazdálkodás tervezése során ugyanis nem egy adott állapotot határozunk meg, hanem a táj működésének alapvető folyamatait vázoljuk fel, illetve igyekszünk befolyásolni. A folyamatok azonban sem a tervezés, sem az ellenőrzés érdekében nem állíthatók meg. A tervezésnek és az ellenőrzésnek a befolyásolandó folyamat részévé kell válnia, együtt kell haladnia a folyamattal, igazodva annak mértékéhez és léptékéhez.

1 Alapvetés

Az egységes bodrogközi vízrendszer felvázolásakor le kell szögeznünk néhány alapfeltevést, melyek meghatározzák a munka kereteit, behatárolják a terv cselekvési körét, és egyben körvonalazzák a tervezés céljait. Ezek az alapvetések nem különülnek el egymástól, egymásba ágyazottan jelennek meg, és összességükben egyetlen a jövőre utaló „látomásban” összegezhetők.

E szerint a bodrogközi vízrendszer olyan egymásba foglalt vízkörforgások összessége, mely a Tisza vízrendszerének részeként önálló egészet, kistájat alkot, s melynek elemei:

  1. a felszínen áramló;
  2. a felszínen tározott;
  3. a felszín alatt áramló;
  4. a felszín alatt tározott;
  5. a felszín és a növényzet által párologtatott és a légkörben áramló;
  6. a növényzettel borított légrétegekben tározott;
  7. a növényzetben áramló és
  8. a növényzetben tározott vízmennyiség.

E megközelítésből következően a vízrendszer-tervezés célja nem egy egyszerű csatorna-hálózat kialakítását célozza meg, hanem a jelenlegi természeti adottságok átalakítását, kedvezőbbé tételét.

1.1 Alapfeltevések

A terv három kiemelten fontos előfeltételezésen alapul. Ha e tételek tévesnek bizonyulnak a kitűzött cél nem, vagy csak részben érhető el.

  1. E vízrendszer működésének helyreállításával – kistáji szinten – kiegyenlíthetők, de legalábbis mérsékelhetők a kontinentális éghajlatnak a csapadék térbeni és időbeni eloszlásában és a hőmérséklet alakulásában megnyilvánuló szélsőségei.
  2. A víz kitűntetett szerepet játszik a táj életében, egyfajta „pletykás postásként” hozza, viszi az anyagot, miért is a vízkörforgások feltöltésével és a vízfelesleg egyidejű elvezetésével a rendszer egészének működése biztosítható.
  3. A vízrendszer egyes elemei közti kapcsolat a természetes növényzet visszaalakításával fokozatosan helyreállítható.

1.2 Az alapfeltevések vizsgálata

Az alapfeltevések vizsgálatára a tervezés és a kivitelezés valamennyi szakaszában szükség van. Ezt egyben azt is jelenti, hogy a terv elkészítése és kivitelezése egyben az alapfeltevések gyakorlati bizonyítását is jelenti. Mindezek fényében az előfeltevések vizsgálata nem mindenre kiterjedő bizonyítás, csupán azoknak az elemeknek az összessége, melyek előzetesen megalapozzák, vagy ellenkezőleg: cáfolják e munkahipotéziseket. Itt azonban rögtön ki kell emelnünk egy módszertani alapvetést. Mindez nem tartozna szorosan a tervezéshez, mégis alaposan végig kell gondolnunk, mert vélhetően e mozzanat a terv elkészítésének és kivitelezésének kulcsa.

A vízrendszer helyreállítása, melyet a tervünk megcéloz egy igen hosszú folyamat, melynek léptéke – ha csak a legalapvetőbb elemeinek kialakulását és változásait vizsgáljuk – 30-600 év között alakul. A tervezés során ehhez az időléptékhez kell igazodni. A terv elindításakor tehát azt feltételezzük, hogy meg tudjuk érteni e folyamatokat, s képesek vagyunk beavatkozásaink sorát akár emberöltőkön át is léptékükhöz igazítani. Mindez más összefüggésekre rávilágító megfogalmazásban azt jelenti, hogy a vízrendszer helyreállításra egy a helyben élőket eltartó, komplex, tartamos, hosszútávon is fenntartható (táj)gazdálkodás építhető.

1.2.1 A vízrendszer működése

A rendszerkutatás, az ökológia, a viselkedéstan a XX. század második felében több, a kérdést érintő általános felismerésre jutott. Egyrészt, hogy míg az egyedek felől nézvést az evolúció alapja a létért való küzdelem, addig a természeti rendszerek (társulások, élelmiszer-hálózatok, stb.) szempontjából az együttműködés. Másfelől, hogy a környezethez való alkal­maz­kodás csak az egyedek szintjén értelmezhető, ezzel szemben a természeti rendszerek nem passzívan alkal­mazkodnak valamiféle külső adottságokhoz, hanem az egyes elemeik, alrendszereik közt kibomló együttműködés során maguk is jelentősen befolyásolják, mi több, alakítják saját környezetüket. A további vizsgálódások rámutattak arra is, hogy a termé­szeti (élő)rend­szerek építőelemei és alrendszerei között kialakuló együttműködés olyan sajá­tos rendszermű­ködésnek tekinthető, mely révén e rendszerek lehetőségeik végsőhatáráig igye­keznek fenn­tartani saját arculatukat, tehát állandósítják környezetüket. A rendszereken belül nem valamiféle alkalmazkodási kényszer hat szelekciós tényezőként, hanem az együtt­működés képessége: azok az elemek szelektálódnak ki, melyek a környezet adott állapotát biz­tosító rendszerműködésben részt venni nem tudnak, illetve, amelyek veszélyeztetik azt. Az egyes élőrendszerek által fenntartott környezeti állapot mindaddig fennmarad, amíg e hatás eléréséhez elegendő együttműködő ép alrendszer, avagy rendszeralkotó-elem áll rendel­kezésre. Ezek kiesése, vagy sérülése a rendszerműködés hibáihoz, a gyakorlatban a rendszer lengéséhez, egyre nagyobb szélsőségek jelentkezéséhez vezetnek. Ez az állapot addig tart, amíg a megmaradó elemekből új rendszer nem alakul. Az élőrendszerek ilyen jellegű válto­zásai tehát ugrásszerűen játszódnak le, és általában egymást követő, különböző szélsőséghez köthető katasztrófákkal járnak együtt.

Az vízbőség és a vízhiány; az ár- és belvíz, és az egyidejű jelentkezése ennek fényében elsősorban a vízrendszer működésének sérülésére, a rendszerlengés fokozódására utaló jel. Előfeltételezésünk lényege tehát, hogy a szélsőségek kiegyenlítésére – a vízbőség idején megjelenő vízfelesleg szétterítésére és lehetőségszerinti teljes visszatartására – irányuló beavatkozásainkkal e rendszerlengés hosszútávon csillapítható.

1.2.2 A víz szerepe és a rendszerműködés szintjei

Az egységes bodrogközi vízrendszer felvázolása, és rekonstrukciójának tervezése nem öncélú. Jelen munkával a táj működésének helyreállítását szeretnénk megalapozni. E munkát azonban nem esetlegesen, de nem is a táj valamennyit elemét vizsgálva képzeltük el. A tervezés és a kivitelezés alapja a víz és a vízzel kapcsolatos tevékenységek, illetve rendszerműködési elemek helyreállítása. Mindez azt jelenti, hogy a víznek kitüntetett jelentőséget tulajdonítunk. E jelentőségét nagyban alátámasztja, hogy a víz anyagot (magát a vizet, illetve különböző hordalékokat) és információt hordoz. A folyó medréből kilépő víz – ha csak a genetikai információ hordozását vesszük alapul – egyfajta „pletykás postásként” teríti szét a különböző magokat a tájon, de ugyanakkor fel is veszi az ott lévő szaporító anyagokat is. Ugyanakkor azonban a folyóvíz tápanyagtartalmától, a hordalék milyenségétől függően tényleges „utasításokat” is hordoz, amelyek nagymértékben befolyásolják az ártéren lejátszódó folyamatokat. Ezek az „utasítások” anyag és információ formájában egyaránt megjelenhetnek. Származhatnak a folyóból, de az ártérből is. Jó példája ennek a sodorvonalból kiszoruló víz, mely hordalékának nagy részétől már a mederben, illetve a part mentén megszabadul. Az ily módon az ártérre szorult víz azután a természetes esésvonalak mentén egy-egy mellékfolyó, korábbi medermaradvány, vagy más természetes mélyedés vonulatát kihasználva a főfolyással párhuzamosan futó lecsapoló medret, mellékágat vájhat. E víztömeg munkavégzőképessége a folyóból kisodort hordalék mennyiségétől és milyenségétől függ. Hordalékbőség esetén, illetve ha a víz más körülmények közt jut ki a folyóból a lecsapoló medrek mélyebb, kiszélesedő szakaszain intenzív feltöltődés indul meg, ami a folyó mederváltozásainak léptékéhez mérten rövid idő alatt az ártér jellegének megváltoztatásához vezethet.

Mindezek az összefüggések részben ismertek, részben feltáratlanok. Pontosításuk, megértésük a további munka szempontjából azonban elengedhetetlen.

A víz szerepének folyománya az alapvetésünk második részében megfogalmazott feltételezés, melyet az alábbi mozzanattal egészítettünk ki: a természeti rendszerek önszabályzó és önfenntartó képességéből fakadóan a rendszer fenntartása és működtetése – amennyiben valamennyi elemét sikerül helyreállítani –, a megfelelő anyag, energia és információ bejuttatásán túl nem igényel további beavatkozást. A rendszer fenntartása elsősorban az anyag-, energia-, és információforgalom zavartalanságának biztosításában ölt testet. Mindezt a folyó esetében a víz szabad áramlása és a természetes növénytakaró rekonstruálása (megfelelő genetikai információ bejuttatása, és a későbbiek során ismétlődő megújulásának elősegítése) jelenti. Amennyiben a beavatkozások e téren sikeresek a rendszer egészére kihatnak.

1.2.3 A természetes növénytakaró kitüntetett szerepe

A rendszerműködésének záloga a rendszer egyes elemi közti állandó és kétirányú kapcsolat. E kapcsolatot a felszíni vizek esetében az ember tarthatja fent, szabályozott vízkieresztéssel és a víz szabályozott végigvezetésével. A felszíni, felszínalatti, illetve felszínfeletti vízmozgások tekintetében azonban a természetes növényzet kiemelkedő szerepet játszik. A növénytakaró ugyanis a vegetációs időszakban állandó a kapcsolatot teremt a három szint között. Különösen jelentősek e tekintetben az erdők. Minél mélyebbre ereszti egy fa a gyökereit, és minél magasabb a lombkoronája, annál nagyobb mértékben biztosítja e kapcsolatot.

1.3 Előfeltevések

Az előfeltevések meghatározása során az alapfeltevéseket bontjuk tovább, illetve más-más szempontból világítjuk meg őket. A tervezés megalapozásának e két eleme közti döntő különbség azonban az, hogy míg az alapfeltevések általános, a tervezési területtől függetlenül érvényesülő törvényszerűségek, addig az előfeltevések már a tervezési területen érvényesülő vagy érvényre juttatandó sajátságok. Ebből következően míg az alapfeltevések vizsgálata elsősorban a tervezés megalapozásaként, annak bevezető fázisában történik, s menet közben ismételt felülvizsgálatuk csak az esetben szükséges, ha valamilyen visszacsatolás cáfolja azokat vagy megváltoztatja érvényesülésük körét, addig az előfeltevéseket folyamatosan ellenőrizni kell, és a tervezett beavatkozásokat az ellenőrzés eredményéhez kell igazítani.

Az előfeltevések a tervezés konkrét lépései. Jelen tervünkben ezeket három csoportra osztottuk:

  1. Módszertani alapvetés
  2. Elvárások
  3. Kapcsolódási pontok, szegélyhatás kérdése és jelentősége

1.3.1 Módszertani alapvetés

A tájgazdálkodás, illetve az ehhez kapcsolódó rendszerek tervezése nem zárható le. Az adott esetben nem arról van szó, hogy egy tervezőiroda, vagy egy tervezőcsoport elkészít egy tervet, melyet azután a kivitelezők végrehajtanak, és az ennek eredményeként előálló rendszert a megrendelők vagy a gazdálkodók üzemeltetik. Amennyiben a tájgazdálkodás a természeti rendszerekkel való együttműködésre épít a tervezés, a kivitelezés, a működtetés és az ellenőrzés nem különülhet el egymástól. Akkor is ugyanazon folyamat részeinek kell lenniük, ha az adott feladatot más-más személyek végzik, ugyanakkor azonban célszerű, ha a tervezők, a kivitelezők legalábbis részben ugyanazok, mint a fenntartók. Mindez azt is jelenti, hogy a tájgazdálkodás tervezésében a gazdálkodóknak egyenrangú félként kell részt venniük.

A másik igen fontos mozzanat, hogy a tervezés nem állapotokra, hanem folyamatokra irányul. A tájgazdálkodási rendszerek kiépítése nem azt jelenti, hogy létrehozzuk azokat a kereteket, melyek között a folyamatok lejátszódhatnak, hanem azt, hogy magukat a folyamatokat irányítjuk, segítjük, vagy épp korlátozzuk, elősegítve ezzel a természeti rendszerek egészséges működését. E folyamatok sem a tervezés, sem az ellenőrzés, sem az elemzés érdekében nem állíthatók meg. E tétel a tájgazdálkodás-tervezésének kulcsmozzanata. Ha ugyanis az elemzés (tervezés, ellenőrzés, beavatkozás) során nem az egész folyamatot vesszük alapul, hanem annak egy adott állapotát („megállítjuk” a folyamatot) akkor az eredmények nem a folyamat egészére, csak annak adott állapotára vonatkoznak, és csak arra vonatkoztathatók. Így például csak árvíz idején, illetve elvizesedő periódusban vizsgálva az árteret, az elöntéseket károsnak ítélhetjük, holott egészséges körülmények között az árvizek elengedhetetlen és pótolhatatlan szerepet játszanak a táj természetes vízellátásában. Ahhoz, hogy belássuk: nem az elöntés okozza a gondot, hanem az ártéren rekedő vízfelesleg a folyamat egészét kell áttekintenünk és megértenünk, nem csupán annak egy adott állapotát. Összességében azt mondhatnánk, hogy a táj-rehabilitáción alapuló, illetve a tájban kibomló természeti rendszerekkel együttműködő gazdálkodás tervezése és az ilyen jellegű gazdasági rendszerek kialakítása során a tervezés, a kivitelezés és a gazdasági tevékenység mellett kitűntetett szerepet kell tulajdonítanunk a tudományos kutatásnak és a kutatási eredmények gyakorlatba ültetésének.

1.3.2 Elvárások

A tervezés során a beavatkozások keretét és célját meghatározó mozzanatokat tekinthetjük a tervvel, illetve a kialakítandó művel kapcsolatos elvárásoknak. A bevezetőben ezeket az elvárásokat – ahol nem egyértelműek rövid magyarázatokkal ellátva – soroljuk fel. Részletesebb kifejtésükre és ellenőrzésükre a tervezés későbbi szakaszaiban kerül majd sor.

  1. A vízrendszert az adott körülmények között teljes egésznek számító természetes egység keretei közt kell tervezni. – Ilyen természetes (mondhatni ökológiai, természetföldrajzi) egység az adott esetben a Bodrogköz egésze, s hozzákapcsolódóan az Ungvidék árvízjárta síkja. A vízrendszer-tervezéskor célszerű tehát e tájegység teljes területét alapul venni. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a tényezőket, melyek korlátozhatják a terv érvényesülését. Így az adott esetben azt a tényt, hogy a Bodrogköz egészét három államhatár is metszi. A tervvel szemben e tényre tekintettel az alábbi kiegészítő elvárások fogalmazódnak meg:
    1. általánosságban határozza meg az egész vízrendszer helyreállításának kereteit.
    2. adjon olyan alternatívákat, melyek az egyes országokban külön-külön, egymástól akár függetlenül is, de egymásra tekintettel végrehajthatók
    3. határozza meg az adott egységen belül a különböző országok érintett társadalmi szereplőinek együttműködését.
  2. Segítse elő az egészséges rendszerműködést. – A folyóvölgyekben a rendszerműködés alapja a folyó és az ártere közötti állandó kétirányú kapcsolat, illetve ezen keresztül a kistáji vízkörforgásokhoz szükséges víz pótlása és a felesleg elvezetése. Ennek feltételei a következők:
    1. A víz lehetőség szerint jusson el minden olyan helyre, ahová átemelés nélkül eljutna (akár az útjában álló hátak átvágásával is);
    2. A víz lehetőség szerint ne álljon meg az erekben, és ne rekedjen meg az ártéren;
    3. A rendszer képes legyen a térben és időben jelentkező vízbőség egyenletes elosztására;
    4. A rendszer a vizet részben a felszínen – állandó tavak medrében, részben a felszín alatt – talajvízkészletben, részben a növényzetben és a növényzet által uralt légrétegekben – lombkoronaszintben tárolni, összegezve: a kistáji vízkörforgásokban visszatartani.
  3. Kapcsolja egybe az adott földrajzi egység alrendszereit. Mindez magába foglalja:
    1. A kistáji vízkörforgások elemeinek – elsősorban a természetes növénytakarónak és az egykori ereknek vízfolyásoknak – a helyreállítását
    2. A vízkörforgások egymásba kapcsolását
    3. Az egyes elemek közötti kapcsolatok helyreállítását és fenntartását.
  4. Legalább a rehabilitált erek szintjén érvényesüljön a felszíni vízhálózatnak a víz építő és romboló munkáján alapuló dinamikus egyensúlya. (Medermozgások, tavak feltöltődése és keletkezése, stb.)
  5. Segítse elő a táj önszervező képességének helyreállítását
  6. Igazodjon a kistáji vízkörforgások és a gazdasági haszonvételek vízigényéhez.

1.3.3 A rendszerek kapcsolódási pontjai (csomópontok)

A természeti rendszerek egymásba épülésének, illetve folyamataik egymásba ágyazódásának következtében a rendszer működését meghatározó mozzanatok általában nem egy rendszeren belül, hanem a rendszerek csomópontjaiban, azaz az egyes alrendszerek találkozásainál, szegélyeiben érhetők tetten. Köztudott ökológiai tétel, hogy az egyes társulások szegélyeiben az egymással határos természeti rendszerek közös jellegzetességei is megjelennek. A szegélyzónában nagyobb a sokféleség, s míg a rendszer belsejében az állandóság, itt a folyamatos változás a jellemző.

Az ártéren e csomópontok közül is kiemelt a folyó és az ártér közötti kapcsolatot megteremtő kapuk szerepe. A víz kiáramlásának módja döntően befolyásolja az ártéri mederváltozások mértékét, ütemét és irányát is. A csomópontok tisztázására és az itt kulcsszerepet játszó élőközösségek (növénytársulások, táplálkozási láncok) lényeges tulajdonságainak feltárására már csak azért is szükség van, mert ezek ismeretében lehet meghatározni a beavatkozások módját, lehet ellenőrizni azok hatását, és az itt szerzett pontos ismertek birtokában lehet elkülöníteni egymástól a tervezhető és nem tervezhető elemeket.

A természeti rendszerek működését szigorú fizikai-biológiai törvények szabályozzák, melyek vagy áthághatatlanok, vagy áthágásuk szükségszerűen a rendszer egészének leépüléséhez, pusztulásához vezet. Ebből fakadóan a természeti rendszerek bizonyos, e törvényszerűségek érvényesüléséhez legszorosabban kapcsolódó elemei nem befolyásolhatóak, így nem is tervezhetőek, pontosabban a tervezés során – meglévő, vagy létrehozandó – adottságként kell kezelnünk ezeket. Így példának okáért a kistáji vízkörforgások két leglényegesebb elemének a folyók árvizeit szétterítő felszíni vízhálózatot s a víz visszatartásában, „forgatásában” kiemelt szerepet játszó erdőket kell tekintenünk. E két elem hatása más módon nem pótolható, itt tehát helyettesíthetetlen elemekről van szó. Így példának okáért az erdők kialakítása tervezhető, de az erdők által teremtett mikroklíma, illetve vízháztartás-szabályozás már nem, illetve csak közvetve, az erdőterületek rehabilitálásán keresztül.

1.3.3.1 A rendszerműködés vizsgálata

A Kárpát-medence középszakasz jellegű folyói esetében a rendszerműködés alapja a folyó kisvízi medre és ártere közti állandó, kétirányú kapcsolat. Azt is mondhatnánk a rendszer önálló arculatát, dinamikus egyensúlyát a folyó és ártere közti állandó, kétirányú kapcsolat révén és során teremti meg az élővíz és az élővilág aktív együttműködése, mely első sorban a folyóvíz önmozgásán alapul. Az első ábrán jól megfigyelhető a sodorvonal változása, és a folyóvíz ehhez kapcsolódó munkavégzőképessége. Láthatjuk, hogy a sodorvonal a kanyarulat külső ívéről a következő kanyar külső ívére ugrik. A sodorvonalban futó víz munkája a legerőteljesebb, ugyanakkor a sodorvonalból kiszoruló víz meglassul, miért is megszabadul hordalékának nagy részétől. A második ábrán egy árvízi folyás elhagyott medrében láthatjuk a hordalékszállítás e sajátságait. A harmadik ábrán az ártér szerkezetét vehetjük szemügyre. Az ártér e sajátos képe a víz munkájának eredményeként alakul. A partján egyszerre romboló és építő vízfolyás tehát elsősorban vízszintesen mozog. Hatalmas ekeként át és átforgatja a rendelkezésére álló teret. Függőleges mozgása a hordalékterítés részben már jelzett sajátságainak következtében az építés és rombolás, a mederfeltöltés és mederbeágyazódás sajátos váltakozásában ölt testet. E változásokban a legnagyobb szerepet a vízszint ingadozása játssza. A kisvízi meder változásai ugyanis annál erőteljesebbek, minél nagyobb a mederben a vízszint. Ha a folyó vízjátéka, a kisvíz és az árvíz közti különbség nagy, a kanyarfejlesztés, az örvényesség, és a mederfeltöltődés egyaránt egyre erőteljesebb lesz. Ugyanakkor a magasabb árvizek nagyobb valószínűséggel hágják meg a partokat, öntik el az ártér egészét. A folyó hordalékszállításának sajátságaiból fakadóan azonban a mederből kiszoruló víz — ahogy azt a sodorvonalból kipörgő víztömeg példáján láttuk — rögtön megszabadul hordalékának nagy részétől, közvetlen a partra lerakva azt (4. ábra). A folyó tehát egyszerre rombol és épít. Emeli medrét, partjait, vájja, fejleszti kanyarulatait, majd sorra le is vágja azokat. A kanyarok lefűződésének következtében azonban enyhén változik a munkavégzőképessége. Egyenesebb mederben a folyó lassan bevágódik, mélyíti medrét. A folyamat eredménye tehát egy erősen differenciált felszínű, holtágakkal, laposokkal, kiemelkedő ártéri szigetekkel, folyóhátakkal, övzátonyokkal tarkított ártér. A folyó e differenciált ártérben saját hordalékkúpja tetején kanyarog. A medermélyítés és az ártér differenciálásának eredményeként a vízjátéka valamelyest csökkent. Azt mondhatnánk: az erősen differenciált ártér víztározó képessége a lehető legnagyobb. Az árhullámok emiatt alacsonyan tetőznek, a vízjáték a lehető legkisebb, a folyóhátak, ártéri szigetek, de még az alacsonyabb hátak, magasabb laposok is az átlagos árvizek szintje fölé magasodnak. Az árhullámok vize ilyenkor az övzátonyok, hátak nyílásain keresztül borítja el a mélyárteret, hordalékától a legmélyebb pontok felett szabadul meg, miért is tölti az árteret, kiegyenlíti a térszintek közötti különbséget (5. ábra). Mindez persze visszahat az árvízszintre is. Egyfelől, mert az ártér egyre kevesebb vizet képes befogadni, másfelől, mert a folyó fokozatosan visszaalakítja, formálja kanyarulatait. Összegezve azt mondhatjuk, hogy csökkenő ill. kis vízjáték mellett a folyó inkább mélyíti, ill. szinten tartja medrét, tölti az árterét, kiegyenlíti a rendelkezésére álló teret, még növekvő, ill. nagy vízjáték mellett tölti a medrét, építi partjait, fejleszti kanyarulatait, azaz differenciálja a rendelkezésére álló teret. Mindez tehát egy olyan negatív visszacsatoláson alapuló önszabályzó rendszer, melyben a folyó csak két jól körülírható szélső helyzet között mozoghat. Ha e közben a táj folyamatosan változik is, a folyóvölgy állandó arculata megmarad. (6. ábra)

A vízháztartás egyensúlya azonban nemcsak az ártér szerkezetétől függ, hanem a vízgyűjtőt borító növényzet jellegétől és mértékétől is. A legutóbbi évek hirtelen árvizeinek hatását vizsgálva többé-kevésbé láthattuk, milyen szerepet játszanak a víz visszatartásában a hegyvidékeket borító erdők, illetve, hogy milyen tragikus következményekkel jár az erdőtakaró hiánya. Kevéssé ismert azonban, hogy az ártér növényzete legalább ekkora szerepet játszik a folyóvölgy vízháztartásának alakulásában

Az erdősülés, az un. szukcesszió egyes lépcsőinek vizsgálata egyértelművé teszi, hogyan alakítja ki az élőrendszer önön természeti adottságait, hogyan teremti meg azoknak a tényezőknek az összességét, melyek alapvetően meghatározzák további létfeltételeit. Hogy a folyómeder és az ártér hogyan működik együtt, pontosabban milyen rendszerműködést alakít ki, fentebb láthattuk. Most vizsgáljuk meg, hogyan illeszkedik e rendszerbe az ártér növényzete.

A legmélyebb pontok, az állandó vízborítások felől indulva megfigyelhetjük, hogyan alakul ki az a talajszerkezet, mely később lehetővé teszi a fűfélék, majd a cserjék megtelepedését. A rohadó növényi elemekből és finom üledékből álló iszapréteg lazaszerkezetű, ha szárazra kerül végletesen kiszárad, kicserepesedik. Csakhogy természetes körülmények között a kiszáradó medreket megannyi kis vízcsapdaként védi, óvja a növényzet (7. ábra). Elsősorban tavikáka, a harmatkása, a különböző szittyók, majd a gyékény és a nád. A növényzettel borított tómeder nem tud kiszáradni, emellett a növények gyökérzete, ill. növekvő a hordalékkal borított álló, vagy elfekvő növényszárak, levelek, sajátos szerkezetű, tápanyagdús talajt alakítanak ki, melyben a következő lépcső növényei, a fűfélék, ill. a nedvességkedvelő cserjék, puhafák is megjelenhetnek. A szukcesszió egyes lépcsői mindaddig tartanak, míg meg nem teremtik a következő szint létfeltételeit. Ha erre valamilyen ok miatt képtelenek a folyamat az adott szinten megreked. Mindez természetes körülmények között egészséges is lehet, sőt fontos szerepet játszhat a rendszer egészének fennmaradásában, ezzel együtt a gátló tényező megszűnését követően azonnal megjelenik a következő lépcső. A folyamat végeredménye egy sajátos, szivacsos szerkezetű, nagymennyiségű víz visszatartására és tározására képes talajon kibomló jellemzően puha- és keményfaligetekből, és a közöttük meghúzódó füves illetve mocsaras rétekből álló növényborítás, melyben valamennyi lépcső megtalálható, a nyílt vízfelülettől egészen a zárt erdőségekig. A növényzet és a vízrendszer együttműködése e keretek között bomlik ki, lényege pedig, hogy állandó mozgásban tartja az ártér vizét. Áradáskor a víz a folyóból az ártér felé áramlik. Előbb az erek, tavak medre, majd a partjaik mentén húzódó laposok szaladnak tele vízzel, később az árhullám magasságának függvényében az alacsonyabb hátak is sorra kerülhetnek. A folyó áradó vize azonban nem csak a felszíni vízfolyások, ill. vízállások medrét tölti fel. Az ártér talaja a már ismertetett szivacsszerű szerkezetnek köszönhetően épp így megtelik vízzel, miként zöldár idején megtelnek maguk a növények is. Az ártér vizének nagy része épp emiatt nem a felszínen gyűlik össze, hanem a talajban, az avarban, a növényzetben, ill. a növényzettel borított légrétegekben tározódik. Apadáskor aztán a vízfelesleg fokozatosan visszaszivárog innen a medrekbe, és végül a folyókba.

Az egészséges rendszerműködés feltételei tehát a folyóvölgyben a kistáji vízkörforgások folyamatos fenntartása és összekapcsolása, azaz:

  1. a folyó és az ártér közötti állandó kétirányú kapcsolat
  2. a folyó által szállított, ill. az ártéren szétterített víztömegek mozgása
  3. a víz tározása és keringetése a talajban, az avarban, a növényzetben és a növényzettel borított légrétegekben.

A vízrendszer tervezéskor tehát az alábbi elemeket kell vizsgálni:

  1. A felszíni vízhálózat állapota, különös tekintettel a folyó és az ártér közötti kétirányú kapcsolat létére és lehetőségére (ártér reaktiválás)
  2. A természetes növénytakaró állapota, különös tekintettel az erdősültségre és a szukcesszió lehetőségeire.

1.3.3.2 A kapcsolatot teremtő elemek vizsgálata

A kapcsolatok terén két irányt is vizsgálnunk kell:

  1. Függőleges kapcsolat – az egyes térszintek illetve a felszíni, felszínalatti és felszínfeletti elemek közötti kapcsolat
    1. Víz – a víz beszivárgása, illetve a talajban kialakuló vízáramlás iránya.
    2. Növényzet – az erdők jelenléte és szerepük érvényesülése
    3. Bizonyos állatcsoportok – jelentőségük kisebb, vélhetően a megfelelő élelmiszer láncok kialakulásával párhuzamosan visszahonosodnak
    4. Emberi tevékenység – a művelés jellege, a gazdálkodásnak a szukcesszióra gyakorolt hatása, eketalpjelenség kialakítása és fenntartása, vízelvezetés, kiszárítás, stb.
  2. Vízszintes kapcsolat – az azonos szinten lévő elemek (növénytársulások, élelmiszerhálózatok, vízjárások és vízállások) közötti kapcsolat
    1. Víz – szabad áramlás, szaporítóanyagok terítése
    2. Szél – vízpára-szállítás, szaporítóanyagok terítése
    3. Bizonyos állatcsoportok – szaporítóanyagok terítése
    4. Emberi (helyi társadalom) – beavatkozások jellege.

1.4 Az alapelvek, mint a lehetséges cselekvések keretei

Általános elvek Módszertani elvek Érvényesülésük, vagy érvényre jutásuk akadályai
2. Az ALAP elv: A természet nem forrás, hanem társ…
4.1 Minden egy elve 5.1 Felelősség és kötelességrend 5.2 Helyreállítás (táj újraélesztés) felelőssége 5.3 Az általános és szakirányú megközelítés egysége  
4.2 A rendszerbe foglaltság elve 5.4 A kapcsolódási pontok és összefüggések feltárása 5.5 A megelőzés és az elővigyázatosság 5.6 A rendszeralapú területi lehatárolás  
4.3 Az önszerveződő együttműködés elve 5.7 A szempontok egyenrangúsága 5.8 Az együttműködés szintjei és léptékei közti összhang  
4.4 Sokféleség és stabilitás összekapcsoltságának elve 5.9 A sokféleség helyreállítása és fenntartása  
4.5 A folyamatszerűség és a folyamatok egymásba kapcsoltságának elve 5.10 Időléptékhez igazodás 5.11 A döntési szintek és léptékek egysége  
4.6 A társadalmi és a természeti szukcesszió egységének elve 5.12 Gazdagítva gazdagodás 5.13 Az önellátásra törekvés 5.14 Adottságokra épülés 5.15 Az átállás költségeinek kompenzálása  
4.7 A struktúrában realizált irányítás elve 5.16 A koegzisztencia elősegítése  
4.8 Az eltartó képesség és a növekedés-fejlődés összekapcsoltságának elve 5.17 Mértékre törekvés 5.18 Az eltartó-képesség szerinti használat  

Az alapelvek érvényesülését a tervezés során ismételten ellenőrizni kell. Előzetes vizsgálatukra akkor van szükség, ha valamilyen ismert körülmény egyértelművé teszi, hogy az adott alapelv nem, vagy csak korlátozott formában juthat érvényre, illetve érvényre jutásához meg kell változtatnunk a körülményeket. Ez esetben mindezt a fenti táblázatban jelezni kell, és a további munkák során, amikor a probléma ismételten jelentkezik, újra és újra vissza kell térni e jelek és jelenségek vizsgálatához.

2 Helyzetértékelés

A jelenlegi állapot bemutatásakor nem magára az állapotra, hanem az idevezető útra kell összpontosítani. Mindez nem azt jelenti, hogy a meg nem változtatható, vagy csak nehezen befolyásolható adottságokat, mint amilyen a domborzat, az éghajlat stb. nem kell bemutatni. Ezek az adottságok azonban nem állapotszerűségükben lényegesek, hanem mint a változás keretei, egyfajta lassan módosuló díszletek.

Egymástól függetlenül vizsgálva a természeti adottságokat, azt látjuk, hogy a kereteik között zajló, s rájuk leginkább visszaható folyamatok egyirányúsodtak, s inkább a leépülés jellemzi ezeket. A rendszerlengés mindenütt megfigyelhető, ezzel együtt azonban megfigyelhető a két lehetséges szélső helyzet egyikének eluralkodása. Így a kiugró ár- és belvizek mellett hosszútávon a terület kiszáradása, a hideg és a hőség váltakozása mellett magasabb hőmérsékletű időszakok növekedése (egyelőre az átmeneti évszakok rovására; vagyis egyre kevesebb tere van a tavasznak és az ősznek, a téli fagyokat április elején már nyári kánikula válthatja fel). A romlás azonban megfigyelhető a talaj szerkezetében, a termőképességében, vízháztartásában is.

A domborzatot vizsgálva azt látjuk, hogy az egykori ártérre jellemző építés-rombolás, feltöltés-térszíntagolás kettőssége helyett a feltöltődés vált uralkodóvá. Az egykori erek, tavak medre fokozatosan eltűnik, a korábbi tagolt térszínek egyre nagyobb ütemben egyenlítődnek ki. Ez az egyneműsödés megfigyelhető az élte minden területén a tájszerkezet alakulásától a növénytakaró sivárosodásán át egészen a gazdálkodás sajátságaiig.

2.1 A domborzat általános jellemzése

A Bodrogköz a Tisza, a Latorca és a Bodrog folyók által határolt, jobbára e folyók kiöntései által meghatározott síkság, mely fentről lefelé tekintve dél-délkeleti irányban az északi-déli tengelyhez viszonyítva átlósan helyezkedik el. Északi határát a félkörívet leíró Latorca adja. E félkör középpontja körül helyezkedik el a Bodrogköz egyik nagyobb kiemelkedés, a Nagy Kopasz, melynek keleti lejtőire épült a régió legnagyobb települése, egykori központja: Királyhelmec. Keleti-délkeleti határán a Tisza, míg a nyugati-északnyugati határán a Bodrog szállítja vizét. A jobbára sík felszínt az egykori Karcsa folyó Pácin határában megmaradt holtága és a Bodrog között elterülő másik hegyen, a Tarbuckán túl számos homokdomb, és homokhátság tagolja.

Ha Egyiptomot a Nílus ajándékának tekinthetjük a Bodrogköz öt folyó, a Tisza, a Karcsa, a Tice, a Latorca és a Bodrog ajándéka volt. Folyói közül azonban ma egyik sem játszik döntő szerepet életében. A Karcsa és a Tice vize a múlt ködébe veszett, s csak levéltári adatokból, mondákból tudjuk, hogy a szétforgácsolódó, egyre inkább feltöltődő holtágaik egykor a Tiszával vetekedő vízfolyásban egyesültek. A Tisza, a Latorca és a Bodrog vizét gátak zárják el, s az egykor életet és megélhetést jelentő víz csak Damoklész-kardjaként fenyegető veszélyként magasodik néha 5-6 m-rel is a síkok fölé egy-egy kiemelkedő árvíz idején.

A Bodrogköz legmagasabb pontja (a hegyektől és a domboktól eltekintve) a Tisza belépésének övezetében és a Tice felsőszakaszánál található. A síkság innen legyezőszerűen több irányba is lejt. Egyfelől a Latorca völgye felé, mely helyenként másfél két méterrel is alacsonyabban fekszik a Tisza-hátnál és a Tice vonalánál. A másik nagyobb esésvonalat a Tice uralja. Itt az induló 101-103 mBf. körüli magasságok a Bodrog előterére 98-100 mBf. körülire csökkennek. A harmadik esésvonulatot a Karcsa foglalta el. Ez a Bodrogköz belső süllyedékei fel vezetett, s azokat követve húzódott le a Bodrogköz közepén egészen Tokajig. E süllyedék két jól elkülöníthető részre osztható. Nyugati vonulata inkább egymással több-kevésbé összefüggő medencék halmaza, melyek egymással, de a Bodrogköz keleti felét uraló egyöntetű süllyedékkel is kapcsolatban állnak. Közülük a legfelső a Nagy Kopasz és a Tarbucka között elterülő egykori Nagy-rét és Gerecse-puszta mely maga is két kisebb medence, melyet középen kisebb homokbuckák, dombok tagolnak. E medencét délről a Kar­csa hátsága határolja, melyen a víz csak a Karcsa medrén keresztül folyhat át, részben a Nagy-Karcsa Pácin menti holtágán és a kapcsolódó ereken a Pallagcsa, részben a Karcsa menti Karcsa holtágon át az egykor volt Hosszú-rét középső területei, a Tiszakarádi határ, részben pedig a Kis-Karcsa (ma Határmenti-, illetve Felsőberecki-főcsatorna) medrén át a Tarbucka déli lejtői előtt elterülő süllyedék felé. Ez utóbbi medence alkotja a nyugati süllyedéklánc második tagját. Az Alsóbereckiig húzódó medencét a magyarországi szakaszon több homokhát is szabdalja. Itt azonban már a mélyebb területek hosszabb-rövidebb szakaszokon egymásba érnek, így a határoló hátságok inkább csak homok szigetekként jelennek meg.

A keleti süllyedék a Karcsa hátságától délre indul a Tisza folyásával párhuzamosan, térszintjei 96-94 mBf. körül mozognak, csak Tiszakarád határában süllyednek 94 mBf. alá. A folyótól egy enyhén lejtő a felső szakaszain 100-102, mintegy harminc-negyven kilométerrel lejjebb 97-99 mBf. magas folyóhát választja el. Déli szakaszán Tiszakarád alatt a süllyedék a Bodrogköz teljes szélességére kiterjed. Itt nyugat felől a Bodrog alacsonyabb 96-99 mBf. körül folyóháta és a Viss, Kenézlő, Zalkod háromszögben fekvő korábban Sziget elnevezésű homokhátság határolja. E homokhát alatt húzódnak a Bodrogzug rétjei.

2.1.1 A Bodrogköz térszintjei

A terület térszintjeit részben a folyók, a Tisza, a Bodrog és a Karcsa, részben a szél munkája alakította ki. Kelet felől haladva a Tisza vonalában a folyó mentén Tárkány és Zemplénagárd térségében 104-102, Révleányvár és Cigánd között Bf. 101-98, Cigánd és a Tiszakarádi-főcsatorna torkolata között Bf. 100-97, míg ettől lejjebb, Tokajig 99-96 mBf. magas folyóhát húzódik. A folyóhát mögött az egykori ártér magassága 96-94 mBf. között alakul. Jelentős eltéréseket csupán Zemplénagárd térségében találunk, ahol az árterületek Bf. 96-98 mBf. kö­rüli magasságúak. Az ártér mélyén a Kisvárdát Sárospatakkal összekötő út alatt Bf. 93-94 m között fekvő igen alacsony fekvésű földek húzódnak meg. E vidéken található a Bodrogköz legmélyebb pontja is, melynek magassága nem éri el a Bf. 93 m-t. (1. térkép)

Tárkány mellől nyúlik be a Felső-Bodrogköz középvonala felé a Tisza felhagyott medrének hordalékkúpja. (2. térkép) E medret a történeti időkben a folyó egy mellékága a Tice vette birtokba. Nagy ívű kanyarulatai a Nagy Kopasz északi lejtői előtt egy enyhén lejtő 103-100 mBf. magas teraszon sorakoznak, mely csak a hegytől nyugatra, a Bodrog felé közelítve süllyed száz méter alá. A terasz lejtése a Tárkány feletti 103 mBf körüli kiszakadástól a Bodrogszentmária melletti 98 mBf. körüli torkolatáig elhúzódó, mintegy 40 km-nyi szakaszon 5 m körül alakul, ami elvben km-ként 12,5 cm-nyi esést jelent, de a Tice felsőszakaszán ez valamivel kisebb, míg az alsón valamivel nagyobb lehet.

A Ticétől néhány km-re folyó Latorca valamivel mélyebb fekvésű völgyben folyik. A szintkülönbség a felsőszakaszon 1-2 m körüli, mely a Bodrog összefolyásáig fokozatosan kiegyenlítődik.

A Bodroghát a Tiszáétól lényegesen alacsonyabb, a felsőszakaszain sem haladja meg a Bf. 100 m-t. Sárospatak felett jellemzően 97-99, Sárospatak alatt 96-97, Sárazsadány és a torkolat között pedig mindössze 95-96 mBf. magas elkeskenyedő sávokból áll. (3. térkép)

Az Alsó-Bodrogköz északi határán vélhetően az egykori Karcsa folyó hátsága húzódik meg, magassága a Bodrog felőli végeken Bf. 96-98 m között, míg a Tisza felé lassan emelkedve Bf. 96-101 m között alakul. (4. térkép) Az ártéri szigetek, homokdombok kiterjedése és magassága változó. A legnagyobb ilyen sziget Viss, Kenézlő, Zalkod hátárában a Zalkodi Tiszaháthoz csatlakozik. Ettől kisebb, de hasonló jellegű szigetek sorakoznak a Bodrog folyásával párhuzamosan Bodroghalomtól kiindulva le egészen Apróhomokig. E szigetek magassága eléri, sőt helyenként meg is haladhatja a Bf. 101 m-t. Kisebb és alacsonyabb szigetek húzódnak Karcsa körül és egy folt található Cigánd és Pácin között. (5. térkép)

2.1.2 A települések egyes térszintekhez viszonyított elhelyezkedése.

Királyhelmecet, Bodrogszentest, Kis- és Nagykövesdet leszámítva melyek a Bodrogközben található két hegy lejtőire települtek a Bodrogköz falvai a folyók hátain, illetve a nagyobb belső dombok egyikén-másikán húzódnak meg. A Felső-Bodrogközben a Tice (Battyány, Bacska, Kaponya, Lelesz, Fejszés, Bodrogmező, Szolnocska, Boly, Véke, Szinyér, Zétény, Rad); a Bodrog (Bodrogszentmária, Kisújlak, Szomotor, Bodrogszerdahely, Bodrogszög); a Karcsa felső szakaszának hátsága (Bély, Perbenyik, Kisdobra, Kis- és, Nagygéres, Örös) és a Tisza-hát (Ágcsernyő, Tiszacsernyő, Kis- és Nagytárkány) kínálta a legkedvezőbb feltételeket a megtelepedésre. A Latorca mentén azonban nem találunk falvakat.

A magyarországi Bodrogköz települései részben a Karcsa hátságán, (Dámóc, Lácacséke, Ricse, Semjén, Kisrozvágy, Nagyrozvágy, Pácin, Karcsa, Karos), részben a Tisza (Zemplén­agárd, Révleányvár, Cigánd, Tiszacsermely, Tiszakarád) és a Bodrog folyóhátain (Felső­be­recki, Alsóberecki, Halászhomok, Kispatak) részben pedig a szél által emelt homokdombokon sorakoznak (Vajdácska, Bodroghalom, Viss, Kenézlő, Zalkod). A sorból csak a Sárospataki tanyavilág, különösen Dorkó és a Sárospatakot egykor a balsai hídon, ma a balsai réven át Nyíregyházával összekötő út mentén sorakozó tanyák, valamint a második világháború után kialakított Györgytarló község lóg ki. A hazák itt általában egy-egy kisebb magaslaton, vagy kiemelt alappal épültek, környezetük térszintje azonban jellemzően Bf. 94-95 m körül alakul, s csak egy-két helyen éri el a Bf. 96 m-es szintet. Györgytarló délnyugati csücske a Bf. 96 m, az északnyugati része Bf. 95 m fölé nyúlik, ám a település többi része nem éri el a 95 m-es magasságot sem. Hasonló gondok Bodroghalom, Vajdácska, Karos, Karcsa, Pácin, Nagyroz­vágy egy-egy utcáin is előfordulnak, melyek lelógnak a biztonságot jelentő magasabb térszintekről.

3A Természeti folyamatok a történeti ártéren

3.1 A térség ökológia-történeti áttekintése

A Bodrogköz az általunk belátható történelmi múltban a vizek járásának kiszolgáltatott, mocsarakkal, lápokkal terhes vadvízország volt, ahol a gazdasági haszonvételeket a természet szeszélye szabta meg. Ez az állapot azonban csak a szabályozás előtti néhány száz évre visszatekintve igaz. Magukat a szeszélyes körülményeket nagyrészt az emberi beavatkozások sorozata idézte elő. E téren azonban egy árnyalatnyival eltér az Alsó és a Felső-Bodrogköz története.

A Bodrogközben a természeti viszonyokat öt nagyobb és számtalan kisebb vízfolyás határozta meg; így elsősorban a Tisza, a Karcsa, a Tice, a Latorca és a Bodrog, illetve a Füzes ér, a Nagy-ér, Malom-ér, Török-ér stb., melyek vélhetően a XV-XVI. századig állandó vízfolyások lehettek. A Tice ezt követően is őrizte állandó jellegét, az Alsó-Bodrogköz vízfolyásai azonban több szakaszon is feliszapolódtak, mocsárba vesztek. Különösen igaz ez a Karcsa folyóra, melynek középső és alsó szakasza a XIX. századra gyakorlatilag beleveszett a Hosszú-rét mocsaraiba. Számos jel utal azonban arra, hogy e mocsárvilág csak a török időkben dagadt összefüggő vadvízországgá. A Bodrogköz középső süllyedékének a kegyelemdöfést a Karcsa Tokaj feletti torkolatának eltömése adta meg a Rákóczi-szabadságharc idején, mely lehetetlenné tette, hogy a Tárkány környékén kiszakadó vizek a Tiszába visszajussanak. Ettől kezdve a térség természeti adottságait elsősorban a vízrendszer sérülései, illetve a sérülések hatásait ellensúlyozni akaró emberi beavatkozások sora határozta meg.

3.1.1 A vadvízország kialakulásának okai

Természetes körülmények között az ártér vizei, az imént említett vízcsapdák révén, a kistáji vízkörforgásokban maradnak fogva, az ezekből visszaszivárgó vizeket pedig az erek és a folyók biztonsággal elvezetik. Az állandó vizű erek, folyók medre a víz fizikai sajátságainak megfelelően változik, a növényzet nem tud megtelepedni benne. Gyökeresen megváltozik azonban a helyzet, ha az erdők kiirtásával a kistáji vízkörforgások megszűnnek, illetve ha az árteret túlnyomórészt kisebb vízigényű társulások uralják. Ez esetben a csapadékosabb időszakok, illetve az árvizek vízfeleslege a felszínen gyűlik össze, hosszan elnyúló magasabb árvizeket és belvizeket okozva. Ezzel együtt megszűnik a kisebb vízfolyások, belső folyóágak időben elnyújtott vízutánpótlása is. A mellékágak, erek időszakossá válnak. Száraz időszakban medrüket belepi és eltömi a növényzet, miért is nedvesebb időszakokban képtelenné válnak a víz elvezetésére: völgyük fokozatosan mocsárba fullad. A kialakuló vadvízország tehát nem természetes állapot volt, épp ellenkezőleg: az erdők eltűnésének, kiirtásának következménye.

Jól érzékelteti ezt a két folyó, a Karcsa és a Tice példája. A Tice és a Latorca közötti területeken igen sokáig megmaradtak a kiterjedt erdőségek, ezzel szemben a Karcsa völgye a XIX. századra már jórészt fátlan pusztaság. Egykor Felsőbereckitől Tárkányig összefüggő erdők borították a folyó menti hátságot és a homokdombokat. A II. katonai felmérés időszakára azonban ezekből az erdőkből csupán néhány töredék maradt fenn. Létükre helynevek utalnak. Mára az erdők lényegében eltűntek, utolsó töredékeik faültetvényeknek adták át a helyüket.

3.1.2 Az ember hatása a természeti környezetre

Az ember az első pillanattól kezdve jelentős szerepet játszott a vízháztartás alakításában. Egy kissé leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatnánk: a vízháztartás jellegét döntően az emberi beavatkozások mértéke és iránya határozta meg. A folyó és a növényzet ugyanis a létüket meghatározó fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskedve választási lehetőség nélkül töltik be szerepüket. Az ember azonban bizonyos korlátok között maga döntheti el: együttműködik-e a táj ökológiai rendszereivel, vagy ellenműködést fejt ki. A történeti időkben mindkét formára találunk példát. Az elsőről a vízháztartás kiegyenlített volta tanúskodik, a másodikat ezzel szemben a szélsőségek eluralkodása jelzi.

Természetes körülmények között biztonságos szántóterületeket csak az ármentes szint erdei helyén lehetett kialakítani. Így a gazdaság növekvő faszükségletei mellett a szántóterületek iránti igény növekedése is hozzájárult az erdőirtásokhoz. Az erdők eltűnése jelentősen megváltoztatta a térség természeti adottságait. Az említett ökológiai vízcsapdák eltűntek, megszakadt a kistáji vízkörforgás működése. Az új adottságok – a pangó vizek, mocsarak terjeszkedése azután – ellehetetlenítette a szántógazdálkodást is. A feltételek további romlásának megakadályozására adott válasz – a Tisza léptékében – a folyók kiöntéseinek meggátolása és a víz lecsapolása volt. Ez a beavatkozás – mai szemmel visszatekintve – hosszútávon tovább rontotta a helyi adottságokat. Itt elsősorban azt kell értenünk, hogy egyfelől a mikroklímát biztosító növénytakaró visszaszorulása hozzájárult az időjárási szélsőségek eluralkodásához, másfelől a rendszer egésze kiszolgáltatottabbá is vált, érzékenyebb lett e szélsőségekre.

Az intenzív mezőgazdasági hasznosítás területi növekedése és az elöntések elmaradása jelentős mértékben módosítja az érintett területek vízellátottságát. Hatásait az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:

  • a talaj nedvességtartalmának, hőkapacitásának nagyfokú csökkenése,
  • a párolgás növekedése,
  • a felső talajréteg és felszín közeli légrétegek hőmérsékleti szélsőségeinek jelentős fokozódása,
  • a felszín irányú vízáramlás állandósulása,
  • sókicsapódás a talaj felsőrétegeiben.

3.1.3 Összefoglalás

A talaj nedvességtartalmának csökkenése, a hőmérsékleti szélsőségek növekedése, illetve a talaj felső rétegeiben lejátszódó sókiválások hosszútávon a termelési lehetőségek szűküléséhez, a rendszer leépüléséhez vezettek. Emellett a szántóföldi termelés megvalósult formája azoknak a tartalékoknak a felélésére épült, amit a természet évmilliók alatt halmozott fel. Mindez napjainkban mind a gazdasági, mind pedig a társadalmi folyamatokban érezteti hatását.

A folyamat mindazonáltal nem tekinthető egyedinek. Az árterek kiterjedésének folyamatos csökkenése – sajnos – világ tendencia. A vizes élőhelyek növénytársulásainak veszélyeztetését, elszegényedését és kihalását több helyen vizsgálták (Westlake, 1998). Legnagyobb részletességgel Hollandiában, de a vonatkozó tanulmányokban (Westhoff, den Held (1969), V.Westhoff; R.J. de Boer személyes közlései a szerzőnek (Westlake) rögzített folyamatokhoz hasonlóakat talált Sukopp et al. (1978) Közép-Európában is hasonlóan, mint Klötzli (1967, 1979) Svájcban, Kaule (1973) Dél-Bajorországban, Hejny és Husak (1978), Schoef-van Pelt (1973), akik szintén különböző változásokat rögzítettek. A pusztulás általános okaiként, a vizes élőhelyek növényi társulásai számára szükséges feltételek megszűnéséért a következőeket azonosították a tanulmányok:

  • számos európai tó eutrofizációja, ami a mezőgazdaság intenzifikálásából és a tisztítószerek használatának elterjedéséből fakad,
  • a lapos partok elpusztítása talajjavítás és az ebből következő erózió nyomán,
  • a vizes élőhelyek kiszárítása,

amelyek együttesen vagy külön-külön fejtették ki káros hatásukat.

3.2 A jelenlegi állapot

A Bodrogköz jelenlegi természeti állapotát három lépcsőben, három különböző szakértői gárda mérte fel.

  1. Előzetesen 2000-2001-ben a Palocsa egyesület által felkért és szervezett csoport. Tagjai: Agócs József, Börcsök Zoltán, dr. Halász Ferenc, Janik Gergely, Karakai Tamás, Mihók István, dr. Molnár Géza.
  2. Célirányosan, egy-egy felmerülő probléma feltárása érdekében 2001 nyarától folyamatosan a BOKARTISZ Kht. szervezésében: Agócs József, Pásztor Attila, Paulovics Péter, Molnár Géza.
  3. A természeti állapot általános felmérése 2002 tavaszától az E-misszió egyesület szervezésében. E munkák felelőse Lukács Attila.
  4. A Felső-Bodrogköz felmérése a Bodrogközi Városok és Falvak Társulásával közösen beadott Phare CBC. pályázat keretében.

3.2.1 A Palocsa Egyesület 2000-2002-es felmérései

A felméréseket 2000. májusában kezdtük, elsősorban a Katona-tanyán tartott megbeszélésen részt vett hét önkormányzat, nevesítve Alsóberecki, Bodroghalom, Karcsa, Karos, Pácin, Tiszacsermely és Tiszakarád területén.

A ténylegesen felmért területek:

  1. A Longerdő és a Bodrog hullámtere Vajdácska és Alsóberecki között
  2. A Felsőberecki-főcsatorna melléke Alsóbereckitől Karosig
  3. Mosonai-erdő
  4. Becskedi-erdő
  5. A Nyír-tanya környéke az Arany-tóig
  6. A Tisza hullámtere Tiszacsermely és Tiszakarád között

3.2.2 Célirányos felmérések 2001 tavaszától

  1. Ismerkedés a területtel:
    1. Karcsa, Nyírtanya, Arany-tó, Pallagcsa-tó
    2. Tiszacsermelyi holtág, Semjén, Kisrozvágy határa
  2. Bodroghalom határa
    1. Medve-tanya, Tiszta-tó melléke
    2. Vajdácskai-csatorna melléke, Berecki-rész
  3. Felsőberecki-főcsatorna melléke
    1. Alsó- és Felsőberecki határa
    2. Kánás melléke
    3. Tekerület
    4. Becskedi-erdő
    5. Fekete-híd, Karcsa melléke
  4. Tiszacsermely és Tiszakarád, illetve a Tiszakarádi-főcsatorna és a Tisza között
  5. A Tisza hullámtere Tiszacsermely és Tiszakarád között.

3.2.3 A Tice vonalának és a Karcsa határ menti területeinek felmérése

A Felső-Bodrogközben végzett felmérések előzetes megalapozó jellegűek voltak. Elsősorban a két nagyobb, mára elpusztult folyó maradványainak felmérésére korlátozódtak. Így elsősorban a Tice vonalát, másodsorban a Karcsa vonalát jártuk végig az egykori vízfolyások rehabilitációs lehetőségeit és kapcsolódási pontjait keresve.

3.2.4 A felmérések eredményei

A terület természeti állapotát tekintve vegyes és változó képet mutat. 2000-ben és 2001-ben a tavak tavasszal jórészt megteltek vízzel. 2000-ben a korábbi belvizek maradványaként területük jelentősen növekedett is. Így a Tice holtága is sorra megteltek vízzel, azonban tartósan csak azokon a területeken maradt meg a víz, ahol pótlásáról is gondoskodtak. Hasonló volt a helyzet az Alsó-Bodrogközben is 2000. nyarára itt is visszaszorultak, kiszáradtak a tavak, melyek aztán 2001. tavaszán újra megteltek, bár kiterjedésük csökkent. 2002. telén azonban szinte valamennyi kisebb tó, így az Arany-tó, a Tölgyes-tó, a Keselyűs-tó, kiszáradt, még a nagyobb tavak vízszintje is vészesen lecsökkent. Ez alól csak a Felsőberecki-főcsatorna menti vízállások képeztek kivételt, ahová a csatornán keresztül kismennyiségű vízpótlás érkezett.

2002 nyarán az aszály egyetlen tavat sem kímélt meg. Nagyterületen kiszáradt a Karcsa is. 2003-ban szinte valamennyi nagyobb csatorna teljesen, vagy nagyrészt kiszáradt. Így eltűnt a víz a Felsőberecki-főcsatornából, a Tiszakarádi-főcsatornában pedig csak ott maradt meg víz, ahol zsilippel visszatartották (a Pallagcsa mentén). Hasonló volt a helyzet a többi főcsatornán és a kisebb csatornákon is. 2003-ban a helyzetet súlyosbította, hogy egyelőre elmaradtak a folyók őszi árhullámai, így a Bodrogközben közvetlen vízpótlásra sehol sem volt lehetőség.

A növényzet kiterjedését és jellemzőit nagyrészt a mezőgazdasági művelés határozta meg. 1998-tól a belvíz miatt nagy területeken lehetetlenült el a szántó művelés. 1999-2001 között jelentősen nőtt a parlagon hagyott műveletlen területek aránya. 2001 őszén azonban a szárazabbra forduló időjárás lehetővé tette ezeknek a területeknek a szántását. Jelenleg a parlag területeket több helyen ismét művelés alá vonták.

2002-ben mintegy a korábbi vizes időszakok ellentételezéseként állandósulni látszik a szárazság. Az első négy hónap csapadékátlaga 50 mm alatt maradt, e víz jelentős része pedig a vegetációs időszakot megelőzően március közepe előtt hullott.

Mindezzel együtt a terület természeti állapota elkeserítő. A szántóterületek nagy aránya, a korán jött napos, meleg időben a terület egészének vízháztartását veszélyeztető vízveszteségeket okoz. Ugyancsak jelentős vízveszteséget okoz a területen a belvíz elvezetés. Jellemző, hogy a belvízátemelő szivattyúk – igaz kis kapacitással, de szárazság idején is működtek.

Természetes, illetve természetközeli növénytakaró csak foltokban található a területen. E foltok nagy része a két folyó hullámterén található. Ugyanakkor a táj természeti potenciálját jelzi, hogy a hosszan elhúzódó, viszonylag alacsony árvizekből a talajon átszivárgó, valamint a Felsőberecki-főcsatornából kivezetett vizek által feltöltött tavakban számos vízimadár fészkelt. A vizek, vizenyős rétek élővilágát azonban jelentősen veszélyezteti a vízhiány, illetve a sajnos gyakori égetés.

A szukcesszió magasabb lépcsőfokait a terület jelenlegi használata gyakorlatilag ellehetetleníti, a területen a szukcesszió szinte mindenhol megrekedt az első lépcsőnél. A talaj a mélyebben fekvő területeken jellemző tavaszi vetések okán egész télen, illetve a március-május közti vetésekig sokhelyütt fedetlen. A korán – időnként március-április fordulóján – beköszöntő meleg, napos időben a talaj szemmel láthatóan párolog. Ilyenkor nemcsak a vízveszteség okoz károkat, hanem a víz által a felszínre hozott anyagok, sók kiválása, lerakódása is.

Ennek ellenére mind a Becskedi-, mind pedig a Mosonnai-erdőben találhatunk többé-kevésbé ép, természetközeli erdőfoltokat. Különösen jelentős e téren a Becskedi-erdő, melyben az egykori ártéri ligetek valamennyi alkotó eleme megtalálható az aljnövényzettől a cserjeszint fajain át a keményfákig.

Miután a rombolás-építés egykori váltakozása most csak a hullámtérre szűkült, nem találunk példát sem az egyes térszintek, sem pedig a talaj fokozatos újjáalakulására. Az egykor változó irányú folyamatok, a kiegyenlítődés és differenciálódás kettősségét mára elsősorban a mezőgazdasági termelés sajátságainak köszönhetően az egyoldalú kiegyenlítődés váltotta fel.

A terület természeti állapotának javítása elképzelhetetlen a vízpótlás megoldása, viszonylag állandó, magas vízszint biztosítása, az égetés megtiltása, illetve a mező- és erdőgazdálkodás szerkezetének gyökeres átalakítása nélkül. Ugyanakkor az egyes területeken végzett felületes vizsgálódások során összeállított fajlista is jelzi, hogy egységes, a terület adottságaihoz igazodó kezelés révén ez az állapot jelentősen javítható, a leépülés folyamata megfordítható.

4 A Tisza és Árterének jelenlegi kapcsolata Bodrogközben

A Bodrogköz ma is ezer szállal kapcsolódik a tájat határoló folyókhoz, noha e kapcsolat ma már csak a hullámtéren érvényesülhet közvetlenül. Az árvizek okozta fenyegetés a térség kockázataihoz tartozik, ám a táj „mindennapi” élhetőségét és életlehetőségeit elsősorban közvetve a talajvízszint alakulására gyakorolt hatásukkal befolyásolják a folyók.

A Bodrogköz egységes öblözetet alkot, melyben azonban a belvizek általi fenyegetettség a térszintek magasságának függvényében változik. A hátak és az ártér magassága változó. Az öblözet tetején az ártér kb. 100-101 m körüli magasságú, míg az alján 93-95 m. Ugyanakkor a Bodrogköz belső süllyedékei nem a Tisza folyásával párhuzamosan lejtenek. Erre utal, hogy a Felső-Bodrogköz legmélyebb pontja Bodrogszög határában Bf. 94 m körüli magasságban található. A Tokaj feletti Bodrog-toroktól indulva ugyanakkor ilyen távolságban a Tisza menti ártét 100-101 m magasságban húzódik, s egyrészt a Tice, másrészt a Karcsa felé lejt.

A Bodrogköz egészén a térszintek és a Tisza vízállásainak viszonya eltérő. Dombrád felett a folyó vízállásai az év legnagyobb részében mélyen, alkalomadtán 4-5 m-rel is az egyes térszintek alatt marad. A Latorcára vonatkozóan egyelőre nincs adatunk, igaz a kutatások és a programozás a Felső-Bodrogköz területén csak most kezdődött. Ezzel együtt a Tisza vízállásait alapul véve az elmúlt huszonöt évben a folyó vízállása 6192 napon keresztül Bf. 98 m alatt maradt, s csak 2940 napon haladta meg ezt a szintet. A partok és a magasabb hátak itt Bf. 102 m felettiek, míg az ártér Bf. 100-101 m körül alakul.

4.1 A természetes vízpótlás lehetőségei a Bodrogközben

A vízpótlás lehetőségét a Felső-Bodrogközben a Tisza záhonyi és a Bodrog felsőbereckii, illetve a Latorca vízállásai határozzák meg, az Alsó-Bodrogközben a Tisza Dombrád és Tiszabercel határában lévő vízmércék adataira támaszkodhatunk. A tiszalöki duzzasztás, és a térszintek alakulása elvben lehetővé teheti, hogy a Karcsa vízrendszerébe alulról, a Pallagcsa felől is vizet vezethessünk.

4.2 A Felső-Bodrogköz vízrendszere

A Bodrogköz területét egykor meghatározó öt folyó mindegyike megtalálható volt a Felső-Bodrogközben. Igaz, a Tisza épphogy csak érintette, a Bodrog is csak súrolta határait, a Karcsa alsóhatárait mosta Perbenyiktől Nagykövesdig, s csak itt fordult délnek az Alsó-Bodrogköz felé. A Latorca és a vele párhuzamosan futó Tice azonban teljes egészében Felső-bodrogközi folyó volt.

Az öt folyó közül a Tisza, a Bodrog és a Latorca többé-kevésbé megőrizte eredeti helyzetét, csak medrük vágódott be a szabályozások következményeként. E mederbeágyazódás a Tisza mentén a legjelentősebb a Latorca mentén a legkisebb, miért is a régi vízrendszerek természe­tes vízpótlása a Felső-Bodrogközben a Latorcából tűnik a legbiztonságosabbnak, annak ellenére, hogy a három folyó közül épp a Latorca a legkisebb vízhozamú.

4.2.1 A vízrendszer egykor…

He egyetlen pillantást vetünk a terepmodellre világosan kirajzolódnak az egykori vízrendszer elemei. A rendszer egészét az Ős-Tisza alakította ki. Hordalékkúpja jól nyomon követhetően húzódik a Királyhelmec fölé magasodó Nagykopasz északi oldalán. Ezeket az ősi medreket a történelmi időkben a Tice foglalja el, mely gyakran egyesíthette árvizeit a hordalékkúp északi oldalán kanyargó Latorca árhullámaival. Talán ezért nem találunk a Tice és a Latorca közt egyetlen települést sem. A falvak a múltban és a jelenben egyaránt a Ticét kísérő magasabb hátakon sorakoztak.

Az Ős-Tisza pályája a Bodrogköz süllyedése okán a Tice vonalától délre billent. Így alakult ki a Karcsa rendszere, mely egyfelől a Nagykopasz és a Tarbucka közti süllyedéken át folyhatott délfelé, majd a hegyet délről megkerülve vihette vizét Nagykövesd alá, végül kialakult a mai pályája. Régi medreit ezzel egy időben a Tice és a Karcsa foglalta el. A két folyó árhullámai a két hegy közötti süllyedékben egyesülhettek, mely hosszú időn keresztül biztosította a két folyó vízrendszere közti kapcsolatot. A fokozatosan térséggé alakuló medence egyetlen lefolyását a Karcsa jelentette, mely az itt felgyülemlett vizeket megosztotta a Bodrog és a Tisza között. Az alsó ág elmocsarasodása után azonban a vizek egyre nagyobb hányada rekedt meg területén, mégis azt kell mondanunk, hogy a Karcsa fennmaradó hosszabb, mára teljesen holtággá degradálódott szakaszai Pácin és Karcsa községek határában elsősorban azért maradhattak fenn, s őrizhették meg jellegzetességeiket, mert a két süllyedék közti kapcsolat megteremtése révén akkor is állandó vízfolyások voltak, amikor a folyó felsőbb, illetve alsóbb szakaszain már nem folyt át a víz.

4.2.2 …és ma

A XIX. századi mederrendezések következtében a Bodrogköz belső vízfolyásai, erei elvesztették vízutánpótlásukat. A terület vízfolyásai mind az alsó, mind a felső szakaszaikat tekintve elzáródtak az élővizektől. A Tice ezt követően fokozatosan egyre kevésbé összefüggő holtágak sorozatává vált, míg a Karcsa egy rövid szakaszt kivéve teljesen elveszett. A lefolyástalan medencéket kiterjedt belvizek uralták, melyet a századvégétől fokozatosan kiépülő csatornarendszerrel csapoltak le. E csatornák természetszerűen követték az egykori vízfolyások nyomvonalát, így a Leleszi-csatorna a Tice és a Latorca közt húzódik, míg a Szomotori-csatorna Kisgéresig a Karcsa vonalát követi, innen átvágva a két hegy között meghúzódó süllyedéken, a Bodrog felé halad, de számos ponton csatornák kötik a Karcsához is.

A jelenlegi vízrendszer mind a Felső-, mind pedig az Alsó-Bodrogközben a víz elvezetésére épül. Az elmúlt időszak időjárási eseményei azonban egyértelművé tették, hogy a vízjárás szélsőségei ellen külön-külön nem lehet védekezni, vízhiányos esetben szükség lenne a csapadékosabb időszakok korábban elvezetett vízfeleslegére is. Ezért olyan vízrendszert kell kialakítani, mely képes a fölös víz egy részének visszatartására. Ennek érdekében szükség volna a felszíni vizek és vízfolyások lehetőségszerinti rehabilitációjára, illetve a kistáji vízkörforgásokban oly nagy szerepet játszó természetes növénytakaró visszahonosítására is. Az alábbiakban a felszíni vizek rehabilitációs lehetőségeit mutatjuk be a Felső-Bodrogköz területén, és egy komplex vízpótlórendszer kialakításának lehetőségeit vázoljuk az Alsó-Bodrogköz tekintetében.

4.3 A Felső-Bodrogköz vízrendszerének rehabilitációja

A Felső-Bodrogköz vízrendszerének revitalizációja három pillérre épülhet:

  1. A Tice rehabilitációja
  2. A Karcsa rehabilitációja
  3. A két rendszer összekötése

4.3.1 A Tice rehabilitációja

A Tice rekonstrukciós program két módon képzelhető el. Egyfelől a Holtágak vízpótlása és állandó szinten tartásával egyfajta tó-láncolat kialakításaként, másfelől a víz átfolyatásával, az egykori vízfolyások újjáélesztéseként.

Az első esetben a Tice medrét kazettákra kell osztani. Bogoly János kezdeményezésére e projekt vázlatát a Tice menti önkormányzatok már elkészítették. E szerint a rendszer feltöltése a meglévő csatornákon keresztül a Latorca felől biztosítható. A folyó medrét hat kazettára osztanák, az egyes kazettákat zsilipek választanák el egymástól.

Az átfolyatás érdekében hasonló beavatkozások kiépítésére lenne szükség. Csakhogy a vízpótlás idején a befogadó Bodrog vízszintje magasabb volna mint a Ticéé, tehát az átfolyó vízmennyiséget más irányba kellene tovább vezetni. Ez a módszer, akár a Latorca, akár a Tisza vízfeleslegének megcsapolásán alapul, csak akkor jöhet számításba, ha a vizet a Karcsa rendszerén át tovább lehet vezetni az Alsó-Bodrogköz laposaiba.

4.3.2 A Karcsa rehabilitációja

A Karcsa két meglévő holtága iszappal, vízinövényekkel terhes, feliszapolódó holtág, melyet csak kotrással, a benne lévő szerves anyag eltávolításával lehetne fiatalítani. A Nagykövesd és Pácin között meghúzódó ág felsőszakaszát egészen Örösig meg kellene tisztítani, és itt mélyíteni is szükséges. Hasonló beavatkozásokat kellene végezni a tó-rendszer1 Kis-Karcsa felöli végén is, hogy a vízpótlással járó átfolyás ne sodorja a vízinövényeket és az iszapot a tó alsó szakaszára, ahol egyfelől a szlovákiai oldalon Nagykövesd, a magyarországi oldalon pedig Pácin strandja található. A hirtelen vízszintemelkedés, és az ezzel járó áramlások 1999-ben nagymennyiségű szerves anyagot, főként kolokánt sodortak le a fürdőhelyekre. E folyamatok állandó vízpótlás esetén előzetes tisztítás, kotrás hiányában minden élvben bekövetkeznének.

A Karcsa rehabilitációja egyfelől tehát az állandó vízpótlásból, másfelől pedig a régi medrek, medermaradványok felújításából áll.

4.4 A felső-Bodrogköz és a Tisza kapcsolódási pontjai

A terepmodell és a vízállásvizsgálatok tanúbizonysága szerint a Tisza vizét közvetlenül a Tice és a Karcsa felé és el lehet vezetni, bár a Karcsa felé való vízátvezetés esélye nagyobb. Láttuk, hogy az egykori Tice és Karcsa folyók kiszakadásainak helyén, Kis- és Nagytárkány közelében a Tisza menti folyóhát 102-103 mBf. Magasságban húzódik, míg az ártér 100-101 mBf. magas a legmélyebb területek pedig 99 mBf. körüliek. A Tice medre mindenütt 100 mBf. alatt húzódik, a partok magassága azonban 1,5-2 m-rel is meghaladja ezt a szintet. Mindez azt jelenti, hogy megfelelően kialakított, a mélyebb területeken végigvezetett, mintegy 15 km-nyi új csatornával, melynek kereszteznie Tiszacsernyőnél kereszteznie kell a vasútvonalat is, a Tisza vize a 100 mBf. magasságot meghaladó vízállásokból átvezethető volna a Ticébe. (6. térkép)

Egészen más a helyzet a Karcsa esetében, ahol is a Szomotori-csatorna kibővítése, és kimélyítése révén már a 98 mBf. magasságú árhullámok is megcsapolhatók, és a Kis-Karcsán keresztül a Karcsába vezethetők. (7. térkép) Mindezek fényében vizsgálva a záhonyi vízmérce adatait a következő megállapításokat tehetjük.

4.4.1 A Tisza és a Tice lehetséges kapcsolata

Megfelelő csatornahálózat kiépítése mellett a Tisza 100 mBf. vízszintjeit meghaladó árvizei átvezethetők a Tice völgyébe. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ez az adat csupán térinformatikai modellvizsgálatokból következő becslés, amit részben a térképek adatainak pontosításával, részben földi geodéziai mérésekkel ellenőrizni kell. Ezzel együtt jelen körülmények között – tekintettel a záhonyi vízmérce nullapontjának magasságára – a folyó 179 cm-t meghaladó árhullámai már átvezethetők volnának a Tice vízrendszerébe. Ilyen vízállások az elmúlt 1980 és 1999 között szinte minden évben előfordultak. (1-2 táblázat, illetve: 8-9. ábra)

 

1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 tánblázat elemzéséből megállapítható, hogy 1980 és 1999 között 100 mBf. feletti vízállás egyedül 1990-ben nem fordult elő, 1991-ben pedig mindössze 9 napon át. A negatív rekordhoz közeli eredményt mutat még 1996 a maga 14 napjával. A 100 mBf-t meghaladó vízállások 1991-ben májusban (6 nap) és októberben (3 nap), 1996-ban januárban (7 nap) októberben (4 nap) és decemberben (3 nap) fordultak elő. Az 1980-as években nem volt olyan év, hogy a vízállás ne haladta volna meg a 100 mBf-t. E húsz év adatait figyelembe véve egyetlen olyan év volt, amelyben a tavaszi időszakban nem lehetett volna vizet engedni a Tice rendszerébe: 1996. A vízpótlás szempontjából kritikusnak számító év volt még 1984, és 1991, amikor csak májusban lehetett volna vizet engedni a rendszerbe, illetve 1990, amikor a vízpótlás ellehetetlenült.

4.4.2 A Tisza és a Karcsa kapcsolata

A Karcsa vízrendszere alacsonyabban fekszik a Tiszánál, így a vízpótlás e folyóból egyszerűbben megoldható. Ezt segíti a Szomotori-csatorna is, melyen keresztül a Kis-Karcsa akár szivornyával, akár zsilip beiktatásával közvetlenül is táplálható. A Záhony melletti vízmércén mért vízállásokat elemezve a 98 mBf. fölötti árhullámok gyakoriságát e térségben a 8. és a 9. ábrán jelenítettük meg. (Lásd még az 1-2., táblázatot is!)

Mind a táblázatból, mind az ábrából leolvasható, hogy a víz kivezetéséhez szükséges magasságot minden évben elérték, sőt jelentősen, gyakran 1-2 m-rel is meghaladták a folyó vízállásai. Olyan évet sem találunk, amikor a tavaszi időszakban nem nyílt mód a víz kiengedésére.

10. ábra A Tisza legkisebb havi vízállásai a tiszaberceli vízmércén

4.5 A Tisza és az ártér kapcsolata az Alsó-Bodrogközben

Az Alsó Bodrogközben egészen más a helyzet. Itt, különösen a Dombrád alatti szakaszon a területek nagy része jellemzően a folyó (duzzasztott) kisvízszintje alatt fekszik. Ebből fakadóan e vidéken a jelentős gondokat okoz a belvíz.

11. ábra A Tisza legkisebb havi vízállásai 1998-ban a dombrádi vízmércén

A szigeteken belül, ill. a hátasabb helyek által körülvett térben hirtelen hóolvadás, vagy hosszantartó esőzések, míg Viss, Kenézlő, Zalkod és általában a Tiszához közelebb eső területeken a folyó magas vízállása miatt telhetnek meg vízzel a laposabb területek. Itt általában Bf. 96-97-m-ig is felnyúlhat a belvízborítottság.

A Karcsa-hátságon is hasonló mérték körül alakul a belvíz-veszélyeztetettségi küszöb. Az egykori Hosszúrét vonalán ez az érték Bf. 94-95 m körül alakul. Az elborítás mértékét ugyanakkor a terület egészén a belvízelvezető-rendszerek befogadóképessége határozza meg. A legutóbbi belvízborítások tapasztalatai arra engedtek következtetni, hogy a felszíni vízborítások csupán kismértékben közlekedtek a talajvízzel. A víz elvezetés ott volt igazán hatékony, ahol a terület közvetlen összeköttetésben állt egy-egy csatornával. Ilyen kapcsolat hiányában az is előfordult, hogy az elborított területek mellett vezető csatorna vízszintje akár 1 m-rel is kisebb volt a szántóföldön megrekedt víz szintjénél.

12. ábra: januári vízállások a dombrádi vízmércén

Amíg a belvízkitettség mértékét a lényegében az elvezető rendszerek üzemképessége, addig a belvíz-veszélyeztetettséget magát a folyók vízjárása határozza meg. A Tiszalöki duzzasztómű megépítése óta, mind a Tisza, mind a Bodrog jellemzően magas vízállású, miért is kiterjedt területek fekszenek a folyó jellemző vízállásai alatt. Az 10. ábrán a Tisza legkisebb havi vízállásait jelenítettük meg 1998-ban a tiszaberceli vízmércén. Láthatjuk, hogy a vízszint egyetlen alkalommal sem süllyedt a Bf. 94-es térszint alá. Ez azonban azt is jelenti, hogy azok a területek, melyek ettől a szinttől mélyebben fekszenek fokozottan belvízveszélyesek. A 11. ábrán ugyancsak az 1998-as év legalacsonyabb vízállásait jelenítjük meg, ezúttal azonban a dombrádi vízmércén. A két ábra és a domborzati térképek összehasonlításából megállapítható, hogy a térség mely tér­szintjei fekszenek állandó jelleggel a folyó vízszintje alatt. Mindez azt jelenti, hogy a területről csak átemeléssel lehet elvezetni a vizet, ill., hogy e térségekben a vízpótlás lényegesen könnyebb és egyszerűbben kivitelezhető, mint a víz elvezetése. Még egyértelműbb a kép, ha a két vízmércén mért legmagasabb vízállásokat vesszük figyelembe, ill. ha azt vizsgáljuk meg, hogy egy-egy évben mely térszintek hány napon keresztül álltak a folyó vízszintje alatt. Így 1998-ban a tiszaberceli vízmércéhez viszonyítva a Bodrogköz Bf. 95 m alatti térszintjei 179 napon keresztül, tehát közel az év felében, míg a 96 m alatti szintek 90 napon át, közel az év harmadában a Tisza víz szintje alatt feküdtek.

13. ábra: májusi vízállások a dombrádi vízmércén…

Hasonló kép tárul elénk, ha a dombrádi vízmérce vízállásait vesszük alapul. A legkisebb havi vízállásokat bemutató 12. ábrán láthatjuk, hogy a Tisza vize jellemzően nem süllyed Bf. 94,5 m alá. Ezt összevetve a domborzati térkép adataival, azt látjuk, hogy e térségben a mélyártér szinte teljes egészében a folyó vízszintje alatt, vagy legalábbis annak közelében fekszik. Még egyértelműbb lesz a kép, ha megvizsgáljuk, hogy az egyes térszinteket az év hány napján ha ladta meg a Tisza vízszintje. Így Bf. 95 m feletti vízállás 318; Bf. 96 m feletti 175; Bf. 97 m feletti 105, Bf. 98 m feletti pedig 70 napon fordult elő.

14. ábra Augusztusi vízállások a dombrádi vízmércén…

A vízállások elemzése alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a térségben a Bf. 95 m alatti térszintek fokozottan, míg a 96 m alattiak enyhén belvízveszélyesek, ugyanakkor e térszinteken a vízpótlása az esetek nagy részében egyszerűbben kivitelezhető, mint a víz elvezetése. Hasonló következtetésre jutunk, az éves vízállások vizsgálata során is. Példaként az alábbiakban megjelenítjük és összehasonlítjuk az 1924-es, az 1964-es, az 1980-as, az 1993-as, és az 1998-as év egy-egy kiválasztott hónapjainak vízállásait. A januári vízállásokat a 10. ábrán láthatjuk. A legalacsonyabb vízállás a mintának kiválasztott évek közül 1964-ben volt, de ekkor is Bf. 94 körül maradt a folyó vízállása.

A 13. ábrán a májusi vízállásokat láthatjuk. A vízszint ebben az időszakban sem süllyedt tartósan Bf. 94,5 m. alá.

Feltevésünket még inkább alátámasztja, egyben magyarázza is a mintául választott hónapok közül azoknak a vízállásgrafikonja, melyekben 1924-ben igen alacsony volt a vízállás. Alább az augusztusi és az októberi vízállásokat jelenítjük meg (14-15. ábra.) Mindkettőnek alapvető sajátossága, hogy az 1924. év vízállásai igen alacsonyak, Bf. 92-93 m között mozognak. A legalacsonyabb vízállást 1924 októberében mérték, akkor Bf. 92,33 m-ig süllyedt a folyó vízszintje. A tiszalöki vízlépcső átadása után e térségben a vízszint jellemzően a Bf. 94 m-es szint fölött, vagy akörül mozog. A visszaduzzasztás mai mértékét igen jól jelzik a folyó 1993. augusztusi és októberi vízszintjei, melyek alig-alig térnek el a Bf. 94,5 m-es magasságtól. De ugyanígy jelzés értékű az 1964-es januári vízállás, mely jelzi, hogy milyen magasságban mozog a folyó vízszintje a legkisebb visszaduzzasztás esetén.

15 ábra Októberi vízállások a dombrádi vízmércén…

A szúrópróbaszerű vizsgálatok több tekintetben is megerősítették az alapfeltételezésünket. Jelen körülmények között a Bodrogköz középső területei túlnyomórészt a folyó aktuális vízszintje alatt fekszenek, fakadó-, ill. belvizei csak átemeléssel, a folyóba szivattyúzással vezethetők el. Ilyen körülmények között víz elvezetése körülményesebb, mint a vízpótlása. A Bodrogköz vízpótlása tekintetében a legcélszerűbb megoldást jelentő vízkivétel lehetősége a legkorlátozottabb. Az adatok elemzése, az adatsorok változásai arra engednek következtetni, hogy a Tisza vízgyűjtőjén a vízhiány az árvizeknél jóval súlyosabb, nehezebben kezel­hető problémát fog okozni a közeljövőben. Az adatok ezzel együtt arra is felhívják a figyel­met, hogy vízpótlás csak az árvizek vízfeleslegének megcsapolásával, mind teljesebb visszatar­tásával lehetséges. A szárazabb időszakok vízhozamai a vízigények kielégítésre elégtelenek.

Hasonló következtetésre jutunk akkor is, ha a szárazabb évek vízállásait és vízhozamait vesszük alapul. A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése c. megvalósíthatósági tervtanulmány adatai szerint Cigánd térségében az évenkénti visszatérésű árvizek magassága: 98,8 mBf. Tehát a Tisza legkisebb árvízi hozama mellett is nagy mennyiségű vizet lehetne kivezetni a területre.

A terület domborzati viszonyai, és a folyók vízállásainak vizsgálata alapján megállapítottuk, hogy a Bodrogköz maga alkalmasabb a víz megtartásán, illetve a vízszintingadozáson alapuló gazdasági haszonvételekre, mint a víz elvezetésén alapuló iparszerű mezőgazdálkodásra. A víz a teljes Bodrogközt alapul véve négy ponton vezethető be a rendszerbe:

  1. A Tice régi medrein keresztül évenkénti rendszerességgel a Latorcából, két-háromévenként pedig – megfelelő kiépítettség mellett – a Tiszából.
  2. A Szomotori-csatornán és a Kis-Karcsán át évenkénti rendszerességgel
    1. Alulról a Bodrog felől
    2. Felülről a Tiszából
  3. A Vásárhelyi-terv keretében kiépülő vésztározón keresztül a Tiszából, illetve a rendszer tovább fejlesztése esetén Tiszakarád térségében ugyancsak a Tiszából.

5 Az egyes vízpótlási lehetőségek vizsgálata

A vízpótlási rendszerek kiépítése nem lehet öncélú. Nem arról van tehát szó, hogy a Bodrogköz mezőgazdasági területeit ki kell vonni a termelésből, és oda vizet kel vezetni, hanem egy olyan komplex vízrendszer kiépítéséről, mely magában foglalja a kistáji vízkörforgásokat, és mely a víz visszatartása, tározása és a vízháztartás szélsőségeinek kiegyenlítése révén termeti meg a biztonságos gazdálkodás feltételeit. A vízpótláson, illetve a vízjátékon (a vízbőségek maximális hozama és a száraz időszakok vízminimuma közti különbségen) alapuló haszonvételek kialakítását elsősorban azokon a területeken javasoljuk, melyek rendszeresen eláraszthatók, viszonylag mély fekvésűek, jövedelmező képességük kicsiny, ugyanakkor differenciált ártéri haszonvételek kialakítására nyújtanak lehetőséget. A Felső-Bodrogközben egy ilyen jellegű medencét találtunk, míg az Alsó-Bodrogköz a maga teljességében ilyen medencék egymással többé-kevésbé összefüggő láncolata. E láncolatból a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztéséhez kapcsoltan a Cigándtiszakarádi tározórendszert választottuk ki.

5.1 Mintaterületek földrajzi lehatárolása

A két kiválasztott mintaterület alapvető jellegzetessége a belvíz-veszélyeztetettség, illetve a „kedvezőtlen termőhelyi adottságok”. Olyan területekről van szó, melyek talajszerkezete kialakulatlan, vízháztartása kedvezőtlen, száraz időszakban az aszály, nedves periódusban a belvíz okoz itt gondot. A területek jellemzője, hogy korábban mocsaras-lápos területek alakultak itt ki. Részben, mert belső, lefolyástalan medencékről, illetve olyan területekről van szó, melyeken az odaérkező vízmennyisége sokszorosan meghaladta a lefolyó víz mennyiségét.

5.1.1 A Felső-bodrogközi mintaterület

A Királyhelmec melletti Király-hegynek, illetve ma Nagykopasznak nevezett hegy nyugati lábától a Tarbuckáig terjedő belső medence alkotja a Felső-Bodrogköz mintaterületét. E medencét észak felől a Tice, dél felől pedig a Karcsa hátsága határolja. Egykor rendszeresen látogatták a Bodrog, illetve a Tice közvetítésével a Latorca és a Tisza, a Karcsa közvetítésével pedig a Tisza árvizei. Lefolyást csak a Karcsa alsó szakasza biztosított számára, részben a Kis-Karcsa (ma: Felsőberecki-főcsatorna) segítségével a Bodrog felé, részben pedig a Karcsa alsószakaszán Tiszakarád irányába, illetve a Hosszú-rét laposain át a Füzes-ér, a Török-ér és a Nagy ér közvetítésével a Bodrog, de főként a Tisza felé.

5.1.2 Az Alsó-bodrogközi mintaterület

Az Alsó-Bodrogközben két mintaterületet is kiválasztottunk. A felső mintaterület a Kis-Karcsa mentén található, melyre konkrét egy konkrét projekt-tervet is kidolgoztunk. A másik mintaterület a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztéséhez igazodva a tervezett Cigándtiszakarádi tározórendszer, felsőhatára a Cigándi-tározó keleti töltése, északi határa a Nagyrozvágy, Pácin Karcsa közötti út, illetve e települések belterülete határa, déli határa pedig a Sárospatakot Cigánddal összekötő út, illetve Tiszakarád és Tiszacsermely között a Tisza.

5.2 A víz bejuttatása a mintaterületre

A víz bejuttatásának körülményeit minden esetben külön-külön is vizsgáltuk. Igyekeztünk a már meglévő, vagy más érdekek mentén kiépítendő csatornákra összpontosítani. Ugyanakkor a vízbevezetésének tervezésekor a jól kivehető érmaradványok rehabilitálását is célul tűztük ki.

5.2.1 A Felső-Bodrogközi vízpótlás

A Felső-Bodrogköz medencéjébe három lehetséges útvonalon vezethetünk vizet. Mindhárom útvonalon a meglévő csatornarendszert kell kiegészíteni egy-egy rövid szakaszon. A Tice felől a meglévő csatornákon át a Latorca árhullámait lehet megcsapolni. Ehhez szükség volna a Tice vízpótló-rendszerének kiépítésére is.

A legmegfelelőbb vízpótlási lehetőség a Szomotori-csatorna igénybevétele mellett a Tiszából nyílna. Ez esetben a vizet a csatornán át részben a Kis-Karcsa medrébe vezethetnénk, részben közvetlenül a medencébe. A belső vízkormányzás lehetőségének megteremtésére a csatornába három szakaszoló műtárgy beépítésére volna szükség. Az elsőt a Kis-Karcsa és a csatorna találkozásához, a másodikat a csatorna medencébe torkollásához, míg a harmadik a medence Bodrog felőli kijáratához.

Rehabilitálható ér a Felső-Bodrogközben a Kis-Karcsa, melynek medrébe a medence vízpótláson alapuló működtetésétől függetlenül is vezethetünk vizet, ha a Szomotori-csatorna Tisza felőli végét megnyitjuk.

A rendszer teljes kiépítéséhez szükség van a Karcsa-holtág őrös felőli végének kitisztítására, egészen az Örös határában lévő hídig.

5.2.2 Az Alsó-Bodrogköz vízpótlása

Az Alsó-Bodrogköz több, egymással valamilyen mértékben összefüggő süllyedék halmaza. E mély fekvésű medencéket sok esetben alacsony hátságok választják el egymástól, melyeket több helyen is régi medrek, sőt szélesebb laposok is átszelnek. Olyan belső medence, melyet önmagában, más területektől elkülönítve is fel lehetne tölteni vízzel, nincs, vagy csak kis területre korlátozódik. Ilyen terület található a Felsőberecki-főcsatorna mentén, Kisrozvágy és Semjén határában, illetve Zemplénagárd térségében. Közülük a Felsőberecki-főcsatorna mentén található területtel foglalkozunk bővebben.

A Bodrogköz belső területeinek vízpótlása, csak töltések építés mellett képzelhető el. Részben, hogy a mintaterületet le lehessen határolni, és el lehessen különíteni a hagyományos gazdálkodással művelt területektől, részben, hogy a mélyebb területeken kialakított településrészek, és infrastruktúra védhető legyen. Mintaterületként így a Cigánd-tiszakarádi tározó térségét választottuk ki.

5.2.2.1 A Kis-Karcsa rendszere

A Kis-Karcsa (ma: Felsőberecki-főcsatorna) mentén sorakozó tavak, holtmedrek vízutánpótlását három mozzanat indokolja:

  1. Természetvédelmi célból — A Móka-domb alatt, a Tekerületnél, a Becskedi-erdő két oldalán a Folyás-érben, ill. a Fekete-híd alatt fekvő Karcsa holtágban vizes élőhelyek kialakítására ill. revitalizációjára nyílna lehetőség.
  2. Horgásztavak kialakítása — Alsóberecki és Karos községek között a Kánásban, ill. a Karcsa holtágban.
  3. Természetes rét-legelő öntözésre Alsó- és Felsőberecki között, ill. a Kánás mentén.

A fent jelzett helyeken ma különböző mértékben feliszapolt átereszek találhatók, melyek jelenleg egyfajta küszöbként szolgálva átengedik a vizet, de komoly vízkor­mányzásra, okszerű vízgazdálkodásra alkalmat­lanok. Ezért a fenti célok megvalósítása érdekében helyettük vízkivételi műtárgyak kialakítására volna szükség. E szerint az alábbi helyeken javasoljuk vízkivételi műtárgyak kialakítását, ill. felújítását:

  1. A Fekete-híd mentén a Karcsa határában található holtág vízpótlására.
  2. A Karos község felett a Tekerület alsó végén
  3. Karos község felett a Karos-szerdahelyi csatornába torkolló holtéren.
  4. Karos község alatt a Móka domb vonalában
  5. Karos és Alsóberecki községek között a Kánás felett, a tavat tápláló érnél.

5.2.2.2 A Cigánd-tiszakarádi tározó

A víz beeresztésére a Ricsei-főcsatorna torkolata körül kialakított műtárgyon keresztül kerülne sor. A vizet a Cigándi-tározóban a tározótér ideiglenes, néhány napig tartó túltöltése mellett tároznánk, majd részben a Karcsa, részben a Tisza felé engednénk vissza, részben pedig átvezetnénk a tározó alsó, Tiszakarád felé eső szakaszába.

6 A vízrendszer működése

A mintaterületek üzemrendjének alapja az árvizek szabta lehetőségek és a gazdálkodási igények összhangja. Első közelítésben azt mondhatnánk, hogy valamennyi olyan árvíz kiengedhető, melynek szintje a tározó térszintjeit meghaladja. E megközelítést egyrészt a vegetációs időszak, másrészt a gazdálkodás biztonsága érdekében pontosítjuk.

7 Az üzemrend és a vegetációs időszak összefüggései

A partokat meghágó, nagy területeket elborító árvizek a vegetációs időszakban általában károsak. A fű sarjadását, illetve a rügyek fakadását követő időszak vízborításai a kistáji vízkörforgások feltöltése szempontjából kisebb jelentőséggel bírnak, ezzel szemben elpusztíthatják a növényzetet.

Ezzel szemben a vegetációs időszak első szakaszában, közvetlenül a rügyfakadás előtt levonuló árhullámok kivezetése e szempontból előnyös volna, ideértve a májusi zöldárat is.

Összegezve azt mondhatnánk, hogy a télvégi, kora tavaszi árvizek kivezetése kifejezetten előnyös, ezzel szemben a nyári, kora őszi (betakarítás előtti) árvizek kivezetése káros, míg a késő őszi (betakarítás, illetve vegetációs időszak utáni) árvizek kivezetése semleges, illetve a felszíni vízkészletek gazdagítása szempontjából előnyös hatású.

8 A gazdálkodás rendje felöli megkötések

A víz be- és levezetését azokon a területeken, ahol a gazdálkodási szerkezet és a tulajdonviszonyok a az ártéri tájhasználat rendjéhez igazodnak, a gazdálkodás nem befolyásolja. Ilyen területeket azonban csak elvétve találunk, ezért a vízellátás tervezésekor tekintettel kell lennünk a gazdálkodás biztonságára is. Tekintettel arra, hogy e területeken elsősorban legeltető állattartásra alapozhatjuk a mezőgazdálkodást, a vízborításnak ehhez kell igazodnia, azaz: április 24. és szeptember 24. között a terület nem árasztható.

A rendszeres tározás nem öncélú, nem is önkényes. Komoly ökológiai alapokon nyugszik. A Tisza menti élővilág együtt fejlődött a folyókkal. A vizek évenkénti áradásai, a folyó és ártere közti állandó kétirányú kapcsolat a mindennapok szerves részévé vált. Olyannyira, hogy a medence szárazabb, belső síkságain a vegetációs vízigények kielégítésében az árvizek által táplált ún. kistáji vízkörforgások nagyobb szerepet játszottak, mint a csapadék. Ezek a vízcsapdák adták a XIV-XV. század körüli időszakig az Alföld számos, gyakran magával a Tiszával is vetekedő belső folyójának, folyóágának vízutánpótlását. A kistáji vízkörforgások sérülése előbb e folyóágak időszakossá válásához, eltűnéséhez, utóbb a feliszapolódott folyók és erek völgyeinek elmocsarasodásához, a XVIII-XIX. századra szinte az egész Alföldre kiterjedő vadvízország kialakulásához vezetett. A XIX. századi állapotok alapvető jellemzője volt, hogy a terület egyaránt szenvedett a víztől és a vízhiányától. Ez az alapja annak a mára már közismert szólásnak, miszerint:

„Két Isten kellene ennek a tájnak, egyik, hogy árassza, a másik, hogy szárassza”.

A szélsőségek eluralkodása az adott esetben az ártér, mint természetes rendszer „lengésére” utal. E rendszerlengés a folyók vízjárásában is megmutatkozott. Ezeken az állapotokon a XIX. század második felében végrehajtott mederrendezések sem változtattak. A szélsőségek tovább növekedtek. Százötven év elteltével is érvényes az a megállapítás, hogy az Alföld a víz s az aszály kettős szorításában vergődik. Jelenleg egy-egy száraz esztendőben a vegetációs vízhiány meghaladja a 200 mm-t. Ami a Tisza egykor volt 2 millió hektárnyi árterületére vetítve 4 milliárd m3-nyi vízmennyiségnek felel meg, biztonságos pótlásához azonban – a jellemző légköri aszályra, párolgási és szállítási veszteségekre is tekintettel – megközelítőleg e mennyiség másfél-kétszeresére volna szükség. És bár a Tisza egy-egy árvizes időszak alatt ennél lényegesen több vizet is szállíthat, a nyári 160-200 m3/s körül alakuló (szegedi) vízhozama mellett összességében a szükséges vízmennyiség töredékét lehet csak biztosítani. Vizet csak akkor lehet visszatartani, amikor az egyébként is van. Az okszerű vízgazdálkodás során nem mondhatunk le az árvizek által szállított pillanatnyi vízfeleslegről, mely – ha a területünkön maradna – igen jól jöhetne az aszályos hónapokban. Ökológiai, tájgazdálkodási oldalról a vízrendezések célja nem lehet más, mint a szélsőségek kiegyenlítése, a kistáji vízkörforgások helyreállítása, és egy olyan vízrendszer kiépítése, mely lehetővé teszi e vízcsapdák feltöltését, s csak a fennmaradó fölösleget vezeti le az Alföldről. E rendszer az egykori természetes ártér folyamatait idézi, csak szigorúan szabályozott, a gazdálkodási, természetvédelmi igényekhez igazított formában. A rendszeres vízkivezetéssel gyakorlatilag felélesztjük a nyugvó árteret. E módszer lényege szerint az ártér reaktiválás szabályozott víz kivezetéssel.

A rendszeres vízpótlás lényege tehát a kistáji vízkörforgások vízigényének kielégítése. E körforgás vízigénye ezzel együtt víztározó képessége annál nagyobb, minél közelebb állnak egyes társulásai a klí(ma)max(imum) állapothoz. Az egészséges, fejlett rendszerek tehát ritkán jelentkező nagy mennyiségű csapadékból, vagy egy-egy áradásból is kielégíthetik vízszükség­letüket, míg a szukcesszió kiindulási pontjához közeli társulások (ilyenek a mezőgazdasági kultúrák is) egyenletesebb víz eloszlást követelnének meg. Mindez azt jelenti, hogy az egykori ártereken az egészséges vízellátás érdekében területi kompromisszumra van szükség. Pontosan meg kellene határozni azokat a területeket, melyeken a természetes társulások klímax állapota helyreállítható, le kellene határolni ezek védőzónáját, és azokat a területeket, ahol a jelenlegi gazdálkodás vagy változatlan, vagy az ún. ökológiai, korábbi elnevezésén biogazdálkodás igényeihez igazított formában folytatható. E terület- és vidékfejlesztési, illetve ökológiai szempontból nélkülözhetetlen kompromisszumra a VTT tározók egyértelmű megoldást adhatnak. E szerint a tározók területe egyben a táji elemek helyreállításának közege is volna, míg az öblözeteknek a tározón kívül eső mélyebb vonulatai, illetve azok a térségek, melyeken a fakadó és belvizek elvezetése épp a tározó miatt elnehezül, képezhetnék azt a védőövezetet, melyben a táj helyreállításához és a gazdálkodáshoz fűződő össztársadalmi érdekek egymást kiegészítve érvényesülhetnének, míg az öblözetek magasabban fekvő régiói maradhatnának a jelenlegi gazdálkodás térségei. Ugyancsak e területekre kellene korlátozni a zöld- és barnamezős beruházásokat, különleges ipari létesítmények kialakítását, stb.

A táji elemek helyreállításához fűződő össztársadalmi érdeken túlmenően a rendszeres tározás alapvető vidékfejlesztési és gazdasági célok mentén is értelmezhető. A természetes öntözés­hez kapcsolható gazdasági haszonvételek, a turisztikai vonzerő fejlesztése mind-mind jelentősen befolyásolja a tározás módját, a tározók igénybevételét.

Mindezek tükrében a rendszeres tározás esetén az alábbi feltételeknek kell teljesülniük:

  • A klímax társulások érdekében történő vízpótlás egyszeri, nagyobb tömegű vízmennyiség gyors végigvezetését igényli a területen, leginkább rügyfakadáshoz kapcsoltan. Lényeges, hogy a víz ne rekedjen meg a területen, illetve csak a mélyebb vonulatokban, a vizes élőhelyként hasznosított tavak, erek, lápok, stb. medrében maradjon vissza.
  • Az egyes gazdálkodási haszonvételek egymástól eltérő vízigényét külön-külön kell górcső alá venni.
    • A rét-, legelőgazdálkodás differenciált elöntést követel meg. A legelőként használt területeket április közepéig, míg a kaszálókat május elejéig célszerű a víztől felszabadítani.
    • A szántó és kertművelés, és a gyümölcsények vízigénye, illetve területeinek eláraszthatósága közel azonos a rétek és legelők esetében meghatározott formával.
    • A halászat vízigénye a halak ívási időszakához kötött. A pontyfélék esetében ez április vége, május eleje. Ha lehetőség adódik rá, célszerű ilyenkor is kiengedni a vizet a területre, ügyelve arra, hogy más gazdálkodási érdeket ne sértsen. Azaz a víz a legelőket már ne borítsa el, ugyanakkor az erek, a tavak, és a környezetükben található halbölcsőnek alkalmas területek a szükséges ideig víz alatt maradjanak.
  • A turisztikai és jóléti célú vízpótlás elemi érdeke, hogy megfelelő vízcseréjű, állandó vizű tavak, illetve vízi túra forgalom esetén e tavak és az élővizek között állandó kapcsolatot teremtő erek, csatornák álljanak rendelkezésre.

E vízigények kielégítése érdekében olyan belső vízkormányzási rendszerre van szükség, mely

  1. összeköti a megfelelően tagolt térszinteket
  2. képes a vizet a kívánt időben biztonsággal végigvezetni a tározók mélyebb vonulatain
  3. alkalmas a vízfelesleg vissza-, illetve továbbvezetésére.

A vízpótlás tájgazdálkodási (és az egykori árterek foltdinamikájára tekintettel ökológiai) szempontból akkor a legeredményesebb, ha a tározó felszíne megfelelően tagolt, s az árasztás idején a gyorsan felmelegedő sekélyvizű elborítások mellett, tisztavizű, mély vonulatok is előfordulnak. E téren az egykori tájformákhoz igazodva megkülönböztethetünk:

  • Mélyárteret
  • Alacsony árteret
  • Magas árteret
  • Ármentes szintet
9 Mélyártér

Mélyártérnek azokat a térszinteket nevezzük, melyek a folyó legkisebb vízállásai alatt, vagy annak közelében helyezkednek el. Így az Alsó-Bodrogközben a Tisza legkisebb vízállásai Bf. 94,5-93,9 közötti értékek körül alakulnak. E térségben tehát a Bf. 94,5 alatti területek jelentik a tényleges mélyárteret. Ezek azok a térségek, melyeken nyílt vízfelületek és vizes élőhelyek alakíthatók ki, amennyiben összekötjük őket egymással és a Tiszával. A mélyártér megléte és elhelyezkedése tehát döntően befolyásolja a belső vízkormányzási rendszer kialakítását és a tározó üzemeltetését. A Felső-Bodrogközben ilyen területek nincsenek, de a kiválasztott belső medence mélyebb területei, egykori tavai és azok környéke rendszeres vízpótlás esetén megfelelő vízkormányzás mellet a vízelvezető csatornák küszöbszintjének beállításával mélyártérré tehető. Ebben az esetben a mélyártér szintjét e csatornák küszöbszintje határozza meg.

10 Alacsony ártér

Azon területek, melyek a legkisebb árvizek esetén is víz alá kerülnek. Természetes árasztás esetén elborításuk szintje meghaladhatja az 1 m-t, és a víz viszonylag hosszabb ideig, 10-14 napig is rajtuk maradhat. A Tisza szélsőséges vízállásai miatt az alacsony ártér szintjeit nem a Tisza mindenkori vízállásaihoz, hanem a tározás üzemvízszintjeihez kell mérni, melyet úgy kell meghatározni, hogy a tározón belüli vízszintingadozás vízpótlás esetén ne érje el a 2 m-t. A Bodrogköznél maradva, ha a Tisza legkisebb vízállásai Bf. 94 m körül alakulnak az üzemvízszintet Bf. 95,5 m körül kell maximálni. Ekkor az alacsony ártérnek megfeleltethető szintek 94,5 és 95,5 m között feküdnek.

11 Magas ártér

Azok a területek, melyeken rövidebb ideig, 5-7 napig tartó elborítással, és jellemzően 1 m-nél alacsonyabb vízszintekkel számolni.

12Ármentes szint

Azon területek, melyeket a természetes árasztás nem érint.

Az egyes ártéri szintek elkülönítése és a fenti jellegzetességek szerinti csoportosítása elsősorban a vízpótlás, a gazdálkodás, illetve az ártéren kialakítható és fenntartható vizes élőhelyek szempontjából lényeges. Az egyes szintekhez más-más jellegű természeti területek, élőhelyek, és ehhez mérten, más-más haszonvételek kapcsolódhatnak. Azokban a tározókban, melyekben a szintkülönbségek jelentősebbek, az üzemvízszint magasabb, az egyes ártéri szintek közti különbség pedig nagyobb lehet.

12.1 A rendszer működése a Felső-Bodrogközben

A Felső-Bodrogközben vízpótláson alapuló gazdálkodási rendszer kialakítására a két hegy között lévő süllyedék, belső medence a legmegfelelőbb (16. ábra). Itt a településszerkezet és a kiépített infrastruktúra sem akadályozza a táj-használat megváltoztatását, illetve az előzetes felmérések szerint ezek védelme nem igényel komolyabb beruházást, a vízmennyiségek és az elborítási szintek vízkormányzással meghatározhatók, illetve tarthatók. A rendszer tehát viszonylag kis költséggel kialakítható, és fenntartható.

16. ábra: Felső-Bodrogköz zárt medencéje

A mintaterületként javasolt medence viszonyai rendkívül kedvezőek. A víz három irányból is biztonságosan bejuttatható, és két irányba is levezethető. A települések a medence peremén helyezkednek el. Egyetlen komoly problémát a medence közepét átszelő vasútvonal jelentene, ami azonban kiemelt töltésen fut. A töltésen lévő átereszeknek köszönhetően azonban komoly terhelésnek ez sem lenne kitéve. Ezt az előfeltevést azonban megfelelő szakértői vizsgálatokkal ellenőrizni kell.

12.1.1 A vízbejuttatásának körülményei

A rendszerbe három irányból érkezhet víz, mindhárom irányból meglévő csatornán keresztül. A legjelentősebb vízbevezetési útvonalat a Szomotori-csatorna kínálja, hisz mind a Tisza, mind a Bodrog felől jelentős mennyiségű víz engedhető be rajta. A Tisza felől vízbeeresztő műtárgy kiépítésére és a Tisza hullámterén átvezető csatornaszakasz kiépítésére volna szükség, a 17. ábrán jelzett módon. Az ábrán valamennyi vízbeeresztési lehetőséget feltüntettük. X-szel jelöltük a szakaszaló, Z-vel a beeresztő műtárgyakat. A Tisza felőli beeresztési lehetőség kiépítésével lehetővé válik a Kis-Karcsa felső szakaszának szinte teljes rehabilitációja. Ehhez a Szomotori-csatorna tisztítása mellett a Kis-Karcsa meder találkozási pontján egy szakaszoló műtárgy beépítése szükséges, továbbá a Kis-Karcsa medrének legalább részbeni tisztítása, a növényzet kitermelése és elhordása, helyenként pedig a meder mélyítése. A Bodrog felőli vízbeeresztés is megoldható, itt csak a beeresztő műtárgy kiépítésére volna szükség.

A harmadik útvonalat a Tice felőli csatorna-rendszer kínálja. Ez a lehetőség a Tice program megvalósulása esetén nyílna meg.

17. ábra: A víz bejuttatásának körülményei

18. ábra: állandó tavak kialakítása

A vízkivezetésére a Karcsa alsófolyásai alkalmasak. Itt kapcsolódhatna össze a Felső- és az Alsó-Bodrogköz táj-rehabilitációja. A víz a Kis-Karcsán a Bodrog, a Karcsán, illetve a Dió-éren és a Pácini-csatornán a Tiszakarádi-tározó felé lehetne továbbvezethető. Ez utóbbi útvonal az Alsó-Bodrogköz vízpótló rendszerének kiépülése esetén két irányú is lehetne.

12.1.2 A rendszer feltöltése az egyes térszintekhez viszonyítva

A Nagykövesd és Bodrogszentes között elterülő medence legmélyebb pontja 94,5 mBf. körül található. E térszint azonban minimális kiterjedésű. A térszintek vizsgálata során az első jelentősebb elárasztási lehetőséget a 95,00 mBf. körül találjuk. E szinten mintegy 15 ha összterületű, jelen formájában 0,05 millió m3-nyi víz befogadására alkalmas állandó tavat lehetne kialakítani. Ennek érdekében szükség volna a területek mélyítésére, az adott térszint tagolására. (18. ábra)

A következő képen (19. ábra) a terület minimális elöntését jelenítjük meg. Ahhoz, hogy a területen ártéri tájgazdálkodást lehessen szervezni, minden éven legalább ekkor elöntésnek kell lennie.

  1. A minimális elöntés szintje: 96 mBf.
  2. Legnagyobb vízmélység: 1,5 m
  3. Elöntött területek kiterjedése: 497 ha
  4. Befogadott vízmennyiség: 1,25 millió m3
  5. A vízmennyiséghez társuló összes vízbeeresztő kapacitás 14-15 m3/s.

19. ábra: A rendszer minimális feltöltése

A maximális vízmennyiséget a 20. ábrán jelenítettük meg. Az ehhez társítható adatok a következőképpen alakulnak:

20. ábra: A rendszer maximális feltöltés mellett:

A

  1. maximális elöntés szintje: 96,8 mBf
  2. Legnagyobb vízmélység: 2,3 m
  3. Elöntött területek kiterjedése: 1956 ha
  4. Befogadott vízmennyiség: 11,00 millió m3
  5. A vízmennyiséghez társuló összes vízbeeresztő kapacitás 20-25 m3/s.

12.1.3 A rendszer működése

A Tisza és a Bodrog tavaszi árhullámaiból a jelzett kapacitás mellett 2-5 napon át kellene beengedni a vizet a területre. Nagyobb árhullámokból hosszabb ideig is lehet csökkenő kapacitás mellett engedni a vizet, ez esetben azonban a belvizek és fakadó vizek mennyiségére, továbbá az alsó, magyarországi területek befogadó képességére is tekintettel kell lenni. Az előzetes felmérések szerint a Karcsa teljes rehabilitációja után, ami magában foglalja az egykori folyó felső és alsó holtágának teljes rehabilitációját, ami az Örös menti szakasz továbbá a Kis-Karcsa torkolata körüli rész kotrását, egyébként pedig a vízpótlásának biztosítását, illetve az alsó szakaszon a Felsőberecki-főcsatorna rekonstrukcióját, a Karcsa kotrását, és a víz visszavezetését biztosító Tisza menti műtárgy kiépítését jelenti, mintegy 9-10 millió m3 víz átvezetésére nyílik lehetőség. E mennyiséget dinamikus modell-számításokkal pontosítani kell, illetve a vízátvezetést az egyes árvizek lefolyására tekintettel forgatókönyveket kell készíteni.

13 A vízpótlás gazdasági jelentősége

Az ártéri tájgazdálkodás a Kárpát-medence folyói mentén honos hagyományos gazdálkodási forma volt. A gazdálkodás haszonvételei a vízjáráshoz igazodtak, és nagy szerepük volt egyes ártéri élőhelyek kialakításában, fenntartásában. A tavak, rétek, legelők, tájspecifikus erdők, az ún. gyümölcsények e gazdálkodási formának köszönhették létüket, fennmaradásukat, miként folyóink egykorvolt legendás halbőségét is elsősorban az ártéri halászat eredményezte.

A tájgazdálkodási rendszer egyes elemeinek támogatásával egyfelől az egykori ártéri táj rehabilitálását célozzuk meg az erre alkalmas területeken, másfelől a bel- és árvízzel veszélyeztetett területeken kívánunk a jelenleginél biztonságosabb gazdálkodást nyújtó mezőgazdasági szerkezetet kialakítani.

Az ártéri tájgazdálkodás, mint gazdálkodási rendszer megszervezésére csak ott van lehetőség, ahol elegendő mennyiségű rendszeresen pótolható víz áll rendelkezésünkre. Így elsősorban a folyók mélyebben fekvő árterein, a vízlépcsők visszaduzzasztása által érintett területeken, a nagyobb nyílt ártereken, mint amilyen a Bodrogzug a Tisza, a Gemenc a Duna mellett, illetve a kisebb folyók holtágakkal, mellékvizekkel tarkított még szabályozatlan, avagy kevésbé rendezetett szakaszain így a Rába, a Bodrog, esetleg a Sajó és a Hernád mentén. Részleteiben megvalósítható a folyók hullámterein, nagyobb – esetenként a belvizek tározására használt – tavak, holtágak mentén, ahol a folyóval való állandó vagy részleges kapcsolat biztosítható. Így pl. a Szamos, a Körösök és a Dráva egyes szakaszain. Ugyanakkor az alkalmasságot minden egyes esetben külön is vizsgálni kell.

A teljes rendszer működésének alapfeltétele az évenként ismétlődő rendszeres vízborítás, így a rendszer egészének kiépítésére elsősorban ott van lehetőség, ahol megfelelő vízkormányzási rendszer segítségével a folyamatos vízutánpótlás biztosítható. Az ilyen területeken a tájgazdálkodás alapja a vízkormányzó rendszer üzemterve, melyben a vízzel, vízpótlással, az elöntéssel, s az esetleges más irányú (pl. bel- és árvízvédelmi célú) elöntéssel kapcsolatos valamennyi kérdést szabályozni kell, ideértve a rendszer fenntartásán és üzemeltetésén túl az egyéb célú igénybevétel esetén bekövetkező károkért való felelősséget és a kártérítések formáját, fajtáját és mértékét is.

Az ártéri tájgazdálkodás jellegénél fogva részben egyes élőhelyek fenntartásához, részben pedig környezetkímélő, főként a vizet szennyező, halakra veszélyes anyagok használatát mellőző mezőgazdálkodási technikák alkalmazásához kapcsolódik. Természetesen mindkét elemnél meghatározó a víz jelenléte. Az árterek egyes térszintjeit ennek megfelelően az alábbiak szerint határozhatjuk meg:

  • Mélyártér – a folyók kisvízszintje körüli, mély fekvésű területek, melyek az év nagy részében víz alatt állnak, vagy eláraszthatók. (Előfordulhatnak kisebb, jelentősen nem beágyazódott medrű folyók mentén, vagy a vízlépcsők visszaduzzasztási sávjában)
  • Alacsonyártér – az évek nagy részében a folyók árvizei alá kerülő elárasztott (hullámtéri) avagy elárasztható (ártéri) területek, ahol a tényleges, vagy a lehetséges vízborítás mértéke meghaladja, meghaladhatja az 1m-t.
  • Magasártér – az évek több mint a felében (10 évből legalább 5-6 évben) a folyók árvizei alá kerülő (hullámtéri) vagy elárasztható (ártéri) területek, ahol a tényleges vagy lehetséges vízborítás mértéke ideális esetben 0,7m alatt marad.

A folyók szélsőséges vízjárásának következtében az ártéri tagozódás csak rehabilitált mentett ártereinken tartható, a vízjárás csak itt szabályozható, miért is a vízjárás szélsőségeiből fakadó károkat a hullámtereken gazdálkodók maguk viselik.

13.1 Térszint élőhelyek természetvédelmi kezelés haszonvételek általános konkrét összességében adott társulásra vonatkoztatva Mélyártér nyílt vízfelület nyíltvizű tavak rendszeres vízpótlás biztosítása, természetes halszaporulat fenntartása, betelepítési tilalom vízpótlás, csatornatisztítás, −karbantartás Halászat, rekesztés, horgásztatás, vadászat hínárosok lebegő és rögzült hínártársulások   víztisztítás, hínárszárítás komposzt-előállítás, sulyom feldolgozás mocsarak zárt nádasok, gyékényesek rendszeres vízpótlás biztosítása, haltelepítési tilalom, megfelelő időszakban történő vágás, kaszálás nádvágás, égetés tilalma nád, gyékényfelhasználás harmatkásás, tavikákás égetés tilalma harmatkása (inkább turisztikai célú) étkezési célú felhasználása, dísznövénykertészet zsombékosok kaszálás ridegállattartás (alom) és egyes növények (inkább turisztikai célú) étkezési célú felhasználása, magassásosok kaszálás ridegállattartás (alom) szürkemarhatartás bokorfüzesek, láperdők fűz és nyírlápok rendszeres vízpótlása biztosítása égetés megakadályozása égetés tilalma, szukcesszió segítése   égerlápok, égeres mocsárerdők   bokorfüzesek fűzvessző, élőhelyhez nem köthető haszonvételek energiaültetvényt alacsony ártér üde rétek, rétlápok üde és nádasodó rétlápok, láprétek rendszeres vízpótlás biztosítása, megfelelő időben történő kaszálás, égetés megakadályozása kaszálás ridegállattartás kiszáradó kékperjés láprétek kaszálás ridegállattartás mocsárrétek kaszálás ridegállattartás puhafa ligetek fűz és nyárligetek vízpótlás biztosítása, szukcesszió elősegítése, tájidegen fajok kitermelése szukcesszió segítése, szálaló vágás, tájidegen fajok kitermelése erdei gyümölcsök, gyümölcsények, erdőgazdálkodás (szálalás, tájidegen fajok kitermelése)
Térszint
élőhelyek
természetvédelmi kezelés
haszonvételek általános konkrét összességében adott társulásra vonatkoztatva Magas ártér keményfa ligetek köris-szil-tölgy ligetek vízpótlás biztosítása, szukcesszió elősegítése, tájidegen fajok kitermelése szukcesszió segítése, szálaló vágás, tájidegen fajok kitermelése erdei gyümölcsök, gyümölcsények, erdőgazdálkodás (szálalás, tájidegen fajok kitermelése) égerligetek   élőhelyhez nem köthető haszonvételek szántó, kert ármentes szint       nyílt száraz gyepek évelő nyílt homokpusztai gyepek legeltetés, megfelelő időben történő kaszálás, égetés tilalma, meggátlása legeltetés, kaszálás ridegállattartás zárt száraz és félszáraz gyepek alföldi sztyepprétek legeltetés, kaszálás ridegállattartás üde lombos erdők Alföldi gyertyános tölgyesek és üde gyöngyvirágos tölgyesek szukcesszió elősegítése, tájidegen fajok kitermelése szukcesszió elősegítése, tájidegen fajok kitermelése erdei gyümölcsök, gyümölcsények, erdőgazdálkodás (szálalás, tájidegen fajok kitermelése) élőhelyhez nem köthető haszonvételek szántó, kert Élőhelyfenntartáshoz kötődő haszonvételek

A tájgazdálkodási rendszer kidolgozásának egyik legfontosabb eleme az egykori ártéri élőhelyek, közülük is kiemelten a vizes élőhelyek és a természetes erdőtársulások, továbbá a tájspecifikus gyümölcsények visszahonosítása és fenntartása. A haszonvételek egy része emiatt egyben természetvédelmi kezelést is szolgál, vagy ahhoz szorosan kapcsolódik. Ezen haszonvételek elsősorban az élőhelyek fenntartását és védelmét célozzák.

13.1.1 A mélyártér haszonvételei

A mélyártéren elsősorban a vízhez és a vízrendszerhez köthető haszonvételek jelenhetnek meg, úgymint:

  1. ártéri halászat
  2. réti halászat
  3. hínárhasznosítás
  4. nádlás
  5. sáshasznosítás
  6. láperdők természetvédelmi kezelése
  7. fűzvesszőtermesztés

13.1.1.1 Ártéri halászat

Az ártéri halászat a halak természetes szaporodását elősegítő, a halivadék leválasztásán alapuló halászati módszer. Feltételei mindenütt adottak, hol valamely jelentősebb vízfolyás mellett állóvizek találhatók. A módszer lényege, hogy a folyó mentén sorakozó tavakat ívási időszakban túltöltjük, a szegélyező laposokban halbölcsőket hozva létre. A túltöltésre igénybe vehetők a terület nem szennyezett belvizei is, de ez esetben is szükséges az élővízzel való időszakos kapcsolat a halállomány frissítése érdekében.

A túltöltött tavakból a vizet az ívást követően a folyó vagy a folyóval érintkező csatornák felé lehet levezetni. Ilyenkor a tavak leeresztő nyílásait halrácsokkal kell lezárni. A halrácsok nyílásait úgy kell meghatározni, hogy azon a méreten aluli hal és az ivadék visszajuthasson az élővízbe. A tavakban visszatartott halakat elsősorban horoggal, másodsorban varsával, tapogatóval, emelőhálóval vagy kézzel lehet kifogni. Gyalommal, kerítőhálóval halászni csak a jelentősebb (ide kellene valamilyen területei korlát) …ha területű állandó vizű tavakban lehet. Halak betelepítése azonban tilos!

A kiapadó tavak vizét kiszáradásuk előtt lehetőség szerint teljes egészében le kell ereszteni. Leeresztés előtt a halrácsokat el kell távolítani. Leeresztéskor a leeresztő csatornákban a halfogás tilos. A le nem ereszthető vizekből az őshonos halfauna méreten aluli állományait vissza kell juttatni az élővízbe, a méreten felüli s a behurcolt halak egyéb korlátozás nélkül hasznosíthatók.

13.1.1.2 Réti halászat

Az elborított laposok, visszamaradó sekély hullámtéri, vagy elárasztott ártéri rétek, erősen feltöltődő tavak, mocsarak, nádasok halászata. Alapja a mély fekvésű területek rendszeres és tartós elárasztása. E haszonvétel csak ott vehető igénybe, ahol a vízborítás mértéke az évek nagy részében meghaladja a hat hónapot, függetlenül attól, hogy módszerei az elborítás ideje alatt az egy-két hétig víz alatt álló területeken is alkalmazhatók.

Az elárasztott területen halcsapda (vész – más néven: vejsze) állítható fel. A csapdákat rendszeresen ellenőrizni kell, mert a fogságba esett hal meleg időben hamar beledöglik, s az ilyen helyeket a többi hal elkerüli, és a vész többet nem fog.

A réti halászat eszközei közül megengedett a tapogató használata. Csíkvarsa beállítása azonban tilos.

Ugyanarra a területre réti halászat mellett más haszonvétel, pl. nádlás, hínár-, sulyomhasznosítás csak akkor igényelhető, ha az eltérő haszonvételek érdekében külön tevékenységre, pl. csatornakialakításra és fenntartásra van szükség.

13.1.1.3 Hínárhasznosítás

Csatornák, nyíltvizű tavak természetes vízpótlásának megteremtése és a felszaporodó hínárnövényzet kitermelése és hasznosítása.

  1. Komposztkészítés

Lényeg, a csatornák illetve a nyílt vízfelületek tisztítása, a kiszedett hínárnövényzet szárítása és komposztálása

  1. Sulyomhasznosítás

A sulyom termésének fogyasztása (vízi gesztenye)

13.1.1.4 Nádlás

Nádas tavak vízpótlásának megteremtése és fenntartása. A nádasok rendszeres vágása. (télen, befagyott vizeken, a jég felett.) Égetés, vegyszerezés tilos.

13.1.1.5 Sáshasznosítás

Sás kaszálása, kisbálák készítése biomassza nyerés céljából, vagy kévébe kötése kazlak és boglyák fedésére.

13.1.1.6 Láperdők természetvédelmi kezelése

Nem kell tenni semmit, lecsapolni, vegyszerezni tilos, csak ott, ahol ilyen meglétét a természetvédelmi hatóság igazolja.

13.1.1.7 Fűzvesszőtermesztés

Botoló füzek kialakítása a bokorfüzesekben és a vesszők rendszeres szedése. Nem változtathatja meg az élőhely jellegét. Vegyszerezni, égetni tilos.

13.1.2 Az alacsonyártér haszonvételei

Az alacsony ártér az a terület, melyet évenkénti rendszerességgel 1 m körüli magasságban a folyók árhullámai elönthetnek. Valamennyi haszonvételnél alaptevékenység a vízborítás eltűrése. Lehetséges haszonvételei:

  1. Mocsárétek használata
  2. Puhafa ligetek

13.1.2.1 Mocsárrétek

Az alacsony ártér rétjeit jellemzően kaszálóként kell hasznosítani. A területet június 15-e előtt kaszálni tilos. Tilos vegyszerezni, égetni, első kaszálás előtt legeltetni. A sarjú legeltetése megengedett. Ennek hiányában a sarjúszénát is le kell takarítani.

13.1.2.2 Puhafaligetek

Elsősorban természetvédelmi kezelést jelent, szukcesszió elősegítése őshonos cserjék, fűz- és nyárfajok betelepítésével. Szegélysávjában és a magasabb részein elborítást tűrő gyümölcsfajták telepíthetők. Szálaló vágás, öregfákba gomba oltható.

13.1.3 A magasártér haszonvételei

Magasártér, melyet az évek egy részében rövid ideig 07-05m körüli, vagy alacsonyabb víz boríthat, de a vízborítás el is maradhat. Jellemző élőhelyei:

  1. Üderétek
  2. Keményfa ligetek
  3. Gyümölcsények

13.1.3.1 Üderétek

Kaszálás és legeltetés egyaránt megengedett. Legeltetés Szent György nap után, sávosan. Gyomok, cserjék irtása, de delelésre szolgáló ligetek, facsoportok fenntartása. (20%-ban)

13.1.3.2 Keményfa ligetek

Elsősorban természetvédelmi kezelést jelent, szukcesszió elősegítése őshonos cserjék, kőris-, szil- és tölgy betelepítésével. Szálaló vágás, öregfákba gomba oltható. Ide is kellene minimális terület. Mondjuk az alábbiak szerint:

Azokon a területeken, ahol a közös kezelés alá eső puha- és keményfa ligetek összterülete meghaladja a 300 ha, a ligetek tisztások aránya pedig ezen belül is a 70-80%-ot, akkor a kifizetések összege emelkedhet.

13.1.3.3 Gyümölcsények

Gyümölcsfákkal elegyes ártéri erdők kialakítása, jellemzően az alacsony- és magasártér peremvidékén. Alapja, hogy a Kárpát-medence éghajlata túl száraz az alma és a körtefajták termesztéséhez, az ártér mikroklímája és vízáramlásai viszont megfelelő nedvességet és párát biztosítanak e gyümölcsöknek.

Elhelyezés: erdők szegélyében, tisztásokon, vagy a természetes erdő ritkításával, elegyesítésével.

Telepítés: vadalanyok telepítése magszórással, majd helyben oltás. Csemete telepítése ellenjavalt.

Kezelés: szegélyeken, tisztásokon kaszálás, gyümölcsfák aljának tisztítása.

Vegyszerezés, elegyetlen telepítés tilos. Metszés: tetszés szerint.

13.1.4 Az ármentes szint haszonvételei

Az ártéri szigetek, vízzel körülvett, de a víz által el nem borított területek. Élőhelyei:

  1. Száraz gyepek
  2. Üde lombos erdők
  3. Gyümölcsények

13.1.4.1 Száraz gyepek

Elsősorban legeltetés, másodsorban kaszálás. Legeltetés Szent György nap után, gyomok, cserjék irtása. De cserje sávok, delelésre szolgáló ligetek, facsoportok fenntartása. (20%-ban)

13.1.4.2 Üdelombos erdők

Na ilyenek nincsenek, mert mindet kiirtották. Mutatóba akad egy-két „természetközeli állomány” ezeket kellene védeni.

13.1.4.3 Gyümölcsények

Az ártér és az ármentes szint szegélyén, üde erdőkben. A gyümölcsfák aranya itt kisebb.

Elhelyezés: erdők szegélyében, tisztásokon, illetve erdők elegyesítésével.

Telepítés: vadalanyok telepítése magszórással, majd helyben oltás. Csemete telepítése ellenjavalt.

Kezelés: szegélyeken, tisztásokon kaszálás, gyümölcsfák aljának tisztítása.

Vegyszerezés, elegyetlen telepítés tilos. Metszés: tetszés szerint.

13.2 Élőhelyhez nem kötödő haszonvételek

Szántó- és kertgazdálkodás. Lényege a tavaszi árvizek levonulása után kisebb, fákkal határolt, gyümölcsös és zöldséges kertek, illetve fák és erdők közé ékelt kisebb kiterjedésű szántó mozaikok használata.

Alapja: a kora tavaszi vízborítás eltűrése.

13.2.1 Kert

A folyók nyílt árterén, hullámterén, illetve vízzel árasztott területeken 800-1600 öl körüli kiterjedésű részben gyümölcsfákkal szegélyezett, zöldség és burgonyatermesztésre szánt területek.

Kezelés: gyümölcsfák esetében:

Fák magvetéssel, helyben oltással, illetve oltványok ültetésével egyaránt telepíthetőek, vegyszerezés a biotermesztés szabályai szerint, azzal hogy az árhullám levonulása előtt vegyszerezni tilos.

Fák aljának, és a zöldségeskertként nem használt terület kaszálása kötelező.

Zöldséges kert: fák közötti rész kertként való művelése, zöldségtermesztés bioművelés szabályai szerint, öntözés megengedett.

13.2.2 Szántó

A folyók árvizei, illetve árasztás által elborított területeken erdőkkel, rétekkel, kertekkel, csalitokkal tarkított szántó mozaikok. Alapja a vízborítás eltűrése.

Az összefüggő szántó területek kiterjedése nem haladhatja meg a 2 ha-t. A táblákat a térszinteknek megfelelő élőhelyekkel: tavakkal, bokorfüzesekkel, rétekkel, puha- és keményfaligetekkel kell tarkítani. A határoló erdő, rét, stb. sávok igazodjanak a domborzathoz, összterületük legyen egyelő a szántó területekkel. Tehát egy 50 ha-os tábla esetében a szántható terület 2 ha-os vagy az alatti kiterjedésű mozaikokban maximum 25 ha.

Égetés tilos, vegyszerezés az árhullám levonulása előtt tilos, aztán csak a bioművelés szerint.

Tavaszi vetésű gabona, de inkább kukorica, napraforgó termesztése javasolt.

13.3 Ármentes szint

13.3.1 Szántók

Az összefüggő szántó területek kiterjedése nem haladhatja meg a 15 ha-t. A táblákat a keményfaligetekkel, fasorokkal kell tarkítani. Gyümölcsfa telepítése a sávokban magvetéssel helyben oltással és oltványültetéssel is megengedett. A határoló erdő, gyep sávok igazodjanak a domborzathoz, összterületük érje el a szántó területek 33%-át. Tehát egy 60 ha-os tábla esetében a szántható terület 15 ha-os vagy az alatti kiterjedésű mozaikokban maximum 40 ha.

Égetés tilos, vegyszerezés az árhullám levonulása előtt tilos, aztán csak a bioművelés szerint.

13.4 A rendszer működése az Alsó-Bodrogközben

Az Alsó-Bodrogközben kiépülő vízrendszer elsősorban a VTT tározóhoz kapcsolódik. A rendszer felvázolásakor a Cigándi-tározó tájgazdálkodási üzemvízszintjéből indultunk ki, melynek során két módszert használtunk. Egyfelől a magasártéri szinthez igazodva becsültük meg az elárasztott terület nagyságát és a beereszthető víz mennyiségét, másfelől az éves visszatérésű árvizek alapján határoztunk meg egy adott vízszintet.

21. ábra: Átvezetés a Karcsa vízrendszerébe:

1. csatorna

2. csatorna

3. csatorna

13.4.1 A Cigándi-tiszakarádi vízrendszer működésének vázlata a magas ártérhez viszonyított üzemvízszint mellett.

A magas ártérhez viszonyított elborítás adatai az alábbiak szerint alakulnak:

  1. Elborítás mértéke: 95,7 mBf.
  2. Elborított terület: 1770 ha.
  3. Kiengedett vízmennyiség: 12,7 millió m3.

Ebből a vízmennyiséget az alábbiak szerint osztottuk meg:

  1. A Tiszába visszaengedett víz mennyisége: 1 millió m3
  2. A Karcsa vízrendszerébe két útvonalon tovább vezetett víz mennyisége 2 millió m3. (21. ábra.)
  3. A Tiszakarádi-tározó területére továbbvezetet víz mennyisége: 9,7 millió m3.

Az üzemvízszint megállapításának alapja ez esetben a gazdálkodás igénye volt. Így olyan vízszintekkel számoltunk, melyek az adott tározón belül – becsléseink szerint – az egyes haszonvételek számára a legkedvezőbb feltételeket teremtették.

A rendszer működését a 22. ábrán szemléltetjük. Jól megfigyelhető, hogy a Cigándi tározó túltöltése mellett, milyen területek tölthetők fel vízzel. A statikus domborzati modellen való ábrázolás azt sejteti, hogy e vízmennyiség a mögöttes területeken biztonsággal végigvezethető, komolyabb veszéllyel nem jár. Ezzel együtt szükségesnek tartjuk a Tiszakarád határában pirossal jelölt töltésszakaszok megépítését. Tiszakarád határában egy a 94 mBf. magas térszinteket elborító vizek visszavezetésére alkalmas műtárgy megépítését.

22. ábra: A Cigánd-tiszakarádi tározó működése 95,7 mBf-es elárasztás mellett:

A Cigándi-tározó a VTT keretében megépítendő beeresztő műtárgy segítségével e szintre két-három nap alatt feltölthető. A tájgazdálkodásszerű működés érdekében ezt a vízmennyiséget 7-10 nap alatt kell továbbvezetni, ami az adott esetben azt jelenti, hogy a továbbvezető csatornák áteresztő képességét 20-30 m3/s körüli értékben kell meghatározni. A víz továbbvezetésére tekintettel az egyes irányokban a következő vízhozamokkal számolhatunk:

  1. A Karcsa vízrendszere felé: 2-7 m3/s körüli vízhozam, mely az első napokban a felsőérték közelében mozog, a későbbiek során fokozatosan csökken.
  2. Tiszakarád felé: 8-24 m3/s körüli vízhozam
  3. A Tisza felé lehetőség szerint. Itt ugyanis a folyó épen aktuális vízállásai határozzák meg a visszaengedhető víz mennyiségét és hozamát.

13.4.2 A Cigándi-tiszakarádi vízrendszer működésének vázlata az éves visszatérésű árvizek szintjéhez viszonyított üzemvízszint mellett

Az éves visszatérésű árvizek szintje a Cigándi tározó mentén 98,8 mBf. Ezt alapul véve azzal számoltunk, hogy a tározó 97,8 mBf. szintig minden évben biztonságosan feltölthető. E szinthez mérten az elborítás adatai az alábbiak szerint alakulnak:

  1. Elborítás mértéke: 97,8 mBf.
  2. Kiengedett vízmennyiség: 59,0 millió m3.

Ebből a vízmennyiséget az alábbiak szerint osztottuk meg:

  1. A Tiszába visszaengedett víz mennyisége: 6 millió m3
  2. A Karcsa vízrendszerébe két útvonalon tovább vezetett víz mennyisége 6 millió m3.
  3. A Tiszakarádi-tározó területére továbbvezetet víz mennyisége: 47 millió m3.

23. ábra: A Cigánd-tiszakarádi tározó működése 97,8 mBf. tározási szint mellett:

A vízmennyiséghez párosuló vízhozamok az alábbiak szerint oszlanak meg.

  1. A beeresztéshez szükséges vízhozam: 140 m3/s – ez esetben a tározó négy nap alatt a kívánt szintig tölthető.
  2. A Karcsa felé továbbvezetett csatornák áteresztő kapacitása: 6-10 m3/s.
  3. Tiszakarád felé: 30-50 m3/s.
  4. A Tisza felé esetleges, az árvizek lefolyásától függő.

Ez a vízmennyiség ugyanakkor a statikus modellünk ábrái és a leolvasható adatok szerint is sok. (23. ábra) Biztonsággal sem nem tárolható, sem vissza nem vezethető. E helyzetben két lehetséges megoldás kínálkozott.

  1. A vissza, illetve a továbbvezetett víz mennyiségét növelve csökkenteni a Tiszakarádi területek felé átvezetett vízmennyiséget.
  2. A tározóba vezetett vízmennyiséget, így a tározó üzemvízszintjét is csökkenteni.

13.4.2.1 A vissza, illetve a továbbvezetett víz mennyiségének növelése

A Karcsa felé vezetett víz ha kerülő úton is, de a tározótérbe jut vissza a Karcsa-csatornán keresztül. A rendszer víztározóképessége minimális, 1-2 millió m3, a vízemésztőképességet tehát az átvezetés vízhozama határozza meg, amely 6-10 m3/s-nál is igen komoly kiegészítő beruházásokat követel meg, úgymint a Karcsa kotrása, az átereszek (Fekete-híd, Karcsa község belterületi hídja) átépítése. A vízhozam növelése a Nyírtanya környékén jelentős vízszintemelkedéssel járhat, amit dinamikus modellszámításokkal ellenőrizni kell. Ha a feltevés beigazolódik Karcsa község vádelme érdekében kiegészítő töltések építését is tervbe kell venni.

A másik ellenérv a víz ilyen irányú továbbvezetése, illetve a vízhozam növelése ellen, hogy a Karcsa-rendszerének a teljes bodrogközi rendszer kiépülése esetén a felső mintaterületről érkező vizeket is be kell tudni fogadnia. A Karcsa felé továbbvezethető víz mennyisége tehát nem növelhető.

A Tiszába történő visszavezetés sem biztonságos. Hátrányai: nehezebben befolyásolható, illetve az árvizek levonulásának kiszolgáltatottabbá válik a víz visszavezetése.

24. ábra: A Cigánd-tiszakarádi tározó működése 96,8 mBf. tározási szint mellett:

13.4.2.2 A tározóba vezetett víz mennyiségének és a tározó üzemvízszintjének mérséklése.

E változatban a Tiszakarád felé vezethető víz mennyiségét a statikus modellen alapuló becslésünkben 19 millió m3-ben maximáltuk. (24. ábra) Így a tovább- és visszavezethető víz mennyiségét változatlanul hagyva az alábbi adatokat kapjuk:

  1. Elborítás mértéke: 96,6 mBf.
  2. Kiengedett vízmennyiség: 31,5 millió m3.

Ebből a vízmennyiséget az alábbiak szerint osztottuk meg:

  1. A Tiszába visszaengedett víz mennyisége: 6 millió m3
  2. A Karcsa vízrendszerébe két útvonalon tovább vezetett víz mennyisége 6 millió m3.
  3. A Tiszakarádi-tározó területére továbbvezetet víz mennyisége: 19 millió m3.

A biztonságos működéshez szükséges vízhozamok az alábbiak szerint alakulnak:

  1. A beeresztéshez szükséges vízhozam: 140 m3/s – ez esetben a tározó két-három nap alatt a kívánt szintig tölthető.
  2. A Karcsa felé továbbvezetett csatornák áteresztő kapacitása: 6-10 m3/s.
  3. Tiszakarád felé: 20-30 m3/s.
  4. A Tisza felé esetleges, az árvizek lefolyásától függő.

13.4.3 Összegzés

Az itt ismertetett üzemrend statikus térinformatikai vizsgálatokon, terepmodell-elemzéseken alapul. A tényleges üzemrend meghatározásához azonban dinamikus modellszámításokra is szükség van, illetve, számolni kell a más területekről tovább-vezetett vízzel is. Ezzel együtt azt mondhatjuk, hogy a Cigánd-tiszakarádi tározó egy egységes vízrendszer és az ezen alapuló gazdálkodás mintaterülete lehet.

 

Úvod

Úvod do problematiky

Výskum hydrologického systému Medzibodrožia, presnejšie zapojenie týchto výskumov do rozvoja hospodárstva sa započal koncom rokov 1990 a neskôr čiastočne činnosťou Bokartisz n.s a čiastočne pod vplyvom Plánu Vásárhelyiho sa urýchlil.

Rehabilitácia niekdajšej sústavy riek Tisa, Latorica, Bodrog, Tice a Karča môže znamenať na jednej strane položenie základov hospodárenia na záplavovom území a na strane druhej sa položia základy reaktivovania záplavového územia. Hydrologické plánovanie v tejto súvislosti znamená načrtnutie takých rámcov, v ktorých sa dá naplánovať

1. plošné rozvedenie vôd a odvádzanie prebytočných vôd použitím systému kanálov

2. prirodzená dotácia vôd, vrátanie určenia výšky vodného stĺpca v jednotlivých úrovniach krajiny a určenie doby pretrvávania zaplavovania

3. kolobeh vody v mikroteritóriu

V našom ponímaní sa teda hydrologický systém nemôže zúžiť na púhy súčet kanálov vytvorených človekom. Definovanie hydrologického systému v tomto priblížení sa zakladá na predpoklade, že samotná rieka za prirodzených podmienok sama si dokáže vytvoriť určitý prirodzený systém a to vo forme, ktorá zodpovedá základným požiadavkám teórie sústavy, podľa ktorého je systém viac, než mechanický súčet prvkov. Zahrňuje v sebe prípravu krajinno-informatického modelu územia, doplnenie, analýzu a následne na týchto základoch načrtnutie fungovania systému, vymenovanie nápomocných prvkov (kanále, hrádze, ostatné umelé hydrologické výtvory), vytýčenie ich trás, odhad množstva prevádzanej vody alebo retenčných vôd.

Metodika práce

Pri načrtnutí hydrologického systému sme postupovali podľa odporúčaní materiálu „Metodika plánovania krajinného hospodárenia“ vypracovanej Bokartisz a Váti n.o.

1. Metodické zdôvodnenie

a. predstava (vízia) – ako báza hodnotenia otázok „ako“ (čo, prečo a ako máme robiť?)

b. základné princípy, ako možné rámce fungovania

c. skúmanie základných predpokladov

2. Hodnotenie situácie.

a. Fungovanie systému, súvislosti medzi nižšími úrovňami, spojitosti a popis súčasného stavu, hodnotenie

b. Zmapovanie cesty skazy – skúmanie a hodnotenie smerov procesov a ich merítok

c. Skúmanie inštitucionálnej sústavy (vlastnícke a užívateľské vzťahy)

d. Oboznámenie sa so staršími plánmi, pochopenie ich úspešnosti alebo neúspešnosti. Skúmanie súvislostí a súčinnosti uskutočnených, prebiehajúcich alebo vytýčených (pripravovaných) plánov a predstáv.

3. Vypracovanie potrebných zásahov

a. Určenie priestorového rámca a časového sledu plánovania (vytýčenie najmenšieho a najväčšieho územia, súvislosti inštitúcie a merítka).

b. Plánovanie prvých krokov zásahov, prognóza predpokladaných väzieb, načrtnutie interakcií ovplyvňovaných procesov, prognóza možných zmien – napr. spoločenský dosah hydrologického plánu.

c. Určenie okruhov možného využitia.

d. Návrhy na prevádzanie krajinného hospodárenia: regenerácia a udržanie lesov, ovocinárstvo, lúčno-pasienkove hospodárenie, turistika a pod.

e. Napomáhanie adaptácie miestnych komunít a jednotlivcov zmeneným podmienkam – vzdelávacie aktivity, informačný systém – prístup k informáciám, poukázanie na vzory – vzorové územia.

f. Inštitucionálny systém uskutočnenia

4. Určenie kontrolných mechanizmov.

a. Prognóza problémov, ktoré sa vynoria pri uskutočňovaní a náčrt ich riešenia.

b. Plán vybudovania procesu spätnej väzby: možné kontrolné inštitúcie, plánovanie možností, prognóza zdrojov signálov, určenie spoločenskej skupiny (organizácie), osôb, ktoré kontrolu budú prevádzať.

c. Vypracovanie sústavy kritérií kontroly.

Pri príprave práce okrem načrtnutia hydrologického systému skúmame aj použiteľnosť načrtnutej metodiky. V tomto ohľade sme dospeli k názoru, že najistejším spôsobom plánovania krajinného hospodárenia, ak plánovači, zapojení odborníci, dotknutí činitelia spoločenského a ekonomického života v rámcoch plánu uskutočnia podrobné rokovania. Následne jednotlivé tematické kruhy a odborní referenti pre dielčie úlohy zostavia svoj podiel práce a následne sumarizácia opätovne prebehne v predtým načrtnutom širokom kruhu účastníkov, so zapojeným všetkých zainteresovaných, v rámci zosúlaďovania. Počas plánovania je vhodné, ak sa celkového plánovania zúčastní z každého dielčieho oboru jeden odborník, prípadne – čo je osobitne dôležité pri príprave plánu krajinného hospodárenia konkrétneho ekonomického subjektu – aby aj ich zástupcovia brali účasť na plánovaní. Druhou základnou podmienkou plánovania – ktorá sa líši od osvedčených metód – je skutočnosť, že plánovacia práca nekončí vyhotovením výkonného plánu. Plánovacia skupina musí brať účasť na realizácii a v systéme spätnej väzby sa musí plán potreby modifikovať. Pri plánovaní krajinného hospodárenia totiž nedefinujeme daný stav, ale načrtneme základné procesy fungovania krajiny, prípadne sa usilujeme ich ovplyvňovať. Avšak procesy sa nemôžu zastavovať v záujme plánovania alebo kontroly. Plánovanie a kontrola sa musí stať súčasťou procesu vplyvu, musí kráčať spolu s procesom, prispôsobiac sa jej merítku a tempu.

 

1 Základy

Pri načrtnutí jednotnej hydrologickej sústavy Medzibodrožia je potrebné zakotviť niektoré základné predstavy, ktoré určujú rámec práce, ohraničujú okruh vykonávania a súčasne vytýčia aj ciele plánovania. Tieto základné predstavy sa od seba neizolujú, objavujú sa ako prelínajúce a v súvahe sa vykryštalizujú v jednotnú „víziu“ do budúcnosti.

Podľa toho hydrologický systém Medzibodrožia je súhrnom takých kolobehov vody, ktoré ako súčasť povodia Tisy predstavujú samostatné, jednotné malé teritórium. Jej prvky sú:

Voda:

  1. prúdiaca na povrchu

  2. akumulovaná na povrchu

  3. prúdiaca pod povrchom

  4. akumulovaná pod povrchom

  5. odparovaná z povrchu a rastlinstva a prúdiaca v atmosfére

  6. akumulovaná vo vzdušných vrstvách medzi rastlinstvom

  7. prúdiaca v rastlinách

  8. akumulovaná v rastlinách

Z tohto priblíženia vyplýva, že cieľom plánovania hydrologického systému nie je iba vytvorenie jednoduchej sústavy siete kanálov, ale vytvorenie podmienok pre priaznivejšie uplatňovanie prirodzených daností

1.1 Základná problematika

Plán sa zakladá na troch osobitne významných predpokladoch. Ak sa tieto ukážu chybnými, tak sa vytýčený cieľ dá dosiahnuť iba čiastočne alebo vôbec je nedosiahnuteľný.

  1. Nápravou fungovania hydrologického systému – na úrovni malého teritória – sa dajú eliminovať, prípadne zmierniť dôsledky vplyvu termickej kontinentality, výkyvy zrážok v čase a v priestore, ako aj teplotné extrémy.

  2. Voda zohráva v živote krajiny výnimočne významnú úlohu, ako nejaký „klebetný poštár“ prináša a odnáša materiál a teda doplnením obehových sústav a súčasným odvedením nadbytočných vôd sa dá zabezpečiť fungovanie celého systému.

  3. Prepojenosť jednotlivých prvkov hydrologickej sústavy sa dá obnoviť rekonštruovaním pôvodného vegetačného krytu.

 

1.2 Skúmanie základnej problematiky

Potreba skúmania základných predpokladov sa vynára vo všetkých fázach plánovania a uskutočňovania. To znamená, že príprava a uskutočnenie plánu súčasne predstavuje praktické overenie základných predpokladov. vo svetle uvedených faktov to znamená, že skúmanie základných predpokladov nie je všestranné dokazovanie, ale iba súhrn tých hypotéz, ktoré vopred predurčujú projekt na úspech, alebo naopak negujú pracovnú hypotézu. Tu však je nutné vyzdvihnúť jeden metodický predpoklad. To všetko by nepatrilo tesne k plánovaniu, avšak predsa je nutné dôkladne premyslieť, nakoľko existuje predpoklad, že uvedený moment je kľúčom vyhotovenia a realizácie plánu.

Obnova hydrologickej sústavy, čo je cieľom nášho plánu, je neobyčajne dlhý proces, ktorý v perspektívnom výhľade – ak berieme do úvahy vytvorenie a premeny najzákladnejších prvkov – potrvá podľa odhadov zhruba 30-600 rokov. Pri plánovaní sa preto musíme prispôsobovať tomuto časovému horizontu. Pri plánovaní teda predpokladáme, že sme schopní tieto dlhodobé procesy pochopiť a dokážeme svoje vplyvy vykonávať aj počas niekoľkých ľudských generácií. To znamená, že po obnovený systému sa vytvoria základy pre vybudovanie komplexného, trváceho a fungujúceho ekologického krajinného hospodárenia.

1.2.1 Fungovanie hydrologického systému

Prieskum systémov, ekológie a etológia v druhej polovici XX. storočia objasnili mnoho faktov, súvisiacich z našou problematikou. Na jednej strane z pohľadu jednotlivcov podstatou evolúcie je boj o prežitie, tak prírodné systémy (spoločenstvá, potravinové pyramídy) dokážu lepšie kooperovať. Na strane druhej prispôsobenie k prostrediu sa dá chápať iba na úrovni jednotlivcov, ale oproti tomu prírodné systémy neprispôsobujú sa pasívne k nejakým vonkajším danostiam, ale medzi prvkami, podštruktúrami sa objavuje kooperácia, ktorú sami ovplyvňuj, ba čo viac, sami formujú prostredie. Ďalšie výskumy poukázali na to, že medzi stavebnými prvkami prírodných živých celkov sa vytvára kooperácia, ktorá sa dá charakterizovať, ako svojský funkčný systém, v ktorom jednotlivé štruktúry sa usilujú zachovať svoju tvár až po hranice svojich možností a teda stabilizujú svoje prostredie. V rámci systémov ako selektujúci faktor nepôsobí núdza prispôsobiť sa, ale kooperačná schopnosť: vyselektujú sa tie prvky, ktoré nemôžu brať účasť na fungovaní daného systému, alebo ho ohrozujú. Táto situácia sa udrží medzi jednotlivými živými štruktúrami dovtedy, kým funguje dostatočný počet podštruktúr alebo základných prvkov. Ich výpadok, alebo poškodenie vedie k poruchám a výkyvom systému a k objavovaniu čoraz viac extrémnych javov. Táto situácia potrvá dovtedy, kým sa zo zvyšných prvkov nevytvorí nová štruktúra. V živých sústavách takéto zmeny teda prebiehajú skokovite a sú sprevádzané sledom rozličných anomálií a katastrofických javov.

To sú napr. prebytok alebo nedostatok vody; povodeň alebo vnútorné vody, ich paralelné objavovanie a prejavujú sa poruchy fungovania hydrologickej sústavy a množenie výkyvov. Podstatou našich predbežných predpokladov je teda snaha vyrovnať extrémy – v prípade prebytku vodu rozptýliť a podľa možnosti zadržať, čím sa v dlhodobejšom výhľade našimi zásahmi dá dosiahnuť zmiernenie výkyvov.

1.2.2 Úloha vody a úrovne fungovania systému

Načrtnutie jednotnej hydrologickej sústavy Medzibodrožia nie je samoúčelné. Touto prácou chceme položiť základy rehabilitácie fungovania krajiny, ako štruktúry. Túto prácu však nepredstavujeme ako náhodilý výber, ale ani ako preskúmanie všetkých krajinných prvkov. Základom plánovania a realizácie je voda a všetky činnosti súvisiace s vodou, resp. obnova prvkov zabezpečujúcich fungovanie systému. To všetko znamená, že vode prisudzujeme výnimočnú dôležitosť. Význam vody podopiera vo veľkom skutočnosť, že voda nesie so sebou materiál (samotnú vodu, resp. nánosy) a informácie. Voda, ak vystupuje z koryta rieky – ak berieme do úvahy iba prenášanie genetických informácií – rozprestiera po krajine semená ako „klebetný poštár“ a na strane druhej aj odnáša tam sa nachádzajúci množiteľský materiál. Popri tom riečna voda vo forme výživných látok a nánosov nesie so sebou „príkazy“, ktoré vo veľkej miere ovplyvňujú procesy prebiehajúce v inundácii. Tieto „príkazy“ sa môžu objavovať vo forme materiálu a informácií. Môžu pochádzať z rieky, ale aj z inundácie. Dobrým príkladom je voda, ktorá je vytlačená z hlavného prúdu, nakoľko táto sa zbavuje nánosov už v koryte alebo vedľa brehu. Týmto spôsobom voda odsunutá na inundáciu využíva prirodzeným gravitačným spádom niektoré vedľajšie ramená, zvyšky bývalých korýt alebo iné prirodzené depresie, a vytvára popri hlavnom prúde súbežné koryto, odnož. Pracovná sila tejto vodnej masy závisí do množstva a kvality nánosov. V prípade prebytku nánosov alebo ak voda sa dostane mimo koryto za iných podmienok, tak v súbežných a širokých korytách dochádza k intenzívnemu usadzovania nánosov, čo so zreteľom na merítko zmien koryta môže v krátkom čase viesť z premene zaplavovaného územia. Všetky tieto súvislosti sú čiastočne známe a čiastočne ešte neobjasnené. ich spresnenie a pochopenie je neodmysliteľnou súčasťou ďalšej plánovacej činnosti.

Dôsledok úlohy vody, vychádzajúci z druhého základného predpokladu je: vychádzajúc zo samoregulačných a samoudržiavajúcich schopností udržania a fungovania systému – ak sa podarí všetky jej prvky obnoviť – v prípade dostatku prísunu materiálu, energie a informácií nevyžaduje ďalšie zásahy. Udržanie systému spočíva predovšetkým v zabezpečení nerušeného prúdenia materiálu, energie a informácií. V prípade rieky to znamená rekonštrukciu voľného prúdenia vody a prirodzeného rastlinného krytu (prísun zodpovedajúcich genetických informácií s cieľom napomáhať neskorším opakujúcim sa regeneračným procesom). Ak sú zásahy na tomto poli úspešné, tak vplývajú na celok systému.

1.2.3 Významná úloha prirodzeného rastlinného krytu

Podmienkou fungovania systému je, aby medzi jednotlivými prvkami existovala stála a obojstranná väzba. V prípade povrchových vôd tento vzťah môže udržiavať človek, usmerňovaním vypúšťania vody a regulovaným konečným vypustením. V prípade podpovrchových pohybov a prúdení na povrchu však prirodzený rastlinný kryt zohráva dôležitú úlohu. Totiž rastlinný kryt vo vegetačnej dobe zabezpečuje stály kontakt medzi troma úrovňami. Neobyčajne významné sú v tomto smere lesy. Čím hlbší je koreňový systém a čím vyššia je koruna stromu, tým vo väčšej miere dokáže zabezpečiť uvedený vzťah.

1.3 Predbežný náčrt problematiky

Pri definovaní predbežných predpokladov ďalej rozkúskujeme základné požiadavky, resp. osvetlíme ich z iných hľadísk. Medzi týmito dvoma základnými prvkami plánovania je rozdiel v tom, že kým základné podmienky sa riadia prirodzenými a spontánnymi zákonitosťami, nezávislými od plánovania, tak predbežné predpoklady sa prejavujú už v prípravnej fáze plánovania určitými osobitosťami. Z toho vyplýva, že kým pri skúmaní základných predpokladov smerujeme k vytvoreniu základov pre plánovanie, uskutočňujeme to v úvodnej fáze a behom procesu ich prehodnocujeme, ale iba v prípade, keď je to potrebné, napr. ak niektorá spätná väzba ich neguje alebo pozmeňuje okruh ich uplatnenia. Na strane druhej predbežné predpoklady kontrolujeme sústavne a plánované zásahy prispôsobujeme výsledkom kontroly.

Predbežné predpoklady sú konkrétne kroky plánovania. V tomto pláne ich delíme na tri skupiny:

  1. Metodické predpoklady

  2. Očakávania

  3. Styčné body, otázky okrajových vplyvov a ich význam.

1.3.1 Náčrt metodiky

Plánovanie krajinného hospodárenia, resp. súvisiacich systémov sa nedá uzavrieť. V danom prípade ide o to, že jedna plánovacia kancelária, alebo pracovná skupina vypracuje plán, ktorý vykonávatelia realizujú a ich výsledkom je stávajúci systému, ktorý prevádzkujú objednávatelia alebo obhospodarujúce subjekty. V prípade, že plánovanie, realizácie a prevádzkovanie sa opiera o kooperáciu s prírodnými štruktúrami, tak kontroly sa od seba nemôžu oddeľovať. Majú byť súčasťou toho istého procesu, ak danú úlohu realizujú rozdielne osoby, avšak je potrebné, aby realizátori boli tí istí, ako udržiavatelia. To tiež znamená, že v procese plánovania krajinného hospodárenia obhospodarujúce subjekty berú účasť ako rovnocenní partneri. Druhý dôležitý moment je to, že plánovanie smeruje nie k momentom ale k procesom. Vybudovanie krajinného hospodárenia neznamená to, že vytvoríme také rámce, medzi ktorými sa procesy odohrávajú, ale usmerňujeme samotné procesy, napomáhame im alebo ich obmedzujeme, a tým umožníme uplatnenie zdravých prírodných štruktúr. Tieto procesy sa nemôžu zastavovať z dôvodu plánovania, kontroly, analýzy. Uvedený princíp je kľúčovým momentom plánovania krajinného hospodárenia. Ak totiž počas analýzy (plánovania, kontroly, zásahu nezoberieme do úvahy celý proces, ale len jeho daný momentálny stav („zastavíme“ proces), tak tieto výsledky sa môžu vzťahovať nie na celok procesu, ale iba na skúmaný momentálny stav. Tak napr. v prípade skúmame inundáciu počas povodne, alebo mokrej periódy, tak zaplavovanie posudzujeme ako škodlivé, napriek tomu, že v zdravých podmienkach sú povodne neodmysliteľné a majú nezastupiteľnú úlohu v zásobovaní krajiny vodou prirodzeným spôsobom. K tomu aby sme priznali, že nie záplavy spôsobujú problémy, ale prebytočná voda, ktorá je zadržiavaná v inundácii, musíme pochopiť celý proces a nielen jej jeden momentálny stav. Zhrnúc môžeme povedať, že plánovanie krajinného hospodárenia, ktorá sa zakladá na snahe obnovy krajiny, resp. na kooperácii s prirodzenými štruktúrami má vedľa plánovania, realizácie a obhospodarovania významnú úlohu z hľadiska vedeckého výskumu a aplikovaní ich výsledkov.

1.3.2 Očakávania

V procese plánovania rámce a ciele zásahov pokladáme za rozhodujúce momenty z hľadiska očakávaní plánu a vytvoreného diela. V úvode tieto očakávania vymenujeme a tam, kde to nie je jednoznačné, doplníme krátkymi vysvetlivkami. Ich podrobné vymenovanie a kontrola sa uskutoční v neskoršej fáze plánovania.

1. Hydrologický systém v daných podmienkach je potrebné plánovať v rámci úplnej prirodzenej jednoty. – Takým prirodzeným (možno povedať ekologickou, prírodno- zemepisnou) jednotkou je v danom prípade celok Medzibodrožia a k vodou zaplavovaná blízka časť Použia, ktorá sa na ňu viaže. Pri plánovaní hydrologického systému je teda cieľavedomé brať do úvahy celé územie krajinnej jednotky. Avšak neslobodno vynechať tie faktory, ktoré môžu obmedzovať realizáciu plánu. Tak v danom prípade skutočnosť, že celok Medzibodrožia pretínajú tri štátne hranice. Voči plánu, so zreteľom na túto skutočnosť, sa vzniesli nasledovné doplňujúce očakávania:

a. aby vo všeobecnosti definovalo rámce rekonštrukcie celého hydrologického systému

b. nech poskytne také alternatívy, ktoré v jednotlivých krajinách osobitne, hoci aj nezávisle na sebe, ale dajú sa realizovať so vzájomným ohľadom

c. nech v rámci danej jednotky definuje kooperáciu spoločenských činiteľov dotknutých krajín

2. Má napomáhať zdravému fungovaniu štruktúry. – V údoliach riek je podstatou fungovania sústavy obojstranná spätosť rieky a záplavového územia, resp. potreba dotácie vody potrebnej k zachovaniu obehového systému a riešenie odvedenia prebytku vody. Podmienky sú nasledovné:

a. podľa možnosti nech sa voda dostane na všetky tie miesta, kde by sa mohla dostať aj bez prečerpávania (aj v prípade, že by sa museli prerezať agradačné valy;

b. podľa možnosti voda nech nestagnuje v ramienkach a taktiež v inundácii;

c. sústava nech je schopná zabezpečiť rovnomerné rozdelenie prebytku vody v priestore a čase;

d. nech systém na povrchu dokáže akumulovať vodu – v prípade jazier v koryte, čiastočne aj pod povrchom – v podpovrchových zásobárňach, čiastočne v rastlinstve a v atmosfére ovládanej rastlinným krytom, na úrovni koruny stromov, teda zadržať v okruhu obehu mikroteritória.

3. Nech spojí podradené štruktúry danej zemepisnej jednotky. To v sebe zahrňuje:

a. Obnovenie prvkov hydrologickej cirkulácie – predovšetkým prirodzeného vegetačného krytu a niekdajších menších odnoží.

b. prepojenie cyklov hydrologických okruhov

c. obnovu prepojenosti a udržania kooperácie jednotlivých prvkov.

4. Aspoň na úrovni ramenných odnoží sa má uplatniť rovnováha stavebnej a deštrukčnej dynamiky (pohyb korýt, naplňovanie jazierok a ich vznik, atď).

5. Má napomáhať obnove živej samoregulácie krajiny

6. Nech sa prispôsobuje cirkulácii vody v mikroteritóriu a ekonomickým potrebám využitia vody.

1.3.3 Styčné body systémov (uzlové body)

V dôsledku vzájomného prepojenia prírodných systémov, resp. ich prelínania, rozhodujúce momenty štruktúry obyčajne nie sú v jednej sústave, ale nachádzajú sa na hraniciach stretávania a okrajoch jednotlivých podradených štruktúr.

Je všeobecne známy fakt, že na okrajoch jednotlivých spoločenstiev sa objavujú ich spoločné charakteristické prvky. V okrajových zónach je diverzita väčšia, kým vo vnútri systému je charakteristická väčšia stabilita a prebiehanie postupných zmien. V záplavovom území z uzlových bodov je obzvlášť významná úloha brán spájajúcich rieku a záplavové územie. Prúdenie vody je v rozhodujúcej miere ovplyvňované merítkom, dynamikou a smerovaním zmien koryta v inundácii. Definovanie uzlových bodov a objasnenie podstatných vlastností kľúčových živých spoločenstiev (rastlinné spoločenstvá, potravinové reťazce) je potrebné urobiť už len z tohto dôvodu, že ich spoznávaním možno definovať formy zásahov, kontrolovať ich účinky a takto získané presné poznatky umožňujú oddeliť od seba prvky, ktoré sa dajú alebo nedajú plánovať.

Fungovanie prírodných systémov usmerňujú prísne fyzikálne a biologické zákonitosti, ktoré sa nedajú prekročiť, alebo ich prekročenie vedie k degradácia alebo zániku sústavy.

Vychádzajúc z toho je zrejmé, že určité, úzko sa viažuce prvky prírodných štruktúr, pri uplatnení uvedených zákonitostí sa nedajú ovplyvňovať, teda ani plánovať, presnejšie v procese plánovania s nimi musíme počítať ako s jestvujúcimi alebo potencionálnymi danosťami. Teda napríklad z uvedených dôvodov za dve najdôležitejšie prvky kolobehu vody v mikroteritóriu, ktoré zabezpečujú rozprestretie vôd povodňových vĺn riek a ich zadržania sú lesy, ktoré v tomto „kolobehu“ zohrávajú významnú úlohu. Účinok týchto dvoch prvkov sa iným spôsobom nedá nahradiť, teda v tomto prípade ide o nenahraditeľné prvky. Tak napríklad vytváranie lesov sa dá plánovať, ale mikroklíma, ktorá sa nimi vytvára už nie, resp. usmerňovanie hospodárenia s vodou už nie, alebo iba nepriamo, cestou rehabilitácie lesných plôch.

1.3.3.1 Skúmanie fungovania systému

V riekach, ktoré sú charakteristické v stredných polohách Karpatskej kotliny, je základom fungovania systému obojstranná a nepretržitá väzba medzi korytom rieky za stavu malej vody a zaplavovaným územím. Dalo by sa povedať, že samostatná tvárnosť systému, jeho dynamickú rovnováha sa vytvára cestou obojstrannej a kontinuálnej prepojenosti, aktívnou kooperáciou živej vody a živých spoločenstiev, ktoré sa zakladajú na individuálnom pohybe vody. Na prvom obrázku sa dá pozorovať premena hlavného prúdu a v tejto súvislosti aj jeho výkonnosť. Vidíme, že hlavný prúd preskočí z vonkajšieho oblúka na vonkajší oblúk nasledovnej zákruty. Výkonnosť vody tečúcej v hlavnom prúde je najintenzívnejšia, popri tom prúdenie vody vytlačenej odtiaľ sa spomalí a z toho dôvodu sa oslobodí od väčšiny svojich nánosov. Na druhom obrázku vidíme charakteristiky ukladania nánosov v opustenom ramene, počas povodňovej vlny. Na treťom obrázku môžeme prezrieť štruktúru záplavového územia. Tento svojský obraz sa vytvoril dôsledkom činnosti vody. Na brehoch sa súčasne prejavuje deštrukčná a tvorivá činnosť, ktorá má predovšetkým vodorovný smer. Ako obrovský pluh prehŕňa priestor, ktorý má k dispozícii. Vertikálny pohyb sa uskutočňuje prostredníctvom stavby a deštrukcie, v zmysle už naznačených osobitostí, a výsledkom je zazemňovanie a zarezávanie koryta. Pri týchto zmenách najväčšiu úlohu zohráva kolísanie vodnej hladiny. Premeny koryta malej vody sú totiž tým výraznejšie, čím vyššia je hladina vody v koryte. Ak hra vody v rieke, t.j. rozdiely medzi malou vodou a povodňovou vlnou sú veľké, vytváranie zákrut, vírivosť a zazemňovanie koryta je súčasne čoraz výraznejšia. Súčasne však pri vyšších povodniach je väčšia pravdepodobnosť, že voda vystúpi z brehov a zaplaví celú inundáciu. Avšak vychádzajúc z osobitostí transportu nánosových materiálov voda, ktorá je vytlačená z hlavného prúdenia, sa okamžite oslobodzuje od podstatnej časti nánosov a ukladá ich bezprostredne na breh (obr. č. 4). Rieka teda súčasne deštruuje a buduje. Dvíha koryto, brehy, vydlabáva, vyvíja zákruty a následne ich orezáva. Dôsledkom prerezávania zákrut sa mierne zmení aj výkonnosť vodného prúdu. Pri rovnejšom koryte sa rieka pomaly zarezáva, prehlbuje sa. Výsledkom procesu je teda silne diferencované a povrchovo pestré záplavové územie, s mŕtvymi ramenami, vystupujúcimi ostrovčekmi, agradačnými valmi, sústavou plytčín. Teda rieka meandruje na vrchole vlastného agradačného valu. V dôsledku prehlbovania koryta s diferenciácie inundácie a hra vody do určitej miery zníži. Mohli by sme povedať: najvyššiu retenciu má silne diferencované inundačné územie. Z tohto dôvodu povodňové vlny majú nižšiu krivku, hra vody je čo najmenšia, agradačné valy, ostrovčeky v inundácii ale aj nižšie chrbty a vyššie plytčiny sa vyvyšujú nad obvyklú úroveň. Voda povodňových vĺn sa v tomto prípade prelieva cez otvory na valoch, zaplavuje nižšie časti inundácie, od nánosov sa oslobodzuje smerom k najnižším bodom a z toho dôvodu vypĺňa inundáciu, vyrovnáva rozdiely úrovní (obr. č. 5). To všetko má vplyv aj na úroveň povodňovej vlny. Na jednej strane modeluje aj zákruty, nakoľko inundácie je čoraz menej schopná prijímať viac vody, nakoľko rieka postupe prinavracia pôvodné meandre.

Zhrnúc môžeme povedať, že pri klesajúcej hre vody alebo nízkom stave rieka čoraz viac prehlbuje koryto resp. udržiava na úrovni, zazemňuje inundáciu, vyrovnáva dispozičný priestor a aj pri narastajúcej vlne alebo vyššej hre vody buduje brehy, vytvára zákruty, t.j. diferenciu priestor. Je to teda negatívny samoregulačný systém, v ktorom sa rieka môže pohybovať iba medzi dvoma, presne definovateľnými extrémami. Ak popri tom sa krajina sústavne mení, tak sa tvár údolia rieky zachováva (obr. č. 6).

Rovnováha vodnej bilancie však nezávisí iba od štruktúry inundácie, ale aj od charakteru a intenzity vegetačného krytu. Pri skúmaní dosahu posledných povodňových vĺn viac-menej môžeme vidieť, že akú úlohu zohrávajú v zadržiavaní vody horské lesy, resp. aký tragický následok zapríčiňuje ich absencia. Menej je známe však to, že rastlinstvo inundácie zohráva aspoň takú dôležitú úlohu pri vytváraní vodnej bilancie údolia rieky. Pri skúmaní zalesňovania (tvz. „sukcesie“) jednoznačne zisťujeme spôsob, ako vytvára živý systém svoje prirodzené danosti, ako vytvára súhrn tých faktorov, ktoré zásadne určujú následné existenčné podmienky. To, že ako kooperuje koryto rieky a inundácia, presnejšie aký funkčný systém vytvára, videli sme na predošlých obrázkoch. Teraz preskúmajme, ako vpadá do tohto systému rastlinstvo inundácie. Vychádzajúc z najnižších bodov pozorujeme, ako vy vytvára štruktúra pôdy, ktorá neskôr umožňuje usídlenie najprv travín a potom krovín. Zo zahnívajúcich rastlinných zvyškov a z jedných usadenín vzniká riedke bahno, ktoré ak sa dostane na sucho, vyschne a na povrchu popraská. Avšak aj v tomto prípade rastlinstvo, ako nespočetné množstvo vodných pascí, chráni vysýchajúce korytá. Ide najsamprv o sitinu, steblovku, neskôr pálku a trsť. Koryto pokryté rastlinstvom nedokáže vyschnúť, popri tom koroňových systém rastlín, resp. súhrn nánosov, alebo políhajúcich rastlinných stoniek, listov a pod. vytvárajú takú svojskú pôdu, na ktorej sa môžu objaviť rastliny druhého stupňa, ako vlhkomilné kroviny, mäkké luhy a pod. Jednotlivé kroky sukcesie sa udržia vždy, kým nevytvoria životné podmienky pre ďalší stupeň. Ako to z nejakého dôvodu nedokážu, tak proces na dano stupni stagnuje. To v prírodných podmienkach môže byť aj zdravé, dokonca môže zohrávať dôležitú úlohu pri stabilizácii celého systému a spolu s tým po zániku brzdiaceho faktoru sa okamžite objavuje nasledujúci stupeň. Konečným výsledkom procesu je rastlinný kryt, charakterizovaný mäkkými a tvrdými lužnými lesmi, ktorý na vhodnej pôde je schopný zadržiavať značné množstvo vody a od trávou krytých močaristých lúk až po uzavreté lesy tu nájdeme všetky stupne spomínanej sukcesie. Rastlinstvo sa rozvíja v kooperácii s hydrologickou sústavou a jej podstatou je udržiavanie vôd inundácie v neustálom pohybe. Pri povodniach voda prúdi smerom do záplavového územia. Najsamprv sa zavodňujú menšie ramená, následne pobrežné depresie a neskôr v závislosti od výšky povodňovej vlny sa prekryjú vodou aj nižšie chrbty. Stúpajúca voda však nepokrýva iba povrchové korytá, resp. stagnujúce depresie. Pôda inundácie, vďaka už ozrejmenej štruktúre sa tiež naplní vodou a už počas jarných a letných záplav sa môžu objaviť samotné rastliny. Z tohto dôvodu podstatná čas vôd inundácie sa nezhromažďuje na povrchu, ale v pôde, v machovej etáži, rastlinstve resp. v atmosferickom obale vytváranej rastlinstvom. Po ústupe povodňovej vlny sa voda postupne odsťahuje do korýt a neskôr do samotnej rieky.

Zdravé podmienky pre fungovanie systému sa vytvárajú a udržiavajú prepojením údolia rieky s malými cirkulačnými obehovými štruktúrami, teda:

  1. Obojstranné kontakty medzi riekou a inundáciou

  2. pohyb vody prinášanej riekou, resp. retenčnej vody

  3. akumulácia a cirkulácia vody v pôde, v machovom stupni, v zelenom rastlinstve a v atmosferickom obale vytváranej rastlinstvom

Pri plánovaní hydrologickej sústavy je teda potrebné skúmať nasledovné prvky:

  1. Stav povrchovej vodnej siete, s osobitným zreteľom na možnosti a existenciu obojstranného vzťahu rieky a inundácie

  2. Stav vegetačného krytu, s osobitným zreteľom na zalesnenosť a možnosť sukcesie.

1.3.3.2 skúmanie prvkov zabezpečujúcich kontakt

Pri skúmaní vzťahov je potrebné upriamiť sa na dva smery:

  1. Vertikálny vzťah – medzi jednotlivými teritoriálnymi úrovňami, podpovrchovými a nadpovrchovými prvkami.

a. Voda – jej nasávanie do pôdy a smerovanie cirkulácie v pôde.

b. Rastlinstvo – prítomnosť lesov a uplatnenie ich úlohy

c. Určité skupiny zvierat – ich význam je menší, dá sa predpokladať, že vytvorením vhodných potravinových reťazcov sa prinavrátia

d. Činnosť človeka – charakter obhospodarovania, vplyv hospodárenia na sukcesiu, vytvorenie a udržanie fenoménu utlačovanej pôdy, odvádzanie vody, vysýchanie a pod.

  1. Horizontálne väzby – väzby medzi prvkami nachádzajúcimi sa na rovnakej úrovni (rastlinné spoločenstvá, potravinové reťazce a stav hladiny vody)

a. Voda – voľné prúdenie, rozprestretie množiteľského materiálu

b. Vietor –transport vodnej pare, rozprestretie množiteľského materiálu

c. Určité skupiny živočíchov – rozprestretie množiteľského materiálu

d. Charakter ľudských zásahov (miestne komunity)

1.4 Základné princípy, ako rámce možnej činnosti

Všeobecné zásady Metodické zásady Ich uplatnenie, alebo brzdy ich uplatenia

2. Základný princíp: Príroda nie je zdroj, ale partner …

4.1 Princíp všetko je jedinečné

5.1 Zodpovednosť a poriadok v povinnostiach

5.2 Zodpovednosť za rekonštrukciu (oživenie krajiny)

5.3 Zásada jednoty všeobecného a odborného skúmania

4.2 Zásada zapojenie do štruktúry

5.4 Objasnenie uzlových bodov a súvislostí

5.5 Prevencia a ostražitosť

5.6 Vymedzenie teritória štrukturálne bázy

4.3 Zásada kooperácie v rámci samoregulácie

5.7 Rovnocennosť hľadísk

5.8 Súlad medzi úrovňami merítkom kooperácie

4.4 Zásada spätosti mnohorakosti a stability

5.9 Renovácia a stabilizácia mnohorakosti

4.5 Zásada prepojenosti plynulosti procesu a kontinuity

5.10 Prispôsobenia sa k časovým horizontom

5.11 Jednota úrovní rozhodovania a merítok

4.6 Zásada jednoty spoločenskej a prírodnej sukcesie

5.12 Obohacovanie sa obohatením

5.12 Snaha smerujúca k samozabezpečeniu

5.14 Stavať na danostiach

5.15 Kompenzácia nákladov prechodu

4.7 Zásada usmerňovanej realizácie v štruktúre

5.16 Napomáhanie koexistencie

4.8 Zásada prepojenosti schopnosti udržania sa a rastu/vývoja

5.17 Zásady miery

5.18 Využívanie so zreteľom na vyživovaciu schopnosť

Základné princípy počas plánovania a realizácie je potrebné opätovne kontrolovať. ich predbežná kontrola je potrebná vtedy, ak nejaká známa okolnosť poukazuj jednoznačne na to, že daný základný princíp sa nedá uplatniť, resp, dá sa uplatniť iba v obmedzenej miere, prípadne k jej uplatneniu je nutné zmeniť podmienky. V tomto prípade k hornej tabuľke je potrebné všetko naznačiť a pri ďalších prácach, ak sa problém opakovane objavuje, znova sa treba vrátiť k skúmaniu náznakov a javov.

2. Hodnotenie situácie

Pri prezentácii súčasného stavu je potrebné sústrediť sa nie na samotný stav ale na cestu vedúcu sem. To všetko však neznamená, že nie je potrebné predstaviť tie veci, ktoré zmeniť nedokážeme, alebo môžeme ovplyvniť len čiastočne, ako reliéf, klíma a pod. Tieto danosti nie sú však podstatné z hľadiska momentálneho stavu, ale ako rámce zmien – nejaké pomaly sa meniace kulisy. Ak skúmame prírodne danosti izolovane, tak zisťujeme, že procesy prebiehajúc v ich rámcoch sa postupne stávajú jednosmernými, čo je výrazný znak degradácie. Výkyvy štruktúry môžeme pozorovať všade, avšak pri spoločnom posúdení možno vybadať určité smerovanie k obom potenciálny extrémom. Tak napr. vedľa výnimočných povodiach a vnútorných vodách súbežne pozorujeme extrémy, ako vysýchanie územia, zmeny chladu a horúčav (to všetko na úkor prechodných ročných období), t.j. jar a jeseň má čoraz menší priestor, zimné mrazy veľmi rýchlo vystriedajú aprílové horúčavy. Degradácia sa dá pozorovať v štruktúre pôdy, v jej plodnosti a schopnosti akumulovať vlahu. Pri skúmaní reliéfu vidíme, že namiesto pôvodného procesu kontinuálne stavby a búrania nastupuje prevládanie zazemňovania. Niekdajšie malé ramená a korytá jazierok postupne zanikajú a niekdajšie členené priestory sa čoraz rýchlejšom tempe vyrovnávajú. Uvedenie zovšednenie sa dá pozorovať vo všetkých oblastiach života, počnúc premenami štruktúry krajiny, cez jednotvárnosť vegetačného krytu, až po osobitosti hospodárenia.

2.1 Všeobecná charakteristika reliéfu

Medzibodrožie je región ohraničený riekami Tisa, Latorica a Bodrog. Ide prevažne o rovinu determinovanú práve spomínanými riekami, ktorá z horného pohľadu sa mierna nakláňa vo smere osi juh-juhovýchod resp. sever-juh. Severnú hranicu tvorí oblúk Latorice. V centre tohto oblúka leží najväčšia vyvýšenina Medzibodrožia – Chlmecké pahorky, ktoré sú sopečného pôvodu. Na ich východnom úbočí sa rozprestiera najväčšie sídlo a niekdajšie centrum Medzibodrožia: Kráľovský Chlmec. Východné a juhovýchodné hranice regiónu tvorí rieka Tisa, kým na západnej a severozápadnej hranicu prenáša svoje vody Bodrog. Prevažne nížinný charakter povrchu spestrujú zvyšky niekdajšieho koryta riek Karča pri obci Pácin – medzi tým a Bodrogom sa nachádza druhá vyvýšenina, Tarbucka a taktiež povrch je členený sériami pieskových dún a chrbtov. Ak Egypt považujeme za dar Nílu, tak Medzibodrožie je darom piatich riek: Tisa, Karča, Tice, Latorica a Bodrog. Z týchto riek však v súčasnosti ani jedna nezohráva rozhodujúcu úlohu. Vody Karče a Tice sa stratil v hmle minulosti a vieme iba z povestí a archívnych prameňov vieme že zazemňujúce sa mŕtve ramená sa dakedy zlučovali v korytá, ktoré mocnosťou konkurovali Tise. Vody riek Tisa, Latorica a Bodrog uzavierajú hrádze, a voda, ktorá kedysi predstavovala život a živobytie v súčasnosti sa počas povodňových vĺn ako Damoklov meč vyníma niekedy až 5-6 metrov na okolitú rovinu. Najvyšším bodom Medzibodrožia (ak nerátame s pahorkami a kopcami) je územie pri vstupe Tisy do teritória. Nížina odtiaľto vychádzajúc sa znižuje vejárovite. Jednak smerom k údoliu Latorice, ktoré leží 1,5-2 m nižšie, ako agradačný val Tisy a Tice. Druhú väčšiu depresívnu líniu ovláda Tice. Pôvodné nadmorské výšky 101 – 103 m n.m. sa znižujú na úrovni Bodrogu na 98-100 m n.m. Treťou depresívnou líniou je Karča. Táto viedla k depresiám Medzibodrožia a ich sledujúc sa tiahne stredom regiónu až ku Tokaju. Táto depresia sa dá rozdeliť na dve markantné časti. Západná línia je súhrnom viac-menej súvisiacich bazénov, ktoré nielenže naväzujú na seba, ale aj na zníženiny ovládajúce východnú časť Medzibodrožia. Medzi nimi najsevernejšia je zníženina medzi Chlmeckými pahorkami a Tarbuckou – pustatina Kerestúr a Gerepse, ktorá samotná sa člení v strede menšími piesočnými dunami a kopcami. Južne od tohto bazénu hranicu tvorí agradačný val Karče a voda môže pretekať jedine cez ňu. To sa môže udiať čiastočne cez mŕtve rameno pri Pácine a na ne sa viažuce ramená. Ďalej je to komplex Palagča, cez ňu hraničným úsekom Karče smerom na ústredné teritória niekdajšej „Dlhej lúky (Hosszúrét)“, katastre obce Tiszakarád a čiastočne cez koryto Malej Karče (dnes kanál F.berecki) smerom k depresii pri Tarbucke. Tento bazén tvorí druhú časť reťaze depresií. Bazén siahajúci k obci Alsóberecki na maďarskom úseku pretína viac piesočnatých chrbtov. Tu však už zníženiny na dlhších/kratších úsekoch sa dotýkajú a piesok sa objavuje najmä vo forme ostrovov. Východná depresia začína južne od Karče, pokračuje súbežne s Tisou a jej nadmorské výšky sa pohybujú v medziach 96-94 m n.m., iba v katastri obce Tiszakarád klesajú pod 94 m n.m. od rieky ju delí mierny svah na hornom úseku s výškou 100-102 m n.m. a o tridsať km nižšie agradačný val s výškou 97-99 m n.m. V južnej časti pri Tiszakaráde sa depresia rozširuje na celú šírku Medzibodrožia. Tu ju zo západu ohraničuje nižší agradačný val Bodrogu s nadmorskými výškami 96-99 m n.m. a v trojuholníku obcí Viss, Kenézlő, Zalkod ju ohraničuje komplex pieskových kopcov pod niekdajším názvom Sziget. Po týmto pieskovým chrbtom sa tiahnú lúky územia zvanej „Bodrogzug“.

2.1.1 Teritoriálne úrovne Medzibodrožia

Teritoriálne úrovne územia čiastočne vytvorili rieky Tisa, Bodrog a Karča a čiastočne činnosť vetra. Smerujúc od východu po línii Tisy, vedľa rieky, pri obciach Veľké Trakany a Zemplénagárd nadmorské výšky kolísajú medzi 104-102, pri obciach Révleányvár a Cigánd to činí 101-98 m, medzi Cigándom a ústim hlavného Tiszakarádskeho kanála je to 100-97 a nižšie až po Tokaj sa tiahne agradačný val s nadmorskými výškami 99-96 m. Za nimi sa vytvorilo záplavové územie na úrovni 96-94 m n.m. Výraznejšie odlišnosti nájdeme iba v okolí obce Zemplénagárd, kde záplavové územia majú nadmorskú výšku 96-98 m. V hĺbke záplavového územia, južne od cesty Kisvárda – Sárospatak sa tiahne územia s veľmi nízkymi nadmorskými výškami – 93-94 m. V tejto oblasti sa nachádza aj najnižší bod Medzibodrožia, ktorého nadmorská výška nedosahuje 93 m (mapa č. 1). Od Veľkých Trakan sa tiahne starší opustený agradačný val Tisy smerom k centrálnej línii Horného Medzibodrožia (mapa č. 2). V historickej dobe toto koryto ovládlo jedno z bočných ramien Tice. Jej mohutné oblúky sa tiahnú severne od Chlmeckých pahorkov na terase s nadmorskými výškami 103-100 m a tieto sa znižujú pod 100 m iba na západ o nich, kedy sa približujú k Bodrogu. Klesanie terasy vychádzajúc od Veľkých Trakan s výškou 103 m n.m. končí pri Svätej Márii s v nadmorskej výške 98 m. Teda spád v dĺžke zhruba 40 km činí 5 m, čo teoreticky znamená klesanie 12,5 cm/km, ale na hornom úseku Tice je to ešte nižší údaj, kým na dolnom môže byť vyšší. Niekoľko km od Tice Latorica tečie v o niečo nižšie položenom údolí. Rozdiely v týchto úrovniach na hornom toku činia 1-2 m a približujúc sa k Bodrogu postupne sa vyrovnávajú. Agradačný val Bodrogu je od valu Tisy podstatne nižší a ani na hornom toku nepresahuje 100 m n.m. Nad Sárospatakom sa nadmorské výšky pohybujú medzi hodnotami 97-99 m, pod mestom 96-97, medzi obcou Sárazsadány a ústim už len 95-96 v zužujúcich sa pásoch (mapa č. 3). Na severnej hranici Dolného Medzibodrožia sa pravdepodobne tiahol agradačný val Karče. Jeho nadmorská výška v blízkosti Bodrogu činí 96-9 m, kým tiahnúc sa ku Tise sa úroveň zvyšuje na 96-101 m n.m. (mapa č. 4.). Rozsah a výška pieskových ostrovov a kopcov v záplavovom území sa kolíše. Najväčší takýto ostrov sa nachádza v katastri obcí Viss, Kenézlő, Zalkod a nadväzuje k zalkodského agradačnému valu Tisy. Podobne, ale menšie ostrovy sa zoraďujú súbežne s tokom Bodrogu, počnúc obcou Bodroghalom až po Apróhomok. Nadmorská výška týchto ostrovov dosahuje a miestami aj presahuje 101 m. Menšie a nižšie ostrovy sa tiahnú okolo Karče a jeden z nich sa nachádza medzi obcami Cigánd a Pácin (mapa č. 5.).

2.1.2 Poloha usadlostí k jednotlivým teritoriálnym úrovniam.

Nepočítajúc s Kráľovským Chlmcom, Svätušami, Malým a Veľkým Kamencom, ktoré sa nachádzajú na úbočiach pahorkov, obce Medzibodrožia sú postavené na agradačných valoch, prípadne na niektorých z väčších vnútorných kopcov. Tieto sú v Hornom Medzibodroží na agradačnom vale Tice (Boťany, Bačka, Kapoňa, Leles, Fejséš, Poľany, Soľnička, . Boľ, Vojka, Svinice, Zatín, Rad) na vale Bodrogu (Svätá Mária, Nová Vieska, Somotor, Streda nad Bodrogom, Klín nad Bodrogom), na vale horného toku Karče (Biel, Pribeník, Dobrá, Malý a Veľký Horeš, Strážne) a na vale Tisy (Čierna, Čierna nad Tisou, Malé a Veľké Trakany), kde sú priaznivé podmienky na vznik ľudských sídiel. Pozdĺž Latorice však obce nenájdeme. V maďarskej časti Medzibodrožia sú sídla čiastočne na vale Karče (Dámóc, Lácacséke, Ricse, Semjén. Kisrozvágy, Nagyrozvágy, Pácin, Karcsa, Karos), čiastočne Tisy (Zemplénagárd, Révleányvár, Cigánd, Tiszacsermely, Tiszakarás) a vale Bodrogu (Felsőberecki, Alsóberecki, Halászhomok, Kispatak), čiastočne na eolitických pieskoch (Vajdácska, Bodroghalom, Viss, Kenézlő, Zalkod). Z radu sa vynímajú iba osady v okolí Sárospataku, najmä Dorkó a osady, ktoré sa zoraďujú na ceste medzi Sárospatakom a niekdajším mostom pri obci Balsa (na Tise), ako aj umelo založená obec po II. Svetovej vojne – Györgytarló. Domy tu sú postavené na jednotlivých malých kopcoch, alebo na vyzdvihnutej základni, avšak úroveň ich okolia leží v nadmorskej výške 94-95 m a iba na málo miestach dosahuje 96 m n.m. Juhozápadný cíp obce Györgytarló sa nachádza v nadmorskej výške 96 m, severozápadný cíp nad 95 m n.m. a ostatné časti územia obce nedosahujú úroveň 95 m n.m. Podobné problémy sa objavujú aj v niektorých uliciach obcí Bodroghalom, Vajdácska, Karos, Karcsa, Pácin, Nagyrozvágy, kde niektoré domy sú na nebezpečne nízkych úrovniach.

3. Prírodné procesy v historickej inundácii

3.1 Historicko-ekologický prehľad územia

Medzibodrožie v dosiahnuteľnom historickom horizonte bolo krajinou divokých vôd, vystavené napospas pohybu vôd, plné močiarov, slatín, kde hospodárska činnosť závisela na rozmaroch prírody. Uvedený stav však platí iba na niekoľko sto rokov pred regulačnými zásahmi. Samotné rozmarné procesy však sú vo väčšine dôsledkom ľudských zásahov. Na tomto poli však história Dolného a Horného Medzibodrožia mierne líši. Prírodne pomery Medzibodrožia usmerňovalo 5 väčších a nespočetný počet menších vodných tokov: najsamprv Tisa, Karča, Tice, Latorica a Bodrog, resp. Füzes-ér, Nagy-ér, Malom-ér, Török-ér atď., ktoré pravdepodobne až po XV. – XVI. Storočie boli stálymi vodnými tokmi. Tice aj potom si zachovala svoj charakter, kým toky Dolného Medzibodrožia na viacerých úsekoch sa zabahnili, stratili v močiaroch. Osobitne to platí pre rieku Karča, ktorej stredné a dolné úseky v XIX. storočí sa prakticky stratili v močariskách „Hosszú-rét“. Viaceré náznaky však svedčia o tom, že uvedené močariská sa spojili v jednotný celok divokých vôd až v tureckých časoch. Ranu z milosti prostrednej depresii Medzibodrožia zasadilo upchatie ústia Karče nad Tokajom počas kuruckých vojen, čo znemožnilo, aby vody vytrhnuté z Tisy pri Trakanoch sa do nej vrátili. Od tejto doby prírodné danosti teritória charakterizuje narušovanie hydrologickej sústavy, resp. série ľudských zásahov, ktoré tieto sa snažili eliminovať.

3.1.1 Dôvody vzniku krajiny divokých vôd

Za prirodzených podmienok vody inundácie, prostredníctvom už spomínaných vodných pascí, ostávajú zachytené v malých cirkulačných obehoch a nadbytok je bezpečne odvádzaný malými ramenami do riek. Korytá stálych ramien, korýt riek sa prispôsobujú zákonitostiam fyzikálnych charakteristík vody a vegetácie sa nemôže v nich usadiť. Situácia sa však obratom zmení, ak vyrúbaním lesov malé cirkulačné obehy zaniknú a inundáciu ovládnu spoločenstvá s nižším nárokom na vodu. V tomto prípade v obdobiach bohatších na zrážky, resp. v prípade povodňových vĺn sa prebytok zhromažďuje na povrchu a zapríčiňuje dlhotrvajúce povodne a vnútorné vody. Spolu s tým zaniknú aj menšie toky, ako aj prelongovaná dotácia vôd vnútorných riečnych ramien. Zavodnenosť bočných ramien a ramienok sa stáva periodickou. V suchých periódach ich koryto pokryje rastlinstvo a preto v mokrých periódach nie sú schopné vodu odvádzať: ich údolie postupne zanikne v močiari. Vzniklí svet divokých vôd teda nebol prirodzeným stavom, práve naopak, bol dôsledkom likvidácie lesov. Dobre to reprezentuje príklad dvoch riek: Karča a Tice. Medzi Tice a Latoricou ešte dlho zachovali rozsiahle lesy, kým oproti tomu údolie Karče už počiatkom XIX. storočia bolo odlesnené a stalo sa pustatinou, v podstate bez stromov. Niekedy agradačné valy riek pokrýval súvislý les od Felsőberecki až po Trakany. V období II. vojenského mapovania z týchto lesov sa zachovali už iba fragmenty. O ich existencie svedčia miestne názvy. Dnes už tieto lesy prakticky zanikli – posledné zlomky z nich uvoľnili priestor kultúrnym výsadbám.

3.1.2 Vplyv človeka na prírodné prostredie

Od prvopočiatkov človeka zohrával pri vytváraní vodnej bilancie významnú úlohu. Trochu zjednodušene môžeme povedať: charakter vodnej bilancie v rozhodujúcej miere určuje úmera a smer ľudských zásahov. Rieka a rastlinstvo totiž poslušne fyzikálnym zákonitostiam ich existencie spĺňajú svoju rolu bez možnosti výberu. Človek však – s určitými obmedzeniami sám môže rozhodovať: bude kooperovať s ekologickými štruktúrami alebo bude vyvíjať protichodnú činnosť. V historickej dobe na obe formy nájdeme príklad. O prvom svedčí vyrovnanosť vodnej bilancie pri druhom však sú náznaky prevládnutia extrémov. V prírodných podmienkach sa bezpečné oráčiny dali vytvoriť iba na zalesnených miestach, mimo inundácie. Tak vedľa narastajúcich nárokov na drevo aj nárast potreby ornej pôdy napomohol k ich devastácii. Zmiznutie lesov v podstatnej miere sa zmenia prirodzené danosti územia. Spomínané ekologické vodné pasce zmizli, bolo prerušené fungovanie cirkulácie vody v mikroteritoriálnom meradle. Nové danosti – stagnujúce vody, rozšírenie močarísk – znemožnili tiež plužné hospodárenie. Na zamedzenie ďalších nepriaznivých zmien – v merítku Tisy – sa pristúpilo k obmedzeniu záplav a odvádzaniu vnútorných vôd. Tieto zásahy – ak ich hodnotíme zo súčasného pohľadu – v dlhodobej perspektíve ďalej zhoršili miestne danosti. Tu musíme pochopiť predovšetkým to, že na jednej strane ústup vegetačného krytu, zabezpečujúceho mikroklímu, prispelo k nadvláde klimatických extrémov a na strane druhej štruktúra sa stala zraniteľnejšou, citlivejšou na tieto extrémy. Nárast územia zapojeného do intenzívneho poľnohospodárskeho využívania a absencia záplav vo významnej miere pozmenili stav zásobovanie dotknutých územím vodou.

Ich účinok môže zhrnúť v nasledovných faktoch:

  • významný pokles obsahu vlahy a tepelnej kapacity v pôde,

  • nárast výparu,

  • stupňovanie extrémnych tepelných výkyvov medzi vrchným pokryvom pôdy a atmosferickým obalom v blízkosti povrchu pôdy,

  • stabilizácia kapilárnych procesov smerujúcich nahor,

  • vyzrážanie solí na povrchu pôdy,

3.1.3 Zhrnutie

Pokles obsahu vlahy v pôde, nárast termických extrémov, resp. vyzrážanie solí vo vrchných vrstvách pôdy v dlhodobej perspektíve vedú k zúženiu výrobných možností, k degradácia systému. Popri tom uplatňované formy plužného hospodárenia viedli k odbúraniu rezerv, ktoré príroda nahromadila počas miliónov rokov. To s prejavuje v dnešných dňoch ako v ekonomických, tak aj spoločenských procesoch. Proces sa aj napriek tomu nedá pokladať za ojedinelý. Postupné ubúdanie záplavových území je – žiaľ – svetovou tendenciou. Ohrozenosť vodných a mokraďových vodných spoločenstiev, ich ochudobňovanie a vymieranie sa skúmalo na viacerých miestach (Westlake, 1998). Najpodrobnejšie sa to udialo v Holandsku, ale v pričlenených štúdiách (Westhoff, de Held, 1969) a v osobných referenciách autora (Westlak V. Westhoffovi a de Boerovi a podobné procesy registroval a Soukup et al. (1978). V Strednej Európe, podobne ako Klötzi (1967, 1979), vo Švajčiarsku, Kaule (1973) v Južnom Bavorsku, Hejný a Husák (1978) v Československu, Schoef-van Pelt (1973), ktorí tiež zaznamenali rôzne zmeny. Za dôvod vymierania uvedené štúdie označili zánik nasledovných predpokladov pre existenciu vodných a mokraďových rastlinných spoločenstiev:

– eutrofizácia viacerých európskych jazier, príčinou čoho je intenzifikácia poľnohospodárstva a rozšírenia užívania detergentov,

– zničenie plochých brehov v dôsledku pôdno-melioračných zásahov a následnej erózie,

– vysýchanie mokrých biotopov, ktoré vyvíjali negatívnu činnosť vo vzájomnej spojitosti, alebo izolovane.

3.2 Súčasný stav

Súčasný stav prírody v troch etapách prehodnotili tri rozličné skupiny odborníkov.

1. Predbežne v rokoch 2000-2001 skupina, ktorá bola oslovená a organizovaná združením „Palocsa“

Členovia: József Agócs, Zoltán Börcsök, Dr. Ferenc Halász, Gergely Janik, Tamás Karakai, István Mihók, Dr. Géza Molnár.

2. Už cieľavedome, aby sa riešili jednotlivé nastolené problémy, od leta 2001 pod záštitou BOKARTISZ n.o.: József Agócs, Attila Pásztor, Péter Paulovics, Géza Molnár.

3. Všeobecné posúdenie prírodného stavu od jari 2002 za organizácia združenia „E-misszió“. Zodpovedným za prácu bol Attila Lukács.

4. Zameranie Horného Medzibodrožia, rámci konkurzného podania pre Phare CBC, za spolupráce so Združeným miest a obcí Medzibodrožia.

3.2.1 Prieskumy združenia „Palocsa“ v rokoch 2000-2003

Prieskum sme započali v máji 2000, najmä po dohovore so siedmimi samosprávami (Alsóberecki, Bodroghalom, Karcsa, Karos, Pácin, Tiszacsermely, Tiszakarád) v osade Katona.

Skutočne preskúmané územia:

1. Inundácia medzi lesom Long a Bodrogom, pri obciach Vajdácska a Alsóberecki

2. Okolie hlavného kanálu Felsőberecki od obce Alsóberecki až po Karos

3. Les Mosonai

4. Les Becskedi

5. Okolie osady Nyír až po „Arany-tó“ (Zlaté jazero)

6. Inundácia Tisy medzi obcami Tiszacsermely a Tiszakarád

3.2.2 Cieľavedomý prieskum od jari 2001

1. Oboznámenie sa s územím:

a. Karcsa, Nyírtanya, Arany-tó, Palagcsa-tó (jazero)

b. mŕtve rameno pri Tiszacsermely, kataster obcí Semjén a Kisrozvágy

2. Kataster obce Bodroghalom

a. Osada Medve, okolie jazera Tiszta

b. okolie kanálu Vajdácska, úsek Berecki

3. Odnož hlavného kanála Berecki

a. kataster obcí Alsó a Felsőberecki

b. okolie Kánás

c. obvod Teke

d. les Becskedi

e. Čierny most, okolie Karče

4. Územie medzi obcami Tiszacsermely a Tiszakarád, resp. medzi hlavným kanálom Tiszakarád a riekou Tisa.

3.2.3 Prieskum územia medzi líniou Tisy a pohraničného úseku Karče

Prieskumy uskutočnené v Hornom Medzibodroží mali predbežný charakter so smerovaním na tvorbu základných predpokladov. Prieskum sa obmedzil na zvyšky dodnes už zaniknutých dvoch bývalých riek. Tak najmä na líniu Tice a v druhom rade sme prešli líniu Karče, hľadajúc možnosť revitalizácie a styčných bodov.

3.2.4 Výsledky prieskumov

Územie z hľadiska stavu prírody vykazuje zmiešaný a premenlivý obraz. V rokoch 2000/2001 jazerá na jar sa väčšinou naplnili vodou. V roku 200 sa ich úmera s ohľadom na vnútorné vody významne narástla. Tak napr. aj ramená Tice sa rad za radom naplnili vodou, ale trvalo v nich ostala iba tam, kde sa zabezpečila potrebná dotácia. Podobná bola situácia aj v Dolnom Medzibodroží, kde do leta 2000 jazerá ustúpil a vyschli a k jari 2001 znova sa naplnili, ale ich rozloha klesla. V zime r. 2002 však väčšina jazierok, ako Arany-tó, Tölgyes-tó, Keselyűs-tó, vyschla a aj hladina väčší jazier nebezpečne klesla. Výnimočné postavenia majú vodné plochy v blízkostí hlavného kanálu Felsőberecki, kde cez kanále sa zabezpečila dotácia menším prísunom. V lete 2002 katastrofálne sucho neobišlo ani jedno jazero. A ja Karča vyschla na veľkých plochách. V roku 2003 takmer všetky väčšie kanále vyschli úplne alebo vo väčšej miere. Tak zmizla voda z hlavného kanálu Felsőberecki a v hlavnom kanály Tiszakarád ostala iba tam, kde bola zadržaná stavidlom (okolo Pallagcse). podobná situácia bola u ostatných hlavných a podradených kanáloch. V roku 2003 situáciu zhoršovala aj skutočnosť, že absentovali aj ináč obvyklé jesenné povodňové vlny a tak v Medzibodroží nikde nebola možnosť na priamu dotáciu vody. Rozľahlosť vegetácie a jej charakter vo väčšine ovplyvňovali formy poľného hospodárenia. Od roku 1998 kvôli vnútorným vodám na veľkých plochách bolo znemožnené plužné hospodárenie. Medzi rokmi 1999-2001 vo veľkej miere narástol podiel neobrábanej pôdy. Na jeseň 2001 však nastúpilo sucho, čo opätovne umožnilo rozoranie týchto plôch. V súčasnosti tieto úhory na viacerých miestach znova napojili do výroby. V roku 2002 sa oproti doterajším mokrým periódam ustálila možnosť nástupu suchej periódy. V prvých štyroch mesiacoch úhrn zrážok ostal pod 50 mm a podstatná časť z nich spadla pred vegetačnou dobou, t.j. skôr, ako stred marca. Spolu s tým prírodný stav územia je zúfalý. Príliš veľký podiel ornej pôdy, skorá slnečná perióda zapríčiňujú stratu vlahy, ktorá ohrozuje jej celkovú vodnú bilanciu. Taktiež odvádzanie vnútorných vôd zapríčiňuje podstatné straty vodných zásob. Je príznačné, že čerpadlá vnútorných vôd – pravda s menšou kapacitou – sú v prevádzke aj za sucha. Rastlinné spoločenstvá v prirodzenej skladbe alebo blízko nej sa vyskytujú iba ako malé ostrovy. Tieto sa nachádzajú v podstatnej miere v inundácii dvoch riek. Popri tom prírodný potenciál krajiny naznačuje skutočnosť, že v jazerách, ktoré sú dotované vodou z predlžujúcich sa povodňových vĺn, ako aj vyvádzané z hlavného kanála Felsőberecki, hniezdi početný stav vodných vtákov. Vodné a mokraďové biotopy lúk však stále ohrozuje nedostatok vody a žiaľ aj časté vypaľovanie. Vo vyšších stupňoch sukcesie sa súčasné možnosti využívania územia prakticky znemožňuje a na týchto plochách sa sukcesia zastaví na prvom stupni. Z dôvodu jarnej sejby na týchto miestach je povrch pôdy počas zimy a na jar väčšinou obnažený. Tak v dôsledku skorých horúčav na zlomku marca-apríla, odparovanie vody z pôdy je jasne viditeľné. Vtedy škody nespôsobuje iba strata vlahy, ale aj transport materiálu z hlbších častí pôdy a usadzovanie solí na povrchu. Napriek tomu však v lesoch Becskedi a Mosanai stál ešte nájdeme plochy s vegetáciou blízkej prirodzenej skladbe. Osobitne významný z tohto hľadiska je les Becskedi, kde sú prítomné všetky prvky niekdajších lužných lesov, tak v bylinnej etáži, cez krovinnú až po stromovú, charakteristickú pre tvrdé luhy. Nakoľko proces paralelného budovania a deštrukcie sa obmedzil na inundáciu, nenachádzame tu ani jednotlivé teritoriálne úrovne a nepozorujeme ani regeneráciu pôdy. Niekdajšiu dvojitosť premenlivých procesov a diferenciácie nahradzuje trend vyrovnávania, čo vyhovuje prednostne požiadavkám súčasnej poľnohospodárskej výroby. Skvalitňovanie prirodzeného stavu územie nie je mysliteľné bez vyriešenia otázky dotácie vody, zabezpečenia pomerne stálej a vysokej hladiny vody, zákazu vypaľovania a zásadného prehodnotenia poľnohospodárskej výroby a lesného hospodárenia. Na druhej strane však už aj povrchné prieskumy ukázali, že sa tu nachádza taká druhová skladba, ktorá naznačuje nádej na nápravu a zvrátenie stavu, resp,. že degradačný proces sa dá zastaviť a zvrátiť.

4. Súčasný stav vzťahov medzi Tisou a záplavovým územím v Medzibodroží

Medzibodrožie sa i dnes viaže k riekam, ktoré vytvorili túto krajinu, tisícami nitiek, aj keď konkrétny vzťah sa môže bezprostredne uplatniť iba v inundácii. Ohrozenosť povodňami patrí medzi riziká tohto regiónu, avšak „každodenné“ životné možnosti a priestor je ovplyvňovaný úrovňou hladiny spodnej vody, čo v zásadnej miere regulujú práve rieky. Jednotu Medzibodrožia tvorí veľký bazén, v ktorom ohrozenosť vnútornými vodami kolísa z závislosti od výškových stupňov teritoriálnych úrovní. Výška chrbtov a záplavového územia je premenlivá. Na vrchole bazénu sú nadmorské výšky 100-101 m, na spodku 93-95 m. Popri tom klesanie terás v Medzibodroží nesmeruje súbežne s tokom Tisy. O tom svedčí skutočnosť, že najnižší bod Horného Medzibodrožia v nadmorskej výške 94 m n.m. leží v blízkosti obce Klín nad Bodrogom. Vychádzajúc od ústia Bodrogu pri Tokaji pri rovnakej vzdialenosti záplavové územie Tisy sa nachádza v nadmorskej výške 100-101 m a zvažuje sa smerom jednak ku Tice a na strane druhej ku Karči. Teritoriálne úrovne Medzibodrožia a výška hladiny Tisy sú dosť odlišné. Pri obci Dombrád vo väčšine roka je hladina vody hlboko, miestami až 4-5 metrov nižšie od úrovne povrchu pôdy. Vo vzťahu k Latorici doteraz údaje nemáme, je však pravda, že ozajstný výskum a programovanie v Hornom Medzibodroží sa iba teraz začína. Spolu s tým, ak beriem za základ výšku hladiny Tisy, tak v posledných 25 rokoch počas 6192 dní ostala pod nadmorskou výškou 98 m a iba počas 2940 dní túto výšku presiahla. Brehy a agradačné valy sú vyššie ako 102 m n.m., kým záplavové územie leží v nadmorskej výške 100-101 m.

4.1 Prirodzené možnosti dotácie vody v Medzibodroží

Možnosti dotácie v Hornom Medzibodroží determinujú stavy vody v Tise na úseku Záhony a Bodrogu na úseku Felsőberecki, resp. stav v Latorici. V Dolnom Medzibodroží sa môžeme opierať o hladiny Tisy pri obciach Dombrád a Tiszabercel. Vzdutie hladiny Tisy následkom vodného diela Tiszalök v zásade poskytuje možnosť privádzania vody do Karče odspodu, aj cez komplex Pallagcsa.

 

4.2 Vodná sústava Horného Medzibodrožia

Z päť riek charakteristických pre celé Medzibodrožie všetky nájdeme v Hornom Medzibodroží. Je pravdou, že Tisa sa ho iba dotkla a Bodrog je tiež na krátkom hraničnom úseku, a dolné hraničné úseky Karče sa iba tu otáčajú smerom na juh k Dolnému Medzibodrožiu. Latorica a Tice, ktorá je s ňou súbežná, však boli v celej dĺžke rieky Horného Medzibodrožia.

Z piatich riek Tisa, Bodrog a Latorica si viac-menej zachovali svoju pôvodnú pozíciu, iba ich koryto sa zarezalo v dôsledku regulačných zásahov. Uvedené zarezávanie je najvýznamnejšie popri Tisy a najmenej markantné je pri Latorici. Z toho dôvodu možnosť dotovania starých vodných sústav v Hornom Medzibodroží sa zdá najbezpečnejšou práve z Latorice a to aj napriek tomu, že výnosnosť vôd tejto rieka je najnižšia.

4.2.1 Vodný systém kedysi…

Ak hodíme čo len pohľad na teritoriálny model, okamžite vidíme prvky niekdajšieho vodného systému. Celo sústavy tvorila „Pra-Tisa“. Jej nánosové valy sa dajú dobre sledovať severne od Chlmeckých pahorkov, ktoré sa týčia nad Kráľovským Chlmcom. Tieto staré korytá v historickej dobe obsadila Tice, ktorá často zjednocovala povodňové vlny Tisy s povodňovými vodami Latorice. Asi preto nenachádzame medzi Tice a Latoricou ani jednu obec. V minulosti a súčasnosti obce sa zoraďovali na sprievodnom agradačnom vale Tice.

Smerovanie Pra-Tisy z dôvodu poklesávania Medzibodrožia sa preklopilo južne od línie Tice. Tak vznikla sústava Karče, ktorá tiekla v depresii medzi Chlmeckými pahorkami a Tabuckou smerom na juh. Potom obišla vrch po južnej strane smerom ku Veľkému Kamencu a tak sa vytvorila jej dnešná dráha. Staré korytá Pra-Tisy potom obsadila Tice a Karča. Povodňové vlny týchto riek sa mohli spájať v depresii medzi týmito dvoma pahorkami, čo dlhodobo zabezpečovalo spojitosť vodnej sústavy Tice a Karče. Odotko z postupne sa rozširujúceho bazénu bol možný iba cez Karču, ktorá tu nahromadené vody rozdelila medzi Bodrogom a Tisou. Po premene dolného ramena na močarisko sa čoraz viac vody zachycovalo v bazéne, avšak aj napriek tomu treba povedať, že najdlhší zachovalý úsek Karče pri obciach Pácin a Karcsa – ktorý dnes je už typickým mŕtvym ramenom – sa mohol zachovať predovšetkým preto, lebo v dôsledku zjednocovania dvoch depresií tu bol stále pohyb vody aj vtedy, keď na horných resp. dolných úsekoch rieky už voda nepretekala.

4.2.2 … a dnes

V dôsledku regulácií korýt v XIX. storočí vnútorné vodné systémy Medzibodrožia stratili možnosť dotácie vodou. Vodné toky územia sa na horných a dolných úsekoch stali izolovanými od živých vôd. Tice sa následne postupne premenila sa sériu viac-menej súvisiacich mŕtvych ramien a Karča – výnimkou krátkeho úseku – úplne sa stratila. Bezodtokové depresie ovládnu rozsiahle vnútorné vody, ktoré boli od konca XIX. storočia postupne odvodňované sústavami kanálov. Tieto kanály prirodzene sledovali líniu niekdajších vodných tokov: Leleský kanál sa tiahne medzi Tice a Latoricou, Somotorský kanál až po Malý Horeš sleduje niekdajšiu Karču, pokračujú prerezáva depresiu medzi Chlmeckými pahorkami a Tarbuckou smeruje k Bodrogu, ale na viacerých bodoch sa viaže aj ku Karči.

Súčasná vodná sústava ako v Hornom, tak aj Dolnom Medzibodroží je stavaný na odvádzanie vody. Klimatické javy nedávnych rokov ozrejmili, že voči extrémom chodu vôd nemožno bojovať izolovane, nakoľko v suchých periódach by sa zišli prebytočné vody odvedené počas povodní. Preto je potrebné vytvoriť taký hydrologický systém, ktorý je schopný na zadržanie časti vôd. Preto by bola potrebná rehabilitácia – podľa možností – niektorých úsekov pohybu povrchových vôd, resp. prinavrátenie pôvodnej vegetácie, ktorá zohrávala mimoriadne významnú úlohu v malých cirkulačných obehových kruhoch. V nasledovnej stati prezentujeme rehabilitačné možnosti na území Horného Medzibodrožia a taktiež poukážeme na možnosť vytvorenia jednotného komplexného dotačného systému s ohľadom na Dolné Medzibodrožie.

4.3 Rehabilitácia hydrologickej sústavy Horného Medzibodrožia

Revitalizácia vodnej sústavy v Hornom Medzibodroží sa opiera o tri piliere:

1. Rehabilitácie Tice

2. Rehabilitácia Karče

3. Prepojenie oboch systémov

4.3.1 Rehabilitácia Tice

Program rekonštrukcie Tice je možno predstaviť v dvoch formách. Na jednej strane je to prísun a udržanie vody mŕtvych ramenách vytvorením reťazca jazierok a na strane druhej oživenie ich prietočnosti a niekdajších malých tokov. V prvom prípade je potrebné koryto Tice rozdeliť na kazety. Z iniciatívy Jánosa Bogolya za štúdia projektu a zadanie stavby za účasti priľahlých samospráv sú už pripravené. Podľa toho naplnenie sústavy sa dá riešiť z Latorici jestvujúcim systémom kanálov. Koryto rieky by sa rozdelilo na šesť kaziet a jednotlivé kazety by boli od seba oddelené stavidlami. Na zabezpečenie prietočnosti je tiež potrebná výstavba podobných zariadení. Avšak v dobe dotácie hladina Bodrogu by bola vyššia ako Tice, teda prebytok vody by sa v prípade prietoku musel uviesť iným smerom. Táto možnosť, ktorá sa zakladá na ubraní prebytku vôd či už z Latorice alebo Tisy, prichádza do úvahy iba vtedy, ak prebytok sa môže odviesť cez sústavu Karče k depresiám Dolného Medzibodrožia.

4.3.2 Rehabilitácia Karče

Jestvujúce dve ramená Karče sú naplnené bahnom, vodnými rastlinami, čo by sa dalo napraviť a omladiť iba vybagrovaním organickej hmoty. Horný úsek ramena medzi obcami Veľký Kamenec a Pácin až po Strážne by bolo potrebné vyčistiť a prehĺbiť. podobný zásah je potrebný na konci úseku jazerného systému Malá Karča, aby pri prietokoch sa vodné rastliny a bahno neodnášalo smerom dolným úsekom jazera, kde sa nachádza kúpalisko Veľký Kamenec (SR) a Pácin (MR). Náhle zvýšenie vodnej hladiny a následné prúdové javy viedli k presunu značného množstva organickej hmoty a najmä rezavky aloovitej smerom ku kúpaliskám. Tieto procesy v prípade dotácie vody bez predbežného čistenia a vybagrovania by sa v každom roku opakovali. Rehabilitácie Karče teda pozostáva na jednej strane v kontinuálnej dotácii a na strane druhej v obnove niekdajších korýt a ich zvyškov.

4.4 Styčné body Horného Medzibodrožia a Tisy

Skúmaním priestorového modelu a stavu hladiny vôd bolo zistené, že vody Tisy sa dajú bezprostredne zaviesť smerom ku Tice a Karče, avšak smerovanie ku Karči je viac opodstatnené. Vidíme, že na miestach niekdajšieho výveru riek Tice a Karča, v blízkostí obcí Malé a Veľké Trakany sa agradačný val Tisy tiahne v nadmorskej výške 102-103 m, kým záplavové územie má nivelitu v nadmorskej výške 100-101 m s najnižšími depresiami v polohe 99 m n.m. Koryto Tice sa tiahne všade pod úrovňou 100 m n.m., ale pri brehoch táto úroveň je vyššia o 1,5 – 2 m. To spolu znamená, že vhodne vytvorený nový kanál o dĺžke 15 km, ktorý by pri Čiernej nad Tisou nutne musela preťať železničnú trať, by bola schopná previesť vody Tisy do Tice za stavu hladiny v nadmorskej výške 100 m n.m. (mapa č. 6).

Celkom iná je situácia v prípade Karče, kde rozšírením a prehĺbením Somotorského kanálu by sa dali využiť aj povodňové vlny s nadmorskou výškou 98 m a cez Malú Karču by sa dali zaviesť do Karče (mapa č. 7). Vo svetle týchto poznatkov skúmajúc údaje namerané pri meste Záhony, môžeme konštatovať nasledovné závery.

4.4.1 Možné kontakty medzi Tisou a Tice

Vybudovaním vhodné systému kanálov by sa vody Tisy, presahujúce úroveň 100 m n.m. dali previesť do údolia Tice. Musíme však brať do úvahy skutočnosť, že uvedený údaj je iba výsledkom hodnotenia priestorového informačného modelu, ktoré je potrebné upresniť mapovými údajmi a taktiež geodetickými zameriavaniami. Podľa výsledkov tamojších meraní sa naskytuje možnosť, že povodňové vlny presahujúce nivelitu 179 cm by sa dali previesť do hydrologického systému Tice. Takéto stavy s v perióde rokov 1980-99 vyskytli v takmer každom roku (tabuška 1-2, resp. obr. 8-9).

Z analýzy tabuľky môžeme zistiť, že vodný stav s hladinou nad 100 m n.m. medzi rokmi 1980-99 nebol iba v roku 1990 a v r. 1991 iba počas 9 dní. Negatívny rekord bol zaznamenaný v roku 1996 v počte 14 dní. Vodné stavy presahujúce 100 m n.m boli v máji (6 dní) a v októbri 3 dni) 1991, v roku 1996 v januári (7 dní) a v októbri (7 dní), ako aj v decembri (3 dni). Pred rokom 1980 nebol taký, kedy by hladina vody neprekročila 100 m n.m. Pri hodnotení 20-tich rokov vidíme že len v roku 1996 nebolo možné v jarnom období previesť vodu do Tice. Z hľadiska dotácie vody kritické boli aj roky 1984 a 1991, kedy táto možnosť by sa naskytla iba v máji, resp. v roku 1991, kedy to nebolo možné.

4.4.2 Styk medzi Tisou a Karčou

Hydrologický systém Karče leží nižšie od Tisy a teda dotácie vody z nej sa dá riešiť jednoduchšie. Tomu napomáha Somotorský kanál, cez ktorý sa dá voda tam previesť voľným spádom alebo zamontovaním stavidla. Z analýz nilomeru v Záhonyi uvádzame častosť povodňových vĺn nad 98 m n.m. na obrázkoch č. 8 a 9 (viď taktiež tabuľky č. 1-2). Ako z tabuliek, tak aj z náčrtov sa dá vyčítať, že stav vody potrebný na zabezpečenie odvádzania sa dosiahol v každom roku, ba dokonca významne, často až o 1-2 m presiahli bežný stav rieky. Taký rok sme nenašli, v ktorom by nebolo možné vypúšťať vodu v jarnom období.

Obr. č. 10: Najnižšie mesačné stavy vody Tisy pri nilomere v obci Tiszabercel

4.5 Vzťahy medzi Tisou a záplavovým územím v Dolnom Medzibodroží

V dolnom Medzibodroží je situácia úplne iná. Tu a najmä na úseku nižšie od obce Dombrád, väčšina územia leží po úrovňou malého vodného stavu umelo vzdutej rieky. Vyplývajúc z toho, vnútorné vody v tomto regióne spôsobujú vážne problémy.

Obr. č. 11: Najnižšie mesačné vodné stavy na nilomery pri obci Dombrád

Vo vnútri ostrovov, resp. na územiach obklopených chrbtami náhle topenie snehu, alebo dlhotrvajúce zrážky môžu zaplniť depresie, kým pri obciach Viss, Kenézlő a Zalkod sa zavodňujú zníženiny v blízkosti rieky Tisa. Tu vnútorné vody sa vyskytujú až do nadmorských výšok 96-97 m. Pri chrbte Karči sa prah ohrozenosť vnútornými vodami vyskytuje na podobnej nivelite. Na línii „Hosszúrét“ sa táto hodnota pohybuje na úrovni 94-95 m n.m. Avšak skutočný rozsah stagnujúcich vnútorných vôd determinuje odvádzacia schopnosť odvodňovacích kanálov. Skúsenosti z posledných stavov vnútorných vôd umožňujú vysloviť súd, že povrchové vody sa priblížili k vnútorným vodám iba v malom rozsahu. Odvedenie vnútorných vôd bolo účinné tam, kde územie bolo v kontakte s niektorým kanálom. Pri absencii takého kontaktu sa vyskytla aj situácia, že výška hladiny vody v odvádzajúcom kanály bola až o meter vyššia, ako stagnujúca voda na blízkej ornej pôde.

Obr. č. 12: Stav januárových vôd pri obci Dombrád

Kým úmeru odvádzania vnútorných vôd v podstate determinuje výkonnosť odvádzacieho systému, tak samotnú ohrozenosť nimi určuje stav chodu hladiny vôd rieky. Od výstavby vodného diela pri obci Tiszalök úroveň hladiny vôd tak Tisy, ako Bodrogu zvýšili a z tohto dôvodu ležia pod úrovňou hladiny riek rozsiahle plochy. Na obr. č. 10 sprístupňujeme najnižšie stavy vôd nameraných pri obci Tiszabercel v roku 1998. Vidíme, že výška vodnej hladiny ani raz sa neznížil bol úroveň 94 m n.m. To však znamená, že tie územia, ktoré ležia nižšie, sú výraznejšie ohrozené vnútornými vodami. Na obr. č. taktiež vidíme najnižšie stavy z roku 1998, avšak v tomto prípade údaje namerané pri obci Dombrád. Pri porovnaní dvoch obrazov a reliéfnych máp je zrejmé, ktoré teritoriálne úrovne ležia pod hladinou rieky. To znamená, že z takého územia vnútorné vody sa dajú odstrániť iba prečerpávaním, resp. na týchto miestach je dotovanie vodou ľahšie a jednoduchšie. Obraz je ešte jednoznačnejší, ak za základ berieme najvyššie namerané vodné stavy na oboch riekach, resp. preskúmame to, že v jednotlivých rokoch ktoré teritoriálne úrovne sa nachádzajú pod hladinou riečnej vody. Tak v porovnaní s údajmi od obce Tiszabercel teritóriá Medzibodrožia s úrovňou pod 95 m n.m. sú až 179 dní/rok pod ňou, teda zhruba polovicu roka, kým úrovne pod 96 m n.m. po 90 dní, t.j. tretinu roka.

Obr. č. 13: Hladina májových vôd nameraných pri obci Dombrád

Podobný obraz sa načrtá pred nami, ak berieme za základ údaje namerané pri Dombráde. Na obr. č. 12, kde prezentujeme najnižšie mesačné vody, kedy vidíme, že hladina Tisy neklesá výrazne pod úroveň 94,5 m n.m. Porovnajúc tieto údaje s reliéfnou mapou vidíme, že hlboké depresie takmer celý rok sú pod hladinou rieky, alebo aspoň v blízkosti tohto stavu. Obraz je ešte jednoznačnejší ak preskúmame, že jednotlivé teritoriálne úrovne koľko dní sú nižšie od hladiny Tisy. Tak pri stave hladiny nad 95 m n.m. to činí 318 dní, nad 96 m n.m. je to 175 dní a nad 98 m n.m. stav trvá 70 dní.

Obr. č. 14: Augustový stav vôd nameraný pri Dombráde

Analýza vodných stavov nás vedie k záveru, že v regióne teritoriálne úrovne pod 95 m n.m. sú výrazne ohrozené vnútornými vodami, kým územia pod 96 m n.m. mierne ohrozené a popri tom tu sa dotácia vodou vo väčšine prípadov dá uskutočniť jednoduchšie, ako jej odvádzanie. K podobným záverom sme došli aj pri skúmaní ročných vodných stavov. Napr. ďalej, ako príklad, uvádzame a porovnáme údaje rokov 1924, 1964 a 1980, ako aj vybraných mesiacov rokov 1993 a 1998. Januárové vodné stavy vidíme na obr. č. 10. Najnižší stav hladiny vody z vybraných rokov bol v r. 1964 ale aj vtedy bola hladina rieky vyššia, ako 94 m n.m. Na obr. č. 13 vidíme májové vodné stavy. Hladina vody v tomto období sa neznižuje trvalo pod úroveň 94,5 m n.m. Našu hypotézu podporuje aj vysvetľujú údaje vodného grafikonu zo vzorových mesiacov, kedy v porovnaní s rokom 1924 bol stav vody veľmi nízky. Ďalej uvádzame augustové a októbrové vodné stavy (obr. č. 14-15). Obe údaje sú charakteristické tým, že stav vody v roku 1924 bol mimoriadne nízky a pohyboval sa na úrovni 92-93 m n.m. Najnižšia úroveň bola nameraná v októbri 1924, kedy hladina rieky klesla na 92,33 m n.m. Po odovzdaní vodného diela Tiszalök sa hladina rieky výrazne ustálila na hodnote prevyšujúcou 94 m n.m., alebo sa pohybuje blízko tejto hodnoty. Dnešné hodnoty vzdutia naznačujú aj vodné stavy v auguste a októbri 1993, kedy sa ledva pohli od úrovne 94,5 m n.m. Takisto charakteristickým je stav vody v januári 1964, čo ukazuje, že na akej úrovni sa pohybovala hladina v prípade najnižšieho vzdutia.

Obr. č. 15: Októbrové vodné stavy pri Dombráde.

Náhodné vybrané údaje po viacerých stránkach posiľňujú naše základné predpoklady. Za súčasnej situácie prostredné územia Medzibodrožia vo väčšine ležia pod aktuálnou hladinou rieky a ich vnútorné vody sa dajú odviesť iba prečerpávaním a nie gravitačným spôsobom. Za takých okolností je odvádzanie vnútorných vôd komplikovanejšie ako ich dotácia. Z hľadiska dotácie vôd Medzibodrožia je možnosť čerpania vôd cieľavedomým spôsobom najviac obmedzená. Analýza údajov a zmeny dátových stĺpcov umožňujú konštatovať, že v prípade povodia Tisy v blízkej budúcnosti nedostatok vody bude znamenať vážnejší a ťažšie riešiteľný problém, ako povodne. Spolu s týmto údaje upriamujú pozornosť na to, že dotácia vodami je možná iba využitím povodňových vĺn, resp. zadržiavaním časti ich vôd. Vodné stavy suchších periód nie sú vhodné na riešenie nárokov na dotáciu vodou. K podobným záverom sa dostaneme, ak za základ berieme stavy a kvantitu vôd v suchších periódach. Podľa ďalšieho rozpracovania plánu Vásárhelyiho, resp. údajov jeho realizačného plánu je výška hladiny povodňových vĺn pri obci Cigánd na úrovni 98,8 m n.m. Teda aj pri najmenšej povodňovej vlne by sa dalo z Tisy odviesť značný objem vody.

Z výsledkoch skúmania reliéfu a stavu vôd riek môžeme vyvodiť záver, že samotné Medzibodrožie je skôr spôsobile na zadržiavanie vody, resp. na hospodárenie založenej na kolísaní hladiny vôd, ako na priemyselný spôsob poľnohospodárstva, ktorý sa opiera o jednostranné odvádzanie vôd. Voda v celom Medzibodroží sa do systému dá zaviesť v štyroch bodoch:

1. Ročnou pravidelnosťou cez staré korytá Tice z Latorice a podľa možností realizácie výstavby – dvoj-trojročne aj Tisy.

2. Cez Somotorský kanál a Malú Karču z ročnou pravidelnosťou.

a. Spodkom od Bodrogu

b. Zhora od Tisy

3. Cez polder, ktorý sa má vystavať v rámci realizácie plánu Vásárhelyiho od Tisy, resp. ďalším rozvinutím tejto sústavy pri Tiszakaráde taktiež z rieky Tisa.

5. Skúmanie jednotlivých možností dotácie vody

Vybudovanie dotačných štruktúr nemôže byť samoúčelné. Nejde teda o to, že poľnohospodárske územia Medzibodrožia by sa mali vyňať z výroby a vody zaviesť na ne, ale ide o výstavbu takého hydrologického komplexu, ktorý zahrňuje malé teritoriálne cirkulačné obehy, prostredníctvom čoho, zabezpečením zadržania, akumulácie vody a vyrovnania extrémnych výkyvov umožní bezpečné hospodárske využívanie. Okrem dotácie vody a využívania jej kolísania (tzv. „hry“, t.j. rozdielom medzi prebytkom a nedostatkom), navrhujeme využiť tie územia, ktorá sa dajú pravidelne zaplaviť, ležia v hlbokej depresii, ich výnosnosť (a BJEP) je nízka, avšak popri tom umožňujú diferencované využívanie vo forme záplavového územia. V Hornom Medzibodroží takéto územia nájdeme, kým samotné Dolné Medzibodrožie je viac-menej súvislým reťazcom takýchto plôch. Z tohto systému sme pre spojitosť s realizáciou plánu Vásárhelyiho vybrali systém retenčných nádrží Cigánd-Tiszakarád.

5.1 Zemepisná charakteristika vzorových území

Základnou charakteristikou vybraných dvoch vzorových plôch je ohrozenosť vnútornými vodami, resp. „nevhodné produkčné danosti“. Ide o plochy, že štruktúra pôdy je nevyvinutá, vodná bilancia nepriaznivá, v suchej perióde je hrozbou nedostatok vody a vo vlhkej zase retencia vnútorných vôd. Taktiež ich charakterizuje, že skôr sa tu vytvorili močaristé a mokraďové územia. Čiastočne preto, lebo ide o bezodtokové depresie, resp. ide o územia, na ktorých prísun vody mnohonásobne presahuje odtokové možnosti.

5.1.1 Modelové územie v Hornom Medzibodroží

Ide o vnútorný bazén, ktorý sa nachádza na území medzi Chlmeckými pahorkami a Tarbuckou. Uvedený bazén na sever ohraničuje val Tice a na juhu val Karče. Táto plocha bola kedysi pravidelne navštevovaná vodami povodňových vĺn Latorice a Tisy prostredníctvom Bodrogu, a Tice, resp. v prípade Tisy od Karče. Odtok bol zabezpečený iba prostredníctvom dolného úseku Karče, čiastočne Malou Karčou (dnes kanál Felsőberecki) smerom k Bodrogu, resp. cez zníženiny Hosszú-rét, cez Füzes-ér, Török-ér a Nagy-ér ku Bodrogu ale najmä ku Tise.

5.1.2 Modelové územia v Dolnom Medzibodroží

V Dolnom Medzibodroží sme vybrali dve modelové územia. Horné modelové územie sa nachádza pozdĺž Malej Karče, na ktorú sme vypracovali jeden konkrétny projektový plán. Druhé modelové územie je retenčný polder Cigánd-Tiszakarád (podľa rozvojového zámeru vychádzajúceho z plánu Vásárhelyiho). Hornú hranicu predstavuje východná hrádza poldra Cigánd, severnú cesta medzi obcami Nagyrovágy – Pácin – Karcsa, resp. hranica intravilánov obcí, južnú cesta spájajúca Cigánd a Sárospatak, resp. úsek Tisy medzi obcami Tiszakarád a Tiszacsermely.

5.2 Možnosť prevádzania vody na vzorové územie

Okolnosti možností prevádzania vody sme v každom prípade skúmali zvlášť. Usilovali sme sa sústrediť na jestvujúce alebo perspektívne kanály. Popri tom sme za cieľ tiež vytýčili aj rehabilitáciu zachovalých a využiteľných malých ramien a stružiek.

5.2.1 Hydrologická dotácia Horného Medzibodrožia

Do bazénu v Hornom Medzibodroží môžeme vodu zaviesť troma možnými cestami. Pri všetkých troch cestách je potrebné doplniť systém kanálov na krátkych úsekoch. Od Tice možno priviesť vody povodňových vĺn Latorice. K tomu by bolo potrebné vystavať hydrologický dotačný systém Tice. Najvhodnejšie riešenie sa núka s využitím Somotorského kanála od Tisy. V tomto prípade voda by sa čiastočne zaviedla do koryta Malej Karče a čiastočne priamo do bazénu. K vnútornému usmerňovaniu prívodu vôd je potrebné zriadiť tri úsekové stavidlá. Prvú pri stretávaní Malej Karče a kanála, druhú pri vyústení kanála do bazénu a tretiu k výpustu bazénu smerom na Bodrog. Korytom , ktoré je možné rehabilitovať v Hornom Medzibodroží je Malá Karča, do ktorého môžeme aj nezávisle od dotovania bazénu zavádzať vodu, ak otvoríme koniec Somotorského kanálu k rieke Tisa. K úplnej výstavbe sústavy je potrebné vyčistenie mŕtveho ramena Karče pri Strážnom až po most v katastri tejto obce.

5.2.2 Hydrologická dotácia Dolného Medzibodrožia

Dolné Medzibodrožie je množinou viacerých depresií, ktoré viac-menej medzi sebou súvisia. Hlboké zníženiny od seba oddeľujú nízke chrbty, ktoré na viacerých miestach pretínajú staré korytá ako aj širšie depresie. Taký vnútorný bazén, ktorý by sa dal naplniť izolovane od iných území, neexistuje, alebo sa obmedzuje na malú plochu. Resp. takú územie nájdeme vedľa hlavného kanálu Felsőberecki, v katastri obcí Kisrozvágy a Semjén, ako aj pri obci Zemplénagárd. Z nich sa budeme podrobnejšie zaoberať území pri hlavnom kanály Felsőberecki. Doplňovanie vôd vnútra Medzibodrožia sa dá prevádzať iba pri výstavbe hrádzí. To čiastočne preto, aby sa vzorové územie dalo ohraničiť, aby sa dali odlíšiť pokusné plochy od tradične obhospodarovaných plôch a kvôli ochrane častí sídiel a priľahlá infraštruktúra. Preto ako modelové územie sme vybrali oblasť poldra Cigánd- Tiszakarád.

5.2.2.1 Sústavy Malej Karče

Prívod vody do jazierok, mŕtvych ramien pozdĺž Malej Karče zdôvodňujú nasledovné tri momenty:

1. Z dôvodu ochrany prírody – pod kopcom Móka-domb, v okruhu lesov Teke a Becskedi, v stružke Folyás-ér, resp. na úseku Karče pod mostom Fekete-híd by vznikli možnosti pr revitalizáciu a vznik mokraďových biotopov.

2. Vytvorenie jazier pre rybárčenie – v priestore Kánás medzi obcami Alsóberecki a Karos, resp. v mŕtvom ramene Karče.

3. Zavlažovanie prírodnej lúky/pasienka medzi obcami Alsó a Felsőberecki, resp. vedľa priestoru Kánás.

Na označených miestach sa nachádzajú dnes priepusty s rôznym stupňom zabahnenia, ktoré ako nejaký prah prepúšťajú vodu, ale nie sú spôsobilé na vážne usmernenie vôd a kauzálne hospodárenie. Preto na realizáciu hore uvedených cieľov by bolo na ich mieste účelné zriadiť príslušné stavidlá. Z tohto dôvodu navrhujeme tieto zriadiť, resp. obnoviť stavidlá na nasledovných miestach:

1. Vedľa mosta Fekete-híd v katastri obce Karcsa, na dotovanie mŕtveho ramena.

2. Na dolnom konci lesa plochy „Tekerület” v obci Karos.

3. Na obcou Karos v mŕtvom priestore pri ústí kanále Karos-Streda nad Bodrogom.

4. Pod obcou Karos, na línii kopca Móka domb.

5. Medzi obcami Karos a Alsóberecki, nad priestorom Kánás, pri stružke napájajúcej jazero.

5.2.2.2 Polder Cigánd-Tiszakarád

Napúšťanie vody by sa dalo uskutočňovať cez stavidlo pri ústí hlavného kanálu Ricse. Voda by sa akumulovala v poldri Cigánd prechodne na niekoľko dní za stavu preplnenia, potom by sa čiastočne prepúšťala smerom k Tise a čiastočne by bola prevedená do dolnej časti poldra, na úsek Tiszakarád.

6. Prevádzka hydrologického systému

Základom prevádzky vzorového územia je súlad možnosti daných povodňovou vlnou a hospodárskych nárokov. Pri prvom priblížení mohli by sme povedať, že dá sa vypustiť každá povodňová vlna, ktorej výška presahuje nivelitu spodiny poldra. Uvedené priblíženie s ohľadom na vegetačnú dobu a z dôvodu bezpečnosti hospodárenia spresníme.

1. Súvislosti prevádzkového poriadku a vegetačnej doby.

Povodne, vystupujúce z brehov a zalievajúce veľké plochy vo vegetačnej dobe sú spravidla škodlivé. Z hľadiska doplňovania malých teritoriálnych cirkulačných obehov sú záplavy po vyrašení trávy a pukaní pukov málo významné a oproti tomu môžu ničiť vegetáciu. Oproti tomu zaplavenie v prvej fáze vegetačnej doby, bezprostredne pred rašením stromov sa dá pokladať z hľadiska využitia povodňových vĺn za vhodné aj spolu s májovými vodami. Zhrnúc môžeme povedať, že využívanie záplav koncom zimy a počiatkov jari na dotáciu vôd je vyslovene východné a oproti tomu využívanie záplavových vĺn v lete a skorej jeseni (pre žatvou) škodlivé, kým po žatve a vegetačnej dobe má neutrálny dôsledok a z hľadiska obohacovania povrchových zásob vody sa dá pokladať za výhodnú.

2. Obmedzenia determinované poriadkom hospodárenia.

Prívod a odvádzanie vody na územiach, kde štruktúra hospodárenia, vlastnícke vzťahy sa prispôsobujú k teritoriálnemu využívaniu záplavového územia, vlastné hospodárenie nie je ovplyvňované. Takéto územia však nachádzame ojedinele a pri plánovaní zásobovania vodou musíme brať ohľad na aj bezpečnosť hospodárenia. So zreteľom na to, že na týchto územiach sa poľnohospodárstvo môže zakladať prednostne na živočíšnu výrobou formou pasienkového hospodárenia, zavodnenie sa musí prispôsobovať tejto požiadavke, t.j. medzi 24. aprílom a 24. septembrom sa nemožno využívané plochy zaplavovať. Pravidelná akumulácie nie je samoúčelná. Zakladá sa na serióznych ekologických podkladoch. Živý svet okolo Tisy sa vyvíjal spolu s riekou. Pravidelné ročné záplavy, obojstranný stály vzťah medzi riekou a záplavovým územím sa stalo súčasťou každodenného života. Situácia sa vyvinula k tomu, že v suchších vnútorných častiach bazénu malé hydrologické cirkulačné obehy dotované záplavami zohrávali väčšiu úlohu, ako zrážky. Tieto „vodné pasce“ predstavovali v ére XIV – XV. storočia často väčší objem prísunu vôd, ako to bolo možné zo samotnej rieky. Poruchy malých teritoriálnych cirkulačných obehov viedli k ústupu zavodnenie bočných ramien, ich zániku a postupne sa zazemnené rieky a stružky stali močariskami, čo viedlo ku XVIII – XIX. storočia k vzniku krajiny „divokých vôd“ na Dolnej zemi. Stav v XIX. storočí bol charakterizovaný tým, že územie súčasne trpelo od vody a nedostatkom vlahy. Základom toho je známe porekadlo:

„Toto územie by malo mať dvoch Bohov, jedného, ktorý povodeň prináša a druhého, ktorý vysúša“.

Na zmnoženie extrémnych výkyvov v danom prípade poukazuje stav záplavového územia. Výkyvy sa tiež prejavujú v chodu vôd rieky. Na tomto stave vodohospodárske zásahy v XIX. storočí v podstate nič nezmenili. Extrémy narastali stále. Aj po uplynutí 150 rokov platí skutočnosť, že Dolná zem je sužovaná dvojitou hrozbou záplav a katastrofálneho sucha. V súčasnosti zrážkový deficit v jedno suchom roku presahuje 200 mm. Ako to premietneme na niekdajšie záplavové územie Tisy s rozlohou 2 miliónov hektárov, tak to zodpovedá objemu vody 4 miliardy m3. Na dosiahnutie bezpečnej dotácie tohto množstva so zreteľom na charakteristicky nízku vlhkosť vzduchu je potrebné množstvo presahujúce uvedený údaj 1,5-2-násobne. Aj keď Tisa v roku väčších povodní dokáže transportovať aj podstatne viac vody, pri stave prietoku nameraného pri Szegede v suchej letnej perióde – 160-200 m3 – sa nedá zabezpečiť ani zlomok požadovaného množstva. Voda sa môže akumulovať iba vtedy, keď je prítomná. Pri kauzálnom vodnom hospodárení sa nemôžeme zriecť momentálnych prebytočných vôd, ktoré ak by ostali na našom území, zišli by sa v suchých mesiacoch. Cieľom ekologického a premysleného krajinného hospodárenia a vodohospodárskych úprav nemôže byť nič iné, ako vyrovnanie extrémnych kolísaní, obnovenie malých hydrologických cirkulačných obehov a výstavba takej vodnej sústavy, ktorá umožní naplnenie „vodných pascí“ a len nepotrebný prebytok sa odvádza z Dolnej zeme. Uvedený systém obnovuje funkciu prirodzeného stavu záplavového územia, avšak za prísne regulovaných foriem, prispôsobených požiadavkám hospodárenia a ochrany prírody. Pravidelný odčerpaním vody prakticky prebudíme spiacu záplavové územie. Základom tejto metódy je reaktivácia záplavového územia regulovaným odvádzaním vôd. Podstatou pravidelného prísunu vody je uspokojenie potrieb malých teritoriálnych cirkulačných obehov. Kvantitatívne nároky týchto obehov sú spolu s akumulačnou schopnosťou o to väčšie, čím sú jednotlivé spoločenstvá bližšie ku klimaxu. U zdravých, vyvinutých systémov teda aj sporadicky sa objavujúce výdatné zrážky, alebo dotácia z povodňovej vlny dokáže zabezpečiť nároky na doplňovanie vody, kým pri štarte sukcesie nastupujúce spoločenstvá (také sú aj poľnohospodárske kultúry) sa vyžaduje rovnomernejšia vodná bilancia. To teda znamená, že na niekdajšom zaplavovanom území z dôvodu zdravého zásobovania vodou je sú potrebné územné kompromisy. Je potrebné presne vymedziť tie územia, kde sa klimaxový stav prirodzených spoločenstiev ešte dá obnoviť, ohraničiť ochranná zóna tohto územia a definovať tie plochy, kde súčasné formy obhospodarovania sa dajú i naďalej prevádzať, alebo vo forme tzv. „ekologického hospodárenia“. Realizácia retenčných nádrží (poldrov) poukáže na neodpustiteľné kompromisy potrebné z hľadiska územného rozvoja a rozvoja vidieka, ako aj ekologických hľadísk. podľa toho územie poldrov by mohlo byť aj priestorom na rehabilitáciu krajinných prvkov, kým hlbšie depresie zálivov, resp. tie miesta, z ktorých odvedenie pramenných a vnútorných vôd sa z dôvodu zriadenia retenčnej nádrže sťaží, mohli stať ochrannými pásmami, v ktorom by sa mohli stretávať záujmy sledujúce ekologické záujmy ako aj tí, ktorí majú ekonomické zámery. Tak by sa mohli zachovať tradičné formy hospodárenia vo vyšších polohách. Taktiež by sa mali investície na zelenej lúke a hnedé investície obmedziť na tieto plochy. Okrem celospoločenskej požiadavky na rehabilitáciu krajinných prvkov sa pravidelná akumulácie vody dá chápať v rámci základných požiadaviek na rozvoj vidiek a dosiahnutia ekonomických cieľov. Hospodárske väzby k prirodzenému závlahovému systému, ako aj rozvoj turistiky, vo veľkej miere ovplyvňujú formy akumulácie ako aj využívanie retenčných nádrží.

V zrkadle týchto faktov sa v prípade pravidelnej akumulácie majú splniť nasledovné predpoklady:

  • V prípade klimaxových spoločenstiev sa dotácia vody môže uskutočňovať prísunom väčšej kvantity a rýchleho prevedenia cez územia, viažuce sa prednostne o fenologickej fáze rašenia. Jej podstatou je to, aby voda nestagnovala na území, ale iba v hlbších depresiách, ako sú biotopy jazier, stružiek, slatín a pod.

  • Osobitnosti nárokov jednotlivých ekonomických odvetví na zavlažovanie je potrebné preskúmať izolovane.

  • Lúčno-pasienkové hospodárenie vyžaduje diferencované zavlažovanie. Plochy určené na pasenie je potrebné oslobodiť od prekrývajúcej vody do stredu apríla a kosené lúky do stredu mája.

  • Závlahové nároky oráčin a sadov, ako aj plôch na pestovanie zeleniny sú blízke lúkám a pasienkom.

  • Nároky rybného hospodárstva sa viažu k termínu neresenia. U kaprovitých rýb je to koniec apríla – začiatok mája. Ak sa naskytne možnosť, tak je cieľavedomé aj tu zavlažovať, so zreteľom na záujmy ochrany iných foriem hospodárenia. Teda aby voda neprekryla pasienky a aby rybia mlaď našla vhodný priestor na prežitie v stružkách, jazerách, t.j aby tu sa prítomnosť vody zachovala.

  • Dobromyseľné zavodňovanie so zreteľom na turistiku patrí medzu elementárne požiadavky, kde je potrebné zachovať vodný stav resp. obnovu vôd jazier a vodných ciest tak, aby pre nich bolo zabezpečené kontinuálne spojenie so živými vodami.

Na uspokojenie zavlažovacích nárokov je potrebný taký usmerňovací systém, ktorý

1. spája vhodne rozčlenené teritoriálne úrovne

2. je schopný v požadovanej dobe bezpečne rozviesť vodu v hlbších líniách retenčnej nádrže

3. je schopný na odvedenie/vrátenie prebytočných vôd

Dotácia vodu z hľadiska krajinného hospodárenia (a s ohľadom na tzv. „fľakovú dynamiku“ niekdajšieho záplavového územia ekologické) je vtedy najúspešnejšia, ak povrch retenčnej nádrže je dostatočne členený a vedľa území pokrytých plytkými, ľahko sa prehrievajúcimi vodami sa nachádzajú aj hlbšie depresie s čistou vodou.

Z toho hľadiska – prispôsobiac sa niekdajším krajinným formáciám – rozlišujeme:

  • Hlboko položené záplavové územia (hlboká depresia)

  • Nízko položené záplavové územia (nízka depresia)

  • Vysoko položené záplavové územia (vysoká depresia)

  • Územie bez záplav (nezaplavované depresie)

a) Hlboko položené záplavové územia (hlboká depresia)

Za také považujeme tie teritoriálne úrovne, ktorých úroveň je v blízkosti hladiny rieky za najnižších stavov vôd. Tak v Dolnom Medzibodroží sa najnižšie stavy rieky Tisa pohybujú v nadmorských výškach 94,5-93,9 m n.m. V tomto priestore teda územia s nadmorskou výškou pod 94,5 m predstavujú hlboké depresie. Ide o územia, kde sa dajú vytvoriť otvorené vodné plochy, ktoré ich spájajú navzájom, ako aj s Tisou. Existencia hlbokej depresie a jej poloha v rozhodujúcej miere ovplyvňuje vytvorenie vnútorného vodoregulačného systému, ako aj prevádzku retenčnej nádrže (poldra). V Hornom Medzibodroží takéto územia nemáme, ale hlbšie úseky vybranej cieľovej plochy, jej niekdajšie jazerá a ich okolie za vhodného usmernenia vôd a pravidelnej dotácie vody, za súčasnej úpravy prahov kanálov sa dajú premeniť na hlboko-depresívne územia. V tomto prípade úroveň hlbokej depresie determinuje úroveň prahov kanálov.

b) Nízko položené záplavové územia (nízka depresia)

Ide o územia, ktoré sú zaplavené aj pri najmenších povodniach. V prípade prirodzeného zavodnenia výška hladiny vody môže presiahnuť 1 m a voda na nich zotrváva pomerne dlho, až 10-14 dní. Z dôvodu extrémnych výkyvov hladiny Tisy úroveň týchto území nemožno teda definovať s ohľadom na stav vodného stĺpca v rieke, ale k prevádzkovej výška akumulácie, ktorá je potrebné určiť tak, aby kolísanie hladiny vody v poldri nedosiahlo 2 m. Ostávajúc u Medzibodrožia ak sa najnižšie stavy Tisy formujú v nadmorskej výške okolo 94 m, tak prevádzkovú výšku retenčnej nádrže je potrebné maximalizovať na úrovni 95,5 m n.m. Teda úrovne zodpovedajúce týmto požiadavkám sa nachádzajú v nadmorskej výške medzi 94,5 a 95,5 m.

c) Vysoko položené záplavové územia (vysoká depresia)

Ide o územia, ktoré sú zaplavované kratšiu doba, obyčajne 5-7 dní a výska vodného stĺpca nedosahuje 1 m.

d) Územie bez záplav (nezaplavované depresie)

Sú to územia, ktoré nie sú postihnuté prirodzenými záplavami.

Vymedzenie jednotlivých úrovní záplavového územia podľa hore uvedených kritérií je dôležite predovšetkým z hľadiska dotácie vody, hospodárenia s vodou a možnosti vytvárania a udržiavania mokraďových biotopov. K jednotlivým úrovniam sa viažu prírodné plochy, biotopy s rozličnou charakteristikou, ku ktorým sa pričleňujú rôzne formy využívania. V tých poldroch, kde sú teritoriálne úrovne výraznejšie, je úroveň prevádzkových vôd vyššia a rozdiely medzi úrovňami záplavového územia môžu byť väčšie.

6.1 Prevádzka sústavy v Hornom Medzibodroží

V Hornom Medzibodroží na vytvorenie vhodného systému, založeného a dotácii vôd, je najvodnejšia zníženina – vnútorný bazén – medzi dvoma pahorkami (Chlmecké pahorky a Tarbucka – obr. č. 16). Na týchto miestach ani osídlenie a ani vystavaná infraštruktúra nezabraňuje zmenám využívania krajiny, resp. podľa predbežných meraní ich ochrana nepožaduje vážnejšie investície, zaplavenie/zamokrenosť sa dá regulovať, resp. udržať na požadovanej úrovni. Uvedený systém sa dá teda zriadiť a udržať s pomerne nízkymi nákladmi.

Obr. č. 16: Uzavretý bazén v Hornom Medzibodroží.

Podmienky bazénu, navrhovaného za vzorové územie sú mimoriadne priaznivé. Voda sa dá sem bezpečne priviesť z troch smerov a odviesť v dvoch smeroch. Ľudské sídla sa nachádzajú na okrajoch bazénu. Jediný vážny problém by mohla predstavovať železničná trať, avšak táto beží na vyvýšenej hrádzi. Priepusty na tejto hrádzi by však nikdy neboli vystavené vážnejšej záťaži. Uvedený predpoklad však je potrebné odborne preskúmať.

6.1.1 Predpoklady privádzania vody

Do systému sa môže priviesť voda z troch smerov. Najvýhodnejší spôsob poskytuje Somotorský kanál, nakoľko ako od Tisy, tak aj od Bodrogu sa dá ním transportovať značné množstvo vody. K napúšťaniu smerom od Tisy by bolo potrebné zriadiť výpustné stavidlo a kanálový úsek v inundácii podľa spôsobu uvedeného na obr. č. 17. Na obraze sme vyznačili všetky možné spôsoby napúšťania. Značkou „X“ je označené predeľovacie stavidlo, značkou „Z“ nápustné stavidlo. Výstavbou diela potrebného na napúšťanie od Tisy sa prakticky umožní rehabilitácia horného úseku Malej Karče v úplnosti. K tomu by bolo potrebné prečietenie Somotorského kanála a zaradenie ďalšieho stavidla pri stretávaní Somotorského kanála a koryta Malej Karče. Ďalej je potrebné aspoň čiastočné vyčistenie koryta Malej Karče, vyťaženie odstransportovanie rastlinnej hmoty a miestami aj prehĺbenie koryta. Napúšťanie od Bodrogu sa tiež dá riešiť. Tu by bolo potrebné zriadiť iba napúšťacie stavidlo.

Tretiu možnosť napúšťania ponúka kanálová sústava smerom od Tice. Táto možnosť by sa naskytla pri realizácia programu revitalizácie Tice.

Obr. č. 17: Podmienky (okolnosti) napúšťania

Obr. č. 18: Vytvorenie stálych jazier

Na odvádzanie prebytku vody sú vhodné dolné úseky Karče. Taktiež tu je styčný bol rehabilitácie krajiny Horného a Dolného Medzibodrožia. Voda by sa mohla viesť cez Malú Karču, Bodrog a Karču, resp. stružkou Dió-ér a kanálom Pácini-csatorna by sa dala privisť k poldru Tiszakarád. Vytvorenie tejto cesty by znamenalo, že dotačných systém Dolného Medzibodrožia ba sa stal obojsmerným.

6.1.2 Naplnenie systému s ohľadom je jednotlivé terénne úrovne

Najnižší bod bazénu medzi obcami Veľký Kamenec a Svätuše leží v nadmorskej výške 94,5 m. Táto úroveň sa však rozprestiera na malej ploche. Pri skúmaní terénnych úrovní sme našli významnejšie možnosti zavodnenia v nivelite 95 m n.m. Táto úroveň predstavuje plochu s rozlohou 15 ha a dalo by sa vytvoriť jazero s retenčnou kapacitou 0,05 m3 vody. Z toho dôvodu by bolo potrebné prehĺbenie území a členenie plochy (obr. č. 18).

Na nasledovnom obrázku (č. 19) ozrejmujeme možnosť minimálneho zavodnenia územia. K tomu, aby sa na danom území dalo uskutočňovať záplavové hospodárenie, je potreba zavodnenia aspoň raz ročne.

1. Úroveň minimálneho zavodnenia: 96 m n.m.

2. Najväčšia hĺbka vodného stĺpca: 1,5 m

3. Rozloha zaplavovaného územia: 497 ha

4. Objem akumulovaného množstva vody: 1,25 miliónov m3

5. Celková napúšťacia kapacita pridružená k objemu vody činí 14-15 m3/s.

Obr. č. 19: Stav minimálneho napustenia systému

Maximálne množstvo vody prezentujeme na obr. č. 20.

Pridružené údaje k tomu sa formujú nasledovne:

Obr. č. 20: Stav systému pri úplnom napustení:

A

1. Úroveň maximálneho napustenia sústavy: 96,8 m n.m.

2. Najväčšia hĺbka vody: 2,3 m.

3. Rozloha zaplaveného územia: 1956 ha.

4. Retenčná kapacita: 11,00 miliónov m3.

5. Celková napúšťacia kapacita pridružená k objemu vody činí 20-25 m3/s.

6.1.3 Prevádzka systému

jarných povodňových vĺn Tisy a Bodrogu pri naznačenej kapacite by bolo nutné uskutočňovať napúšťanie počas 2-5 dní. V prípade väčších povodňových vĺn by sa dalo napúšťanie predlžiť na dlhšiu dobu, avšak pri tom by sme mali brať ohľad na objem vnútorných a pramenných vôd, ako aj na prijímaciu kapacitu dolných, maďarských úsekov. Podľa predbežných meraní po úplnej rehabilitácie Karče, čo obsahuje v sebe plnú rehabilitáciu horných a dolných mŕtvych ramien, čo znamená vybagrovanie úseku v blízkosti obce Strážne, ako aj vybagrovanie ústia Malej Karče a samozrejme zabezpečenie dotácie vody. Taktiež by sa mala uskutočniť rekonštrukcia kanála Felsőberecki, vybagrovanie Karče a výstavbu výpustného stavidla pri Tise. Tým by sa vytvorili podmienky na prevádzanie vody v celkovom objeme 9-10 miliónov m3. Uvedené množstvo je ešte potrebné upresniť výpočtami dynamického modelu a taktiež je potrebné pripraviť scenár prevádzania vôd a nakladania s vodami počas povodní.

7. Hospodársky význam dotácie vody

Záplavové hospodárenie pozdĺž riek v Karpatskej kotline patrilo medzi tradičné formy. Ekonomický prínos sa prispôsoboval chodu vody, ktoré zohrávali veľkú úlohu pri vytváraní a udržaní niektorých biotopov v záplavovom území. Za týchto predpokladov jestvovali jazerá, lúky, pasienky, charakteristické lesy, osobitný spôsob exploatácie lesných plodov, ktoré vďačili za existenciu uvedeným predpokladom, ako aj niekdajšia hojnosť rýb v riekach a rybárčenie v záplavovom území. Podporou niektorých prvkov sústavy krajinného hospodárenia sme na jednej strane sa zamerali na rehabilitáciu niekdajšej záplavovej krajiny na k tomu vhodnom mieste a na strane druhej chceme vytvoriť na územiach ohrozovaných vnútornými vodami a záplavami takú sústavu poľnohospodárskej výroby, ktorá by zaručovala bezpečnejšie a vyrovnanejšie ekonomické výsledky. Na zorganizovanie záplavového hospodárenia, ako ekonomickej sústavy je možnosť iba tam, kde je k dispozícii dostatočný a pravidelný prísun potrebného množstva vody. Tak napr. v zníženinách záplavových území v blízkosti riek, na plochách dotknutých umelým vzdutím riek, ako Bodrogzug (južný cíp Medzibodrožia), pozdĺž riek Tisa, Dunaj, les Gemence. Do úvahy prichádzajú aj v mŕtve ramenách menších riek, ktoré ešte neboli regulované, alebo regulačné zásahy sa ich dotkli v menšej miere, ako sú rieky Rába, Bodrog, prípadne Sajó (Slaná) a Hernád (Hornád), resp. územia pri nich. Niektoré detaily sa dajú realizovať v inundácii riek, u väčších jazier (napr. tých ktoré slúžia na akumuláciu vnútorných vôd), mŕtvych ramien, kde sa dá zabezpečiť stále alebo čiastočné spojenie s riekou. To sa dá previesť napr. na niektorých úsekoch rieky Szamos, Körös a Dráva. Vhodnosť musíme osobitne preskúmať v každom danom prípade. Základom plnej funkčnosti systému je ročne sa opakujúce zavodnenie. Teda k výstavbe celého systému možno pristúpiť predovšetkým tam, kde za pomoci vhodnej regulačnej sústavy je možné zabezpečiť pravidelnú dotáciu vody. Na týchto územiach je základom krajinného hospodárenia scenár hydrologického regulačného systému, v ktorom je potrebné riešiť a usmerniť všetky otázky súvisiace s nakladaním s vodou, ako doplňovanie, zaplavovanie, ale aj iné zámery (ochrana pre povodňami a vnútornými vodami) – vrátane udržania a prevádzky systémy, ba čo viac, riešenie zodpovednosti za iné formy využívania, zodpovednosť za prípadné škody, formy, spôsoby a úmeru odškodnenia. Záplavové hospodárenie sa svojim charakterom čiastočne viaže na udržanie niektorých biotopov, čiastočne k uplatneniu šetrných ekologických technológií – najmä takých, ktoré umožnia ochranu vôd, vylučujú užívanie látok nebezpečných rybám. Samozrejme u oboch je rozhodujúca prítomnosť vody.

Jednotlivé teritoriálne úrovne záplavových území určujeme podľa nasledovných kritérií:

  • Hlboké záplavové územia – ich nivelita je blízka malým vodným stavov v rieke. Sú to hlboko položené plochy, ktoré sú po väčšine roka zavodnené alebo sa dajú zavodniť (môžu sa vyskytovať pozdĺž malých, málo zarezaných riek, alebo v páse spätného umelého vzdutia rieky.

  • Nízke záplavové územia – ide o plochy, ktoré v podstatnej časti roka sa zavodňujú povodňovými vlnami (inundačné), alebo ktoré sa dajú zavodniť (záplavové plochy), na ktorých skutočná alebo potenciálna hladina vody presahuje 1 m.

  • Vysoké záplavové územia – plochy, ktoré sa viac ako cez polovicu roka (z 10 rokov aspoň v 5-6-tich) v inundácii rieky (ktoré sú zaplavované povodňami) alebo územia, ktoré je možno zaplaviť (záplavové plochy) na ktorých skutočná alebo potenciálna hladina vody v ideálnom prípade ostane pod 0,7 m.

V dôsledku extrémnych chodov vôd riek sa členenie v záplavovom území dá udržať iba na rehabilitovaných a chránených plochách, chod vody sa dá usmerňovať iba tu a z toho dôvodu škody vznikajúce z extrémnych chodov vody v inundácii znášajú hospodáriaci sami.

7.1 Využívanie s ohľadom na udržanie biotopov

Jedným z najdôležitejších prvkov pri rozpracovaný sústavy krajinného hospodárenia je obnova niekdajších záplavových biotopov a z nich osobitne mokraďových spoločenstiev a prirodzených lesných spoločenstiev, ďalej teritoriálne špecifických pestovateľských plôch ovocia. Časť spôsobov využívania teda na jednej strane slúži veci ochrany prírody, alebo sa k nej úzko viaže. Tieto spôsoby využívania teda majú prednostne za cieľ udržanie a ochranu biotopov.

7.1.1 Využívanie hlbokých úsekov záplavového územia

V hlbokých depresiách sa môžu uplatniť nasledovné formy využívania, viažuce sa k vode a vodnej sústave, ako:

1. Rybárčenie v záplavovom území

2. Lúčne rybárčenie

3. Využitie plávajúcej rastlinne biomasy

4. Využitie trste

5. Využitie ostríc

6. Ochranárske využívanie slatinných lesov

7. Ťažba vŕbových prútov

7.1.1.1 Rybárčenie v záplavovom území

Rybárčenie v záplavovom území napomáha prirodzenému množeniu rýb na báze oddelenie rybacej mlade. Predpoklady na prevádzanie sú všade, kde sa nachádzajú významnejšie vodné toky vedľa stojatých vôd. Podstatou tohto spôsobu je to, že v období neresenia jazierka pozdĺž tokov sa preplnia a tak sa vytvoria chovné priestory pre rybaciu mlaď. K preplneniu sa môžu využiť aj neznečistené vnútorné vody, avšak v tomto prípade je potrebné zabezpečiť periodický styk so živými vodami z dôvodu občerstvenie stavu rýb. Z preplnených jazier sa voda z jazierok po neresení prevedie smerom ku kanálom, ktoré sú v kontakte s riekou. Vtedy je potrebné výpustné otvory jazierok uzavrieť rybacími mriežkami. Otvory týchto mreží je potrebné dimenzovať tak, aby sa ryby nedosahujúce lovnú mieru a rybacia mlaď mohla dostať späť do živej vody. Ryby zadržané v jazerách možno chytať prednostne na háčik, v druhom rade košom, dlabaním, zdvihákom alebo rukou. Sieťou alebo obchvatnou sieťou možno rybárčiť iba v jazerách so stálou hladinou vody (tu by bolo potrebné teritoriálne obmedzenie). Vysádzanie rýb je zakázané! Vody jazier, ktoré sa môžu úplne vyschnúť, sa podľa možností musí úplne vypustiť. Pred vypúšťaním je treba rybacie mreže odstrániť. Pri vypúšťaní v odvádzajúcich kanáloch je zákaz lovu rýb. Stav pôvodných rýb, nedosahujúcich lovnú mieru, ktoré sú vo vodách bez možnosti vypúšťania, je potrebné dostať do živej vody a nadrozmerné ryby sa dajú zužitkovať bez obmedzenia.

7.1.1.2 Rybárčenie na lúke

Ide o rybárčenie na plytkých plochých územiach, s nízkou hladinou vody, alebo o zaplavených lúkách, zazemňujúcich sa jazerách, močiaroch, trstinách. Základom je pravidelné s trvalé zaplavenie hlbších depresií. Táto forma sa môže využiť iba tam, kde zavodnenosť vo väčšine rokov presahuje šesť mesiacov a obmedzuje sa na 1-2 týždne zotrvania stálej vodnej hladiny na ploche. Na území zaplavených vôd sa môžu postaviť rybacie pasce. Tieto je treba kontrolovať pravidelne, nakoľko zachytená ryba za teplého počasia skoro uhynie a také miesta ryby obchádzajú, teda sú nevyužiteľné. Z prostriedkov lúčneho rybárčenia je povolené tzv. „dlabanie“, ale použitie nástrojov na chytanie číkov – ktoré sú zákonom chránené – nie je povolené. Na danom území vedľa riečneho rybárčenia je možno uplatniť iné formy využívania, ako prácu s trsťou, vodnou biomasou, exploatáciu plodov kotvice a pod., ak je to odôvodnené napr. údržbou kanálov a pod.

7.1.1.3 Využívanie plávajúcej rastlinnej biomasy

Pre zabezpečenie prirodzenej dotácie kanálov a jazierok s otvorenou vodnou hladinou je potrebné odstraňovanie premnoženej rastlinnej biomasy a jej zužitkovanie.

1. Príprava kompostu.

Podstatou je vyčistenie kanálov a otvorených vodných plôch, vysušenie a kompostovanie vyťažených rastlín.

2. Využitie plodov kotvice

Semená sa dajú priamo konzumovať alebo vypražiť.

7.1.1.4 Využitie trste

Vytvorenie a údržba trsťových jazier. Pravidelné orezávanie trste (v zime, pri zamrznutej vode, nad ľadom). Vypaľovanie a používanie herbicíd je zakázané.

7.1.1.5 Využitie ostríc

Kosenie ostríc, vyhotovenie malých balov na získanie biomasy, alebo využitie na viazanie slamy či sena.

7.1.1.6 Ochranárske nakladanie so slatinnými lesmi

Nie je potrebné robiť nič, odvodňovanie a užívanie chemikálií je zakázané, kde ich existenciu preukáže príslušných orgán ochrany prírody.

7.1.1.7 Produkcia vŕbových prútov

Zásadou je pravidelný zber prútov v krovinných vrbinách. Nesmie sa zmeniť charakter biotopu. Chemizácia a vypaľovanie je zakázané.

7.1.2 Využitie nízkeho záplavového územia

Ide o plochy, ktoré pravidelne zaplavuje rieka a výška hladiny vody je až do 1 m. Základom všetkých foriem využívania je znášanie zaplavovania. Možné spôsoby využívania:

l. Využívanie močaristých lúk

2. Mäkké luhy

7.1.2.1 Močaristé lúky

Takéto územia je vhodné prednostne využívať ako kosné lúky. Pred termínom 15. júna je kosenie zakázané. taktiež je zakázaná chemizácia a pastva pred prvou kosbou. Po kosbe je pastva povolená. Ako k tomu nedôjde, tak druhotné seno je potrebné z plochy odstrániť.

7.1.2.2 Mäkké luhy

To znamená najmä realizáciu cieľov ochrany prírody, napomáhanie sukcesii vysádzaním pôvodných krovín, vrbín a topoľov. V okrajovom páse a vyšších polohách sa môžu zriadiť ovocné sady znášajúce zaplavovanie. Ťažba iba jednotlivo, do starých stromov možno štepiť huby.

7.1.3 Využívanie vysoko položených záplavových území

Jedná sa o plochy, na ktorých sa krátkodobo zdržuje voda s hladinou 0,7-0,5 m alebo nižšou, prípadne k zavodneniu ani nedôjde. Typické biotopy:

1. Svieže lúky

2. Tvrdé luhy

3. Ovocné sady

7.1.3.1 Svieže lúky

Kosenie a pasenie je povolené. Pasenie iba po Sv. Jurajovi, v pásoch. Ničenie burín, kroví, ale udržanie remízok krovín a stromov na oddych v chládku (pomer 20% plochy).

7.1.3.2 Tvrdé luhy

To znamená najmä realizáciu cieľov ochrany prírody, napomáhanie sukcesii vysádzaním pôvodných krovín, jaseňa a dubov. Ťažba iba jednotlivo, do starých stromov možno štepiť huby. Aj tu je potrebné minimálne územie. Napr. podľa nasledovného:

Na tých plochách, kde rozloha mäkkých a tvrdých luhov zapojených do spoločného obhospodarovania presahuje 300 ha a úmera hájov a čistiniek dosahuje 70-80%, tak sa suma výplat môže zvyšovať.

7.1.3.3 Využívanie ovocných sadov

Vytvorenie lužného lesa v zmesi s ovocnými stromami, na okraji nízkych a vysokých záplavových území. Základom tejto formy je to, že Karpatská kotlina je príliš suchá na pestovanie jablka a hrušiek. Mikroklimatické pomery záplavového územia spolu s prúdením vody však zabezpečí dostatok vlahy a vlhkosti vzduchu pre ovociny. Poloha: na okrajoch lesov, v čistinkách, alebo prerieďovaním prírodných lesov, prípadne prímesami. Výsadba: výsev semien divokých odnoží a štepenie na mieste. Výsadba podpníkov sa neodporúča. Starostlivosť: na okrajoch a čistinkách kosenie, čistenie spodných častí kmeňa. Chemizácia je zakázaná. Rez: podľa potreby.

7.1.4 Využívanie nezaplavovaných plôch

Ostrovy v záplavovom území, obklopené vodou, ale aj plochy nepokryté vodou. Biotopy:

1. Suché lúky

2. Svieže listnaté lesy

3. Ovocné sady

7.1.4.1 Suché lúky

Predovšetkým pasenie, v druhom rade kosenie. Pasenie iba po Sv. Jurajovi, v pásoch. Ničenie burín, kroví, ale udržanie remízok krovín a stromov na oddych v chládku (pomer 20% plochy).

7.1.4.2 Svieže lesy

Ak nie sú, tak boli vyrúbané. Ako ukážky sa nájde občas niekoľko fľakov so stavom blízkym ku prirodzenej skladbe, ktoré je treba chrániť.

7.1.4.3 Využívanie ovocných sadov

Na okrajoch záplavového a chráneného územia. Poloha: na okrajoch lesov, v čistinkách, alebo prerieďovaním prírodných lesov, prípadne prímesami. Výsadba: výsev semien divokých odnoží a štepenie na mieste. Výsadba podpníkov sa neodporúča. Starostlivosť: na okrajoch a čistinkách kosenie, čistenie spodných častí kmeňa. Chemizácia je zakázaná. Rez: podľa potreby.

7.2 Využívanie neviažuce sa k biotopom

Plužné a sadové hospodárenie.

Podstatou je využívanie plôch po odsune vody, ohraničených stromami, ovocnými a zeleninovými sadmi, resp. mozaikové plochy vklinené medzi stromy a lesy s menšou rozlohou. Základ: tolerancia skorojarných záplav.

Sad

Na otvorených záplavových územiach, v inundácii, resp. zaplavovaných plochách o rozlohe 800-1600 štvorcových siahov, čiastočne ohraničené ovocnými stromami, plochy určené na pestovanie zeleniny a zemiakov.

Starostlivosť: v prípade ovocných stromov:

Výsev semien v mieste, štepenie v mieste, resp. výsadba podpníkov, chemizácia po odchode vody podľa zásad biohospodárenia. Povinné kosenie nevyužívaných priestorov pod stromami a mimo zeleninových sadov.

Zeleninový sad: obrábanie pôdy medzi stromami, pestovanie zeleniny bioprodukciou, závlahy povolené.

Oráčina

Mozaikové územia medzi lesmi, lúkami, sadmi, ktoré sú zaplavované. Zásadou je tolerancia zaplavovania. Rozloha súvislých orných pôd nesmie presiahnuť 2 ha. Obrábané tabule je potrebné spestriť jazerami, krovinnými vŕbami, lúkami, mäkkými a tvrdými luhmi. Les, lúka a pod ktoré tvoria hranicu sa majú prispôsobovať k reliéfu a ich súhrn musí byť rovný s plochou oráčiny. Teda v prípade tabule o rozlohe 50 ha sa dá rozorať 2 ha alebo v mozaikách plocha do 25 ha. Vypaľovanie je zakázané, pred odvedením vody chemizácie tiež a potom iba podľa zásad ekologického hospodárenia. Odporúča sa pestovanie jarných obilovín, ale skôr kukurice a slnečnice.

Plochy bez zaplavovania

Oráčiny

Súhrn plochy súvislých území nesmie presiahnuť 15 ha. Tabule spestríme tvrdými luhmi, stromoradiami. Výsadba ovocných stromov v pásoch sejbou semena na mieste, štepenie na mieste, výsadba podpníkov povolená. Ohraničujúce lesy a pásy lúk sa majú prispôsobovať k reliéfu – ich plocha nesmie presiahnuť úmeru 33%. teda v prípade tabule o rozlohe 60 ha možno zorať výmeru 15 ha v celu alebo v mozaikách max. 40 ha. Vypaľovať je zakázané, chemizácia iba po odvedení vody, podľa zásad ekologického hospodárenia.

7.3 Prevádzka sústavy v Dolnom Medzibodroží

Hydrologický systém vystavaný v Dolnom Medzibodroží sa viaže prednostne k retenčnej nádrži Cigánd-Tiszakarád. Ak vychádzame z tohto predpokladu, tak môžeme použiť dva spôsoby. Na jednej strane prispôsobiac sa k nivelite vysokého záplavového územia ohodnocujeme rozlohu zaplavovanej plochy a na strane druhej hladinu vody určujeme podľa periodických ročných záplav.

Obr. č. 21: Prevádzanie do hydrologického systému Karče.

7.3.1 Náčrt prevádzky hydrologickej sústavy Cigánd-Tiszakarád pri úrovni prevádzkovej vody porovnateľnej s vysoko položeným záplavovým územím.

Zavodnenosť v porovnaní s vysokým záplavovým územim sa formuje nasledovne:

1. Úmera zavodnenosti: 95,7 m n.m.

2. Plocha pokrytá vodou: 1770 ha.

3. Množstvo vypúšťanej vody: 12,7 miliónov m3.

Z tohto množstva vody sme prerozdelili nasledovne:

1. Množstvo vody vrátenej do Tisy: 1 miliónov m3.

2. Množstvo vody zavedeného do Karče dvoma cestami: 2 miliónov m3. (Obr. č. 21.)

Teda musíme počítať s takými vodnými stavmi vo vnútri daného poldra – podľa našich odhadov – ktoré vytvoria najpriaznivejšie podmienky pre odber vody. Prevádzku sústavy znázorňujeme na obr. č. 22. Môžeme pozorovať, že v prípade preplnenia poldra Cigánd ktoré územia môžeme dotovať vodou. Zobrazenie na statickom modeli reliéfu naznačuje, že dané kvantum vody sa dá bezpečne prevádzať, bez vážnej hrozby. Spolu s tým pokladáme za vhodné v katastri obce Tiszakarád výstavbu naznačených hrádzí. Tamže je potrebná výstavba výpustného stavidla na odvádzanie vôd s vyššou nivelitou ako 94 m n.m.

Obr. č. 22: Prevádzka poldra Cigánd pri stave zaplavenia na úrovni 95,7 m n.m.

V rámci výstavby poldra Cigánd sa zriadi stavidlo, pomocou ktorého sa táto úroveň dá dosiahnuť za dva-tri dni. Na prevádzku v zmysle požiadaviek krajinného hospodárenia je potrebné toto množstvo vody ďalej viesť po dobu 7-10 dní čo v danom prípade znamená, že priepustnosť transportných kanálov má byť 20-30m3/s. S ohľadom na potreby odvádzania vody môžeme počítať s nasledovnými výnosmi:

1. Smerom ku Karči: 2-7 m3/s, čo sa v prvých dňoch budeme pohybovať na hornej hranici, neskôr klesne.

2. Smerom ku Tiszakarád: 8-24 m3/s

3. Smerom ku Tise podľa možností. Tu totiž vždy aktuálny stav determinuje monžosť spätného vypúšťania.

7.3.2 Náčrt prevádzky hydrologickej sústavy Cigánd-Tiszakarád pri úrovni prevádzkovej vody porovnateľnej s periodicky vracajúcimi sa povodňami.

Úroveň vracajúcich sa povodní pri poldri Cigánd je 98 m n.m. Ak uvedený údaj berieme za základ, tak môžeme počítať s každoročnou možnosťou naplňovania poldra v nivelite 97,8 m n.m.

Prihliadnuc k tomu údaje zavodnenosti sú nasledovné:

1. Úroveň zavodnenosti: 97,8 m n.m.

2. Množstvo vypustenej vody: 59,0 miliónov m3.

Z tohto množstva počítame s nasledovným prerozdelením:

1. Množstvo vypustené späť do Tisy: 6 miliónov m3.

2. Vypustené do systému Karče v dvoch cestách ďalšieho odvádzania: 6 miliónov m3.

3. Množstvo vody prevedenej do poldra Tiszakarád: 47 miliónov m3.

Obr. č. 23: Prevádzka poldra Cigánd pri nivelite prevádzkovej hladiny vody 97,8 m n.m.

Výnosy vody sa prerozdeľujú nasledovne:

1. Množstvo potrebné k napusteniu? 140 m3/s – v tomto prípade sa polder naplní za 4 dni.

2. Kapacita kanálov na ďalšie odvádzanie ku Karči: 6-410 m3/s.

3. Smerom ku Tiszakarád: 30-50 m3/s.

4. Smerom ku Tise náhodilé, v závislosti od povodní.

Uvedené množstvo vody je podľa našich statických modelov a získaných údajov veľké (obr.č. 23). Tos anemôže bezpečne akumulovať, ani spätne odviesť.

V tomto prípade sa ponúkajú dve možnosti:

1. „Polovicu z týchto vôd previesť do poldra Tiszakarád a tým znížiť množstvo.

2. Týmto znížiť podiel vody zavádzaného do poldra Cigánd.

7.3.2.1 Možnosti nárastu vracaných a alebo ďalej odvádzaných vôd.

Vodu smerujúcu ku Karči možno viesť aj odklonenou cestou a vráti sa späť kanálom Karča. Retenčná schopnosť sústavy je minimálna, 1+2 miliónov m3, zužitkovanie vody určuje teda množstvo privádzanej vody, ktoré pri množstve 6-10 m3/s predstavuje značné náklady a vyžaduje doplnkové stavby a zásahy, ako bagrovanie Karče, ďalšie stavidlá, mosta pod. Nárast zisku vody pri Nyírtanya vedie k rastu hladiny vody, čo musíme skontrolovať na dynamickom modeli. Ak sa naše predpoklady naplnia, tak ochrana obce Karcsa sa musí zabezpečiť hrádzami. Druhým protiargumentom voči tejto forme privádzania, resp, nárastu výsnosnosti vôd je to, že systém Karča po výstavbe celej medzibodrožskej sústavy musí prijímať aj vody z Horného Medzibodrožia. Množstvo vody odvádzanej ku Karči sa teda nemôže zvyšovať. Ani spätné zavádzanie do Tisy nie je bezpečné. Nedostatky: ťažko sa dá ovplyvniť resp,. je vydaný napospas požiadavkám na vracanie vôd.

Obr. č. 24: Prevádzka poldra Cigánd-Tiszakarád pri prevádzkovej nivelite 96,8 m n.m.

7.3.2.2 Zmiernenie množstva privádzaných vôd a vyrovnanie úrovne prevádzkových vôd v retenčnej nádrži

Pri tomto modeli je množstvo vody odvádzateľkej ku Tiszakarád na základe statického modelu najviac 19 miliónov m3. (Obr. č. 24).

Tak ak necháme množstvo vody ktorá sa má odviesť resp. vrátiť, tak dostaneme nasledovné údaje:

1. Úroveň zavodnenia: 96,6 m n.m.

2. Množstvo vypustenej vody: 31,5 miliónov m3.

Výnosy vody sa prerozdeľujú nasledovne:

1. Smerom ku Tise: 6 miliónov m3.

2. Na ďalšie odvádzanie ku Karči dvoma cestami: 6 miliónov m3.

3. Smerom ku Tiszakarád: 19 m3.

Bezpečné vodné stavy potrebné k prevádzke teda sú:

1. Ka napusteniu je potrebný výnos: 140 m3/s – v tomto prípade sa polder naplní za dva-tri dni.

2. Kapacita kanálov smerujúcich ku Karči je: 6-10 m3/s

3. Kapacita kanálov smerujúcich ku Tiszakarád je: 20-30 m3/s

4. Smerom ku Zise náhodile, podľa povodní.

7.3.3 Zhrnutie

Tu prezentovaná prevádzka sa zakladá na terénno-informatickom modeli a analýze terénnych reliéfov. Skutočná prevádzka sa musí určiť už s využitím dynamického modelu a prepočítaním prílivu vôd z ostatných území.

Spolu s tým môžeme povedať, že polder Cigánd-Tiszakarád je jednotnou vodnou sústavou ktorá môže byť vzorovým územím pre krajinné hospodárenie.